Képes Hét, 1928 (1. évfolyam, 1-13. szám)

1928-11-25 / 8. szám - Surányi Miklós: A mágus

Akik repülőgépen járnak fürdeni. A floridai milliárdoslányok szórakozásaiból

szott fel és hattyúk úszkáltak a sekély medencében; a bokrok alján fülemüle csattogott és a fekete rigó torkaszakadtából utánozta az elnyújtott, tiszta, meleg és panaszos hangokat. Galeotti nyomban megállapította, hogy laikus emberek a fülemüle énekét könnyen összetéveszthetik a rigó silány erőlködésével. Ez a művészet és az utánzás,, a művész és a dilettáns, a tudomány és a szélhámosság örök küzdelme egymással. Az ügyesség megtévesztő módon tudja szimulálni a művészetet, — gondolta magában enyhe felháborodással és elhatározta, hogy ennek a gondolatnak külön fejezetet szentel készülő könyvében.

Te alkimista vagy? — szólította meg egy csontos, vörösképü, nagyorru fráter, aki már régen a léptei nyomán settenkedett.

— Ki vagy te, testvérem? — kérdezte Galeotti.

— Jacopo vagyok, laikus fráter, Szent Ferenc harmadik rendjéből. A marhák és a kecskék gondozója. Én nyírom a birkákat és én fésülöm a gyapjút. A kertre is én ügyelek s értek a sajt meg a seprőpálinka készítéséhez.

— Mit akarsz hát az alkímiával?

— Azt beszélik a páterek, ha te a fekete mágia papja vagy, a sátán cimborája és a szellemek, ha akarod, úgy tódulnak eléd, mint az én birkáim, ha belefujok hosszú nádsipomba.

— Hazugság és túlzás, — védekezett Marzio.

— Pedig egyebet is beszélnek rólad este a dormitóriumban.

— Nos? ■

— Hogy te vagy Raimundus Lullus, a mallorcai szent.

— Az már két évszázaddal ezelőtt meghalt Afrikában.

Jacopo a vállát vonogatta.

— Nono, ezt könnyű mondani. Raimundus Lullus nagy szélkergető volt s a gvárdián azt mondja, hogy ma is él még, járja a világot és nem tud meghalni soha.

— Miért?

— Mert ö megfejtette az örök élet titkát.

Galeotti elrémült. Hát még itt is Raimundus Lullus szelleme üldözi! Szinte megkönnyebbült, amikor Jacopo újra megszólalt:

— No, azért nincs mit félned. Uram. Akár te vagy Raimundus Lullus, akár nem. Itt nem lesz bántódásod. Bizd magadat rám. De van egy kikötésem.

— Nos?

— Nekem is adsz néhánv cseppet az örök élet italából.

Galeotti összecsapta a kezét.

— Örökké akarsz élni, Jacopo?

— Miért ne? — vonogatta vállát a fráter. — Félek a haláltól. És kiváncsi vagyok, hogy mi lesz itt száz, vagy ezer esztendő múltával.

Galeotti foga vacogott. Ha már Jacopo, az együgyti marhapásztor is örök életre áhítozik, hová fusson el az emberek elől? E pillanatban érezte, hogy az ő élete mától fogva örök rettegés és üldöztetés közepette telik.

(Folyt, köv.)