Keleti Ujság, 1944. augusztus (27. évfolyam, 172-197. szám)
1944-08-31 / 197. szám
4 KELETI MAGYAR UJSAÚG 1944. AÜGtTSZTÜS SÍ. Eqv nagybányai munkás témái aranybányát fedezett fel ^ a Rozsály-havas oldalán Intik ércbányák a Rozsály-bavas oldalában — a munkás bét társával megkérte a bányászási engedélyt Alsófemezely, aug. 30. A nagybányai hegyeit között és a kelet felé húzódó Láposí-hegységben már a rómaiak la tevékeny bányászatot folytattak. Aranyat, ezüstöt és rezet hoztak fel a sziklás hegyek gyomrából és a becses fémeket itt szabadították; ki közel-börtönükből, hogy aztán pénzt, ékszereket, használati tárgyakat és más egyéb holmikat formáljanak belőlük. Később, a nagy latin világbirodalom lehanyatlása után, elvonultak a Rozsály és Gu- tin sziklapiramisai alól a római légiók és velük a békés bányászok és iparüzők is. A bányák megszűntek és az'egykori szorgos munka helyét felverte a giz-gaz, belepte a cserje, elárasztotta a szederinda és sok más hasonló sürü növény. Az értékes lelőhelyekre a feledés homálya borult. Az újabb nemzedék vagy az újabb jövevények nem tudtak a nemes ércek bányászóhelyeiről. Közel kétezer évnek kellett leperegnie az Idő orsóján, míg végre az egyik ilyen régi római aranybánya elhagyott földalatti tárnájába megint friss levegő nyomakodott be és a nyomában ismét emberi lépések döng- tek végig a két évezred óta alvó, néma alvilágban. Régóta kutatott a bánya után Néhány héttel ezelőtt egy egyszerű ma-1 gyár munkás, aki az alsófemezelyi állam kohómüvekben dolgozik, üres idejében a Ro zsály-havas Alsófemezely fölé ágaskodó nyugati oldalán bolyongott. Az egyszeri: bányamunkás, aki ismerte az elveszett ró mai aranybányák történetét, már hosszú idő I óta szívós kitartással kereste a sziklás hegyoldalakon és a titkos völgyecskék Tejtekei- ben a rómaiak halott aranybányáit, mei I babonás hittel hitt abban, hogy egysze: rátalál egy Ilyen rejtőzködő tárnabejáratra. Sürü szövevényes, alig járható bozótosban egyszerre csak keskeny, sötét alagutszájat pil-1 lantott meg. A feketén ásító szűk nyilás alig látszot' a roppant sűrűségben és a munkásnak szörnyű fáradtságába került, amíg óda tudtr magát dolgozni a sűrűn nőtt bokrok, Indák kőtörmelékek és omlásos kögörgetegek között. Egészen közelről szabályszerű bánya- bejáratnak bizonyult a szűk nyilás és a munkás nagy lerendezéssel, dobogó szívvel hatolt be a rejtelmes Ismeretlenbe... Aranyra bukkan Világító eszközeivel kellőképpen megvilágította a kísértetiesen néma, halott tárnát és lassan, gondos figyelemmel szemügyre vette a folyosók falait és a talajon heverő kőzetdarabokat. Már az első, felületes vizsgálódásnál is látta, hogy egyes kődarabokban sárgás, élénken fénylő erezetek csillognak, amelyek hol szélesek, hol keskenyek, ahogyan a természet szeszélye elrendezte. A fényes erek és csíkok aranytelérek voltak és amikor a felfedező ezt megállapította, boldog örömmel befejezte vizsgálódását és néhány kőzetdarabbal visszatért a fényes napvilágra. A munkás, aki földhözragadt szegény ember, nem is gondolhatott arra, hogy felfedezésének hasznosításához a saját erejéből hozzáfogjon. Pénzes társak után nézett. Hosszas keresgélés után hét derék magyar emberrel