Képes Hét, 1928 (1. évfolyam, 1-13. szám)

1928-11-25 / 8. szám - Vozári Dezső: Köd

A Fehér Ház uj úrnője. Mrs. Hoover, a köztársasági elnök felesége

Újfajta Fieta-szobor a párisi Bourse de Travail homlokzatán. Krisztus helyett két acélsisakos katona hu'l Száz Mária ölébe

KödIrta:

Vozári Dezső

A vonat indulása előtt jóval ott ültem már a barátságos, tiszta -fülkében s igoindoilattialanul szemléltem az ablakon át az állomás nyüzsgő életét. A perron fenyőgirlliandoikikal és tarka lampionokkal volt föl díszítve: estéire valami notabilitást vártak a városba. A szőkebajuszu, tagbaszakadt álilomásifőnök, aiki vörös vasutassipkában járt-kelt a fénylő sínek között, már most ünnepélyes arcot öltött, 'holott kora délután volt még csak.

Lassan múltak a perceik. A mutató meg-megránduli a nagy villanyórán.

Egyelőre egyedül voltam. Másfélórával hamarabb jöttem ki s a kalauznak adott 'kiélt Virginia-szivar megtette hatását, kényelmes helyet kaptam, de a tizenhatórás ut még igy is k inszenvedésnek Ígérkezett.

Az ablak melletti sarokülésre telepedtem s átfutottam az aznapi újságokat. Húsz perccel indulás előtt egy alacsony, pufók ember szállt be hozzám, amolyan kedélyes vidéki ur; azonnal kikérdezett, honnan, hová utazom s vájjon én is rajongok-e a fajkutyákért. Öt perc múlva kezembe nyomta konyakos kulacsát és minden szabadkozásom ellenére, jócskán belém diktált az italból.

Utitársam, ki közben -elmondta, hogy egy nagy vidéki uradalom intézője s a cukorrépa ügyében utazik a fővárosba, kártyát vett elő.

— Hát a máriást lérti-e, öcsém? — kérdezte — mert aki máriást nem tud, az nálam csak ifélembernek számit.

Aprópénzt tettünk ki; az intéző osztott, ámde alig kezdtük ímeig ia játszmát, fejét kezdte csóválni s megszámlálta a kártyákat.

— Az istenfáját — kiabálta őszinte fölháborodással —, hiszen itt csak h úszónk illene lap van, a gyerekek, úgy látszik, elcsentek három kártyát a pakliból, ejnye, ejnye. Nahát igy aztán holnap reggelig leshetem a fiilkót a makk királyomhoz. Az istenfáját, — mondta mégegyszer.

— Legfeljebb nem kártyázunk, annyi baj legyen, — vigasztaltam ultitársamat s hogy némileg kárpótoljam, egész csomó képeslapot nyújtottam neki.

Én magam lekapcsoltam kemény galléromat, papucsot húztam s táskámból egy vaskos de tekt ívregényt vettem ki, melyet a pályaudvaron vásároltam. A kövér intéző érdeklődés nélküli lapozott az újságokban, mielőtt egy-egy lapot megfordított volna, szájába dugta vastag mutatóujját s megnyálazta.

— Menetrend szerint indulnunk kellene, máris késésünk van, — szóltam később.

Utitársam csavart egyet bajuszán.

— Hja, a mai vonatok ...

Ebben a pillanatban valaki nagy robajjal rántotta félre fülkénk ajtaját, vasúti hordár volt, aki alig látszott ki a bőröndök és csomagok tömkelegéből.

— Ide tessék, van itt hely bőven, — szólt hátra, majd nagysietive fölrakta a csomagokat a poggyásztartóra.

— No szervusz, én meg már azt hittem, hogy kettesben utazunk, mint az újdonsült házastárs'ak — méltatlankodott kövér barátom — ha legalább kártya volna náluk.

Egy szürke prémbundába burkolt fiatal nő lépett a fülkébe. Udvariasan, de tartózkodóan biccentett felénk, amit az intéző vastag ,.adjon Isten“-nel nyugtázott. A folyosón egy fölösebb ur a hordárt fizette ki.

A vonat mintha nyújtózott volna egyet s elindult. A hordár leugrott, éles csaltanással vágva be maga után az ajtót. Az ablakból láttam még az állomás’cnök gondterhelt, méltóságteljes arcát, néhány zsebkendő és tenyér integetett a zakatoló vonat után. A hosszú vasúti ralktá-