Képes Hét, 1928 (1. évfolyam, 1-13. szám)
1928-11-11 / 6. szám - Tarka krónika • A maharadzsa különös kalandja Londonban - Szálloda a "Temperamentumhoz" - Aki gombokat varrt a hasára
Tarka krónika f\ maharadzsa különös kalandja Londonban Gvaliov herceg, a hatalmas hindu maharadzsa különös kaland középpontjába került Londonban. A maharadzsa, akit a hivatalos ünneplés untatott már, elhatározta, hogy néhány napot inkognitó fog London külvárosaiban tölteni. Az elhatározást tett követte s a herceg három-négy napig csupán titkárának társaságában járt-kelt a városban. Az életnek ez a felelőtlen gondtalansága annyira megtetszett a maharadzsának, hogy később titkárát is hazaküldte s egymaga rótta, közönséges halandó módjára, a ködös várost. Három autóját is egy garázsba záratta. Egy napon mégis csak megunta a céltalan csavargást s vissza akart térni a luxushotelbe, melyben egész lakosztályt bérelt. Gvaliov herceget éppen a Cityben fogta el az unalom s egy autóbuszba szállt, hogy a hotelbe menjen. A kalauz odajött a herceghez s jegyet akart neki adni, ámde az ijedten vette észre, hogy egyetlen penny sincsen nála. A maharadzsa nem szokott volt utazásai alkalmával nagyobb összeget magához vinni, mert kiadásait csekkel fedezte, az apró összegeket pedig titkára fizette ki helyette. Most azonban nem volt kéznél a titkár s az autóbusz-jegyet még sem lehetett csekkel fizetni. A herceg zavartan nézett körül a járműben, melynek utasai, munkások és kishivatalnokok, szánakozó tekintettel mérték végig a férfit, akinek annyi pénze sem volt, mint egy iskolásfiunak tenni szokott. Már szinte látta a maharadzsa, mint fogja a kalauz a következő megállónál leszállítani s a rendőrnek átadni, ami mégsem lett volna kellemes számára. Ekkor egy munkás hozzálépett s észrevétlen aprópénzt nyomott a markába, mely elegendő volt a jegyre. „E jótettet meg kell jutalmaznom“, úgymond Gvaliov herceg, ,.mert Buddha szerint nem nyugszik le addig a nap, mig a nemes cselekedet jutalom nélkül marad. Én pedig fejedelmi módon fogom önt megjutalmazni, mert fejedelem vagyok, indiai maharadzsa“. A munkás, aki a többi utassal együtt elmebetegnek nézte ezekután az olajbarna bőrű fiatalembert, igy szólt: „Nahát, ha maga fejedelem, akkor én V. György angol király vagyok. A maharadzsa azonban kitartott állítása mellett s ennek köszönheti, hogy mire az autóbusz a következő állomáshoz ért, az utasok pánikszerűen menekültek a kocsiból s a fejedelmet, bizony, a tébolydába szállították a mentők. Háromszor huszonnégy órát töltött a hatalmas hindu fejedelem a párnázott falak között tehetetlenül ismételve nevét és rangját. A tébolydában különb dolgokat is hallottak már. Rá se hederitettek. Mikor titkára végül ráakadt, természetesen, sűrű bocsánatkérések között kisérte ki a főorvos a maharadzsát az elmegyógyintézet előtt várakozó Rolls-Royce autóhoz. Szálloda a „Temperamentumhoz“ A világháború kitörése előtt néhány évvel Klondyke község neve egyszerre hires lett az egész világon. Akkoriban újra kitört az aranyláz Alaskában és állítólag éppen Klondykeben talált néhány aranyásó mesébe illő kincset. Természetesen azonnal megindult a népvándorlás az ígéret, földjére, egy-kettőre gombamódra szaporodtak el az apró települések, hotelek keletkeztek egyik napról a másikra s ezeknek a szállodáknak a vendégei bizony erősen különböztek a londoni Ritz látogatóitól. — Az aranyláz később alábbhagyott, az Alaskába csődült tömegek lassan csalódottan szivárogtak vissza hazájukba és a hoteleknek ma nem megy valami hiresen. Az aranyidőkből azonban még megmaradt ezeknek a szállodáknak a házrendje, amely a következőképpen szól: „Az igazgatóság figyelmezteti az igen tisztelt hölgyeket és urakat, hogy sem a vendégek értéktárgyaiért, sem pedig életükért nem vállal felelősséget. Az igazgatóság tisztelettel kéri a hotel vendégeit, hogy oly esetekben, amikor véleménykülönbségek elintézésénél kénytelenek az étteremben, vagy más, az általános használatra szánt helyiségben revolverüket használni, a lehetőség szerint vigyázzanak arra, nehogy a hotel berendezésében, vagy pedig a kiszolgáló személyzetben, esetleg a véleménykülönbség elintézésénél nem érdekelt vendégekben kárt tegyenek. Az igazgatóság figyelmezteti a vendégeket, hogy a számlában feltétlenül feltünteti az esetleg szétlőtt edényeket, tükröket, bútorokat, ugyanígy az esetleges temetési költségeket, amikor is a kárért azt a vendéget teszi felelőssé, akinek egészségi állapota a véleménykülönbség elintézése után a leginkább megengedi, hogy az igazgatósággal tárgyaljon. Az igen tisztelt vendégek a hotelben való tartózkodásuk tartamára az igazgatóságnál életbiztosítást köthetnek. A kiszolgálást kifogásoló panaszokat az igazgatóság neim fogad el, ellenben feljogosítja a vendégeket arra, hogy a kiszolgáló személyzettel közvetlenül intézze el felmerülő panaszait. Egyúttal azonban figyelmeztetjük a vendégeket, hogy a kiszolgáló személyzet minden egyes tagja lőfegyverrel van ellátva. Annak a vendégnek, aki külön ágyban akar aludni, másfél dollár pótdijat kell naponta fizetnie. Tekintve, hogy szállodánkban csak a legelőkelőbb társaság száll meg, kizárólag oly hölgyeket és urakat fogadhatunk be, akik disztingváltan viselkednek. Szükség esetén az igazgatóság lőfegyverrel is kényszeríteni fogja a vendégeket arra, hogy tisztességesen viselkedjenek.“ Aki gombokat varrt a hasára Egy nagy csehországi fegyház igazgatója e napokban jelentette meg emlékiratait, melyek rendkívül sok figyelmet érdemlő, érdekes esetet és megfigyelést tartalmaznak a társadalom számkivetettjeinek szomorú, egyhangú életéből. Az alábbi történet, mai furcsaságánál fogva is megérdemli, hogy lefordítsuk olvasóink számára. A fogházőr egy nap különös dolgot észlelt. Egy Josef Perina nevű rab az éj folyamán kilenc kabátgombot varrt fel tüvel-cérnával a hasára. Az őr fejét csóválta az eset felett s jelentette a történteket a vizsgálóbírónak. „Hát azt meg minek csinálta?“ kérdezte a vizsgálóbi,ró, aki elövezettette a rabot. „Hm, hát csak úgy“, felelte Perina s ravaszul hunyorgott fekete szemeivel. A biró megparancsolta, hogy a gombokat lefejtsék Perina hasáról s az esetet a fegyház idegorvosának hatáskörébe utalta át. Néhány nappal később ugyanaz a rab egy szalmakalapot varrt az egyik combjának bőréhez; ezt is lefejtették róla. Perina később oly formában keltett érdeklődést maga iránt, hogy óvatlan pillanatokban a legkülönbözőbb fémtárgyakat lenyelte, úgyhogy mindég meg kellett operálni. A szokatlan étvágyú rab rendszerint csak rövidebb szabadságvesztést töltött ki a fegyházban, de annál gyakrabban s valahányszor rács mögé került, alig várta, hogy valamily evőeszköz jusson kezébe s onnan a gyomrába. Egy-egy ilyen nyelés legalább 5—6 heti rabkórházat jelentett Perinának, aki úgy látszik, a valamivel jobb koszt miatt vágyott állandóan ide. Utoljára múlt év decemberében került fogházba s még a beszállítása napján lenyelt egy 150 gramos drótdarabot; természetesen azonnal bevitték a rabkórházba, melynek orvosa azonban nem akarta a súlyos műtétet vállalni, azzal az indokolással, hogy Perinának a számtalan operációtól annyi forradás van a hasán, hogy azt sem tudja, hol vágjon bele újra. A rabot az egyetemi klinikára szállították; a műtét megtörtént, az orvostudomány azonban nem tudta Perinát mégegyszer megmenteni az életnek, annak az életnek, mely úgysem nyújtott neki örömöt. Vájjon milyen fogalmai lehetnek egy embernek a jólétről, aki irtózatos kínoknak tette ki magát csak azért, hogy a fogház helyett a nem sokkal barátságosabb rabkórházba kerüljön? Felkérjük t. előfizetőinket, Hogy előfizetési dijaikat most már, minden zavar elkerülése végett kiadófiivatalunkfioz beküldeni szíveskedjenek.