hozta össze a sors, akik összesen rendelkeztek annyi tőkével, amennyi egy kisebb bányaüzem egyszerű viteléhez szükséges. A nyolc tagú társaság ezek után megtette a szükséges lépéseket a rómaikori aranybánya birtokba vételére, illetve kitermelésére A szabályszerű bejelentés után a bányakapitányság elrendelte a felfedezés szakértők által történő megtekintését, a kőzetek felülvizsgálását és mindenekfelett a bányajog biztosítását a nyolc munkás javára. A magyar bányatörvény értelmében ugyanis a bánya felfedezőjét elsőbbségi jog illeti meg, amelynél a törvény teljes sz^ Aval mellette áll. A bányászási jog kiadása most már csak napok kérdése. És ha ez a nyolc magyar munkás kezében lesz, az egykori római aranybánya közel kétezer év óta hallgató tárnáiban újra megindul ■ a termelés hangos munkája, a halotti sziklafolyosókat megint kalapácsütések zaja és pislogó bányászlámpák halvány fénye tölti majd be. És napvilágra kerül majd az arany, amelynek csillogó fényét kétezer év óta őrizték a koromfekete sötétségü támafolyosók és elindul majd messzi útjára, amely alatt áldást és örömet éppúgy fog okozni, mint véres drámákat és szörnyű bűncselekményeket. Beszélgettünk a római aranybánya szerencsés felfedezőjével, aki még ma is egyszerű, szegény kohőmunkás és a következő érdekes felvilágosítást kaptuk tőle: — Az Alsófemezely feletti hegyoldalakban számtalan ilyen elfelejtett, rejtőző római aranybánya' lehet még, — mondotta — de ezeket roppant nehéz felfedezni. A legtöbbjüket teljesen eltemették az omlások, nincs már bejárásuk és semmi jele nincs annak, hogy ott bánya lenne. Én is évek óta kerestem egy ilyen bányát, hosszú évekig jártam, csatangoltam a szörnyű bozótokban, de sohasem találtam semmit. De csak kutattam, keresgéltem tovább, mert éreztem, hogy egyszer csak rátalálok egy ilyen bányára. És úgy is történt. — Mikor kezdik meg a kitermelést? — kérdeztük. — Amikor a minisztériumból megkapjuk az engedélyt. Ez minden percben megérkezhetne. Már ugyancsak türelmetlenül várjuk, mert az előzetes kiadásokra egy “kisebb vagyont már rá kellett költeni. Engedély nélkül is lehetne bányásznunk, de a kitermelt nemesfémet csak akkor váltja be a Nemzeti Bank, ha az arany eredetét igazolni tudjuk, azaz, ha bányászási engedélyünk van. A bányatermékaranyat csak a Nemzeti Banknak szabad eladni. — Ha megkezdik a bányászást, egy-kettőre gazdag emberek lesznek! — biztatjuk a derék kohómunkást. Enyhe mosolyra huzza szét a szájaszélét. — Még nem olyan bizonyos! — mc-idja és a szeme, mintha titkokat kutatna, a messzibe révedez el. Hátha nem üt be a bánya. Hátha kevés lesz az eredmény. Meg aztán sokan vagyunk hozzá. Nem sok jut belőle egyre-egyre... w És egészer elszomorodik. Furcsa látvány: egy aranybányatulajdonos, aki fancsali képet vág keserves el- szontyolodottságában... Sokáig tart, amig sikerül megvigasztalni és derűlátóbb hangulatba zökkenteni. Nagybányán, Alsőfernezelyen és más Rozsály-alatti helységekben természetesen élénken tárgyalják a kohőmunkás szerencséjét. Az arany bűvöletének megszállottjai közül pedig sokan járják most a Rozsály meredek, hepehupás, bokros-görgete- ges oldalait és rejtőzködő római aranybányák után kutatnak. A nagybányai hegyekben még sok-sok betemetődött, eltűnt, elfelejtett aranybánya szunnyad és sötét tárnáikban a bájt- szenvedést okozó fém káján ördöge vi- gyorgó rosszindulattal várja a feltámadást. . P. H. K. tlovÁS A kormány néhány nappal ezelőtt feloszlatta a politikai pártokat. Megtiltott minden pártpolitikai tevékenységet és szigorú büntetést helyez kilátásba a gyalázkodó Topáratok szerzői és terjesztői ellen. Az ember önkénytelsnül is azt kérdezi ezekben a rendkívül súlyos napokban:-— Vájjon miért oly későn?... Igen, mert nem-is kérdezhet egyebet s mindjárt a mainál sokkal „kedvezőbb" időkre gondol, amikor a politikai pártok mülcödését be lehetett volna tiltani. Itt van egy dátum például, 19!f!f március 19-e s az utána következő napok. Most már mindannyian tudjuk, mi történt akkor. És vájjon ki emelt volna szót az ellen, ha a kormány azokban a napokban megszünteti a politikai pártok működését?... Fél esztendő telt el már azóta. De egy olyan nehéz, kétségekkel és erőfeszítésekkel tele félesztendő, amilyennél súlyosabb talán csak az ezután eljövendő időben zudul majd ránk. És nem szomorú, nem vigasztalatlan, ha elgondoljuk, hogy ebben az eltelt félesztendoben ahelyett, hogy összefogtunk volna pártok és osztálykülönbség nélkül, egymást martuk, egymásra acsarkodtunk s minden egyéb fontosabb volt egyesek számára, mint a magyarság jövője, a magyar nem&eti egység minden áron való megteremtése. Jószándéku figyelmeztetések ugyan hangzottak el hivatalos helyről, amelyek a közeledő veszélyre irányították a magyarság és főként a pártok vezetőinek a figyelmét, de cselekedet, amely ezeknek a~ tarthatatlan állapotoknak a megszüntetésére irányult volna, az elmúlt napokig semmi nem történt. A magyarság milliós tömegei pedig kétségbeesetten kérdezték önmaguktól: — Vájjon mit akarnak velünk „megváltó“ pártpolitikus uraink? — De nem kérdeztek semmit a pártpolitikusok, hanem tovább „harcoltak" a „megváltó ' eszme“ jegyében. Tovább ócsárolták és szapulták, bojkotdlták és állították félre az útból mindazokat, akik nem voltak hajlandók az ők szekerüket tolni az áhított hatalom felé. Már-már odajutottunk, hogy bűnnek számított, ha valaki nem politizált, r.em volt valamelyik pártnak tagja. Az ilyen embert gyávának és hitványnak bélyegezték meg, mert „nem érdekelte fajtája sorsa". Azt hitték és azt hirdették, hogy csak az olyan magyarok érnek valamit és csak az olyan magyarok munkája ér valamit, akik sziyvel, lélekkel valamelyik mindenkeppen érvényesülni akaró pártpolitikus vagy várt-vezér elgondolásait teszik magukévá. Ezek az emberek soha, pülana- ’{g sem tudtak az „egész“ sorsára és jövőjére gondolni, csupán a részletekre Arra fecsérelték idejüket, energiájukat r, el sem tudták képzelni, hogy még ezekben a megkergült időkben is vannak becsületes és elszánt emberek, akik csak az egész nemzetért, c s ak az egész nemzet jövőjéért tudnak aggódni és dolgozni és heU életűket és vérüket ft&áMosm. Itt az ideje, Hogy megérezsék esek a „politikusok", hogy a nép, amelynek nevében hiedelmük szerint beszéltek és kinyilatkoztattak, nem érzi semmi hiányukat, nem nélkülözi piszkoshangu röpcéduláikat, amelyek mellett már eddig is a szégyentől és az elkeseredéstől ffssze- szoritott fogakkal, lehajtott fejjel és ökölbeszorított kesékkel sietett tóvá. Igen, a magyarság milliós, józan tömegei egyáltalán nem hiányolja a pártpolitikai béka-egérharcokat, mert most mar igazán a saját bőrén érzi, hogy az ezeréves határokat köröskörül ellenség veszi körül és ha erejét meg kell feszítenie, ösz- 8ze kell szednie, akkor azt csakis az ellenség elűzésére és feltartóztatására tesz*. Mert van ennek az országnak vezére és a pártatlan nemzeti egységnek megszemélyesítője, aki már több, mint negyedszáz esztendő óta vezeti az Ö népét jóban éh rosszban, ez pedig Horthy Miklós Magyarország kormányzója. Talán soha nem éreztük úgy ez alatt a negyedszáz esztendő alatt, hogy aki az ö nevét mondja ki, Magyarországot mondja. Aki Horthy Miklósról szol, az a nemzetről beszél, amelynek pedig múltjához méltó jövendője ma mindemtől a világon fontosabb. Annyi hiába elfecsérelt erő és pártharcokra fordított energia elpazarlásán bizony van ma miért elkeseredni, de ha a meglévő erőket és energiákat csupán egyetlen cél szolgálatába áUitjuk, talán nem veszítünk el mindent. De amit mégis elveszítünk majd, az csak átért következhetne be, mert amig a vihar nem rengette annyira életünk és sorsunk fáját, addig nem egymásért, de egymás éli len küzdöttünk, acsarkodtunk. Most látjuk csak, hogy mennyire üres és szépen hangzó megállapítás volt, amit az elmúlt években illetékesek és illetéktelenek hirdettek szerte e hazában: — A magyar a nagy veszedelmek idején mindig egységes volt és ma is egységes! ... Ezek a szép szavak elég válságos időkben hangzottak él már évekkel ezelőtt is, de aztán ment minden tovább a maga rendjén, ment minden tovább vakvágányon, amig végül csakugyan cselekedni kellett! Mert a pártok, a politikai pártok nem önmaguktól oszlottak fel még sem, Hanem fel kellett oszlatni. Hiszen ha a kormány erős kézzel nem cselekszik, akkor még ma is a pártpolitikusok „cselekszenek" és a józan milliós magyar tömegek elvakitva váltak volna prédáikká. A politikai pártok feloszlatása válságos időkben következett be. Tálán éppen ama bizonyos „tizenkettedik óra" küszöbén ... De ha a tizenegyedik órában is következett be, ha pártpolitizálás he- 1yett összefog minden magyar és minden erejét, tehetségét egyetlen szent cél szolgálatába állítja: a Haza védelmére, akkor minden bizonnyal elkerülhetjük a tragikus tizenkettedik órát. És mi van ma ennél fontosabb és mi lehet ennél pa- rcmesolóbb minden jószándéku magyar szórnám? .*« £16. Oh szent Mrakrácia! A szobába aranyosan hullott be a délelőtti napfény. A kitárt ablakon behallatszott az Utca zaja, s a nagy barna Íróasztal sarkán két légy sétált. Az aktacsomók egymáson hevertek, jobb oldalt, bal oldalt pedig, kitöltetlen nyomtatványok várták rendeltetésüket. A tisztviselő elmélázva ült az asztal előtt és nézte a tintatartót. A toll végére, amit a tlntatartőnak támasztott, éppen most érkezett egy sovány kis légy. A tisztviselő megvárta, ‘amig a légy az asztalra mászik, aztán nagyot csapott rá egy papírzacskóval. Nem talála el. Egyébként csend volt a. helyiségben. Az ajtón váratlanul kopogott valaki: — Tessék — hangzott a bebocsátó válasz kelletlenül. Olyan halkan nyílt ki az ajtó és olyan lassan, mintha valaki félt volna Ide belépni. Előbb csak egy simára fésült, napégette arcú fej jelent meg, aztán előtűnt egy fakó katonaruha és nyomban kiderült, hogy miért jön olyan lassan, aki jön. Az asz- szony pólyát cipelt a karján. A pólyában levő gyerek akkora volt csak, mint egy játékbaba. Nem is látszott belőle semmi, csak a mozdulatról, ahogy az anya a kezében tartotta. A tisztviselő hátradőlt székén: — Mit óhajt? Az asszonyka ahogy Így szembenéz, mindössze húszéves lehet. Félénken, akadozva ‘elmondja a kívánságát. A tisztviselő összeráncolja szemöldökét és kihúz egy nyomtatványt a csomóból: — Az adatait! — hangzik fagyosan és kimérten, hogy szinte süvít a szó és a legyek mind elrepülnek az asztalról. Az asz- szonyka összerezzen, mint a diák, ha a tan- felügyelő vizsgáztatja. Erre a hangra elfelejti a nevét, a korát és azt is, hogy kicsoda. Magatudatlan mozdulattal csak a gyereket szorítja és a szeme a megnem értett parancs után kutat a tisztviselő arcán. A tisztviselő pedig most először felnéz az asszonyra: — Az adatait kérem — csattan fel a hang — nem érti? Az asszonyka áll piaci szatyrával és gyermekével és hang nem jön ki a torkán. Nagysokára megtudja mondani a nevét és azt, hogy kicsoda. Az adatok bediktálása- kor kiderül, hogy valóban nincs több húszévesnél, hogy férje öt hőnapja a fronton küzd, a gyerek mindössze háromhetes és gyermekén és férjén kívül senkije sincs. A kiöltött nyomtatvány immáron: készen van. A tisztviselő nagy cikk-cakkban aiá- kanyarintja nevét. Aztán odatolja az asz- szonyka elé: — írja alá — hangzik a parancs, ami hanghordozásban nem különbözik a szigora őrmester parancsosztogatásáföL A* akta ime, elindul egy mozdulattal: a tisztviselő becsapja a többi akta közé. Aztán a tanácstalanul állő asszony felé fordul, miközben a tollat rácsapja a tintatartó szélére: — Elmehet — mondja halkan s a hangja olyan, mintha legyet fricskázna. Az asszony talán nem hallotta jól, mert bátortalanul fürkészi a tisztviselő arcát, hogy vájjon milyen parancsot szalajtott ki újra a száján, de feleletet nem kap. Jó két percig csend van, a tisztviselő kinéz az ablakon, ahol éppen most repültek be a legyek újra, az asszony pedig fflemtudőan vár. Végre a tisztviselő felnéz és szemében, hangjában a harag és megbotránkozás nyilatkozik Kiég, amint kibökkenti: — Nem hallotta? Menjen haza!... (B. I.) \ pép« sace«9ietnf»«r elsején mond GENF, Mg. S0. A vatikáni rádió jelentése szerint XII. Pius pápa szeptember 1-én, pénteken rádiószózatot mond. MOZI-MŰSOROK ARPAD-mozgö: Rözsafabot. Főszereplők: Szeleczky Zita, Rózsahegyi Kálmán, Tímár József, Berky Lili, Juháss József. Vasárnap délelőtt fél 12-kor matiné. CORVIN-mozgó: A sas visszatér. Előadások kezdete: Ü4, í£6, %8. EGYETEM-mozgó: Zugnak a sztténME. (Szárnyas Dandár). Fősz.: Rajnay Gábor, Zala Karola, - Lukács Margit, Greguss Zoltán. ERDÉLY-mozgő: Melyiket eneeeeeem? Helyik az igazi? MÁTYÁS KIRALY-mozgö: „Bzeptember végén". Főszereplők: Szörényi ®va, Hon- váth László, Bilinszky Ibolya, Makláry Zoltán, Mihályi Ernő, Delly Ferenc. Előadások: 3, 5, 7 órakor. Magyar és Ufa világhiradó. RAKöCZI-mozi: Keresztutca. Fősz.: Ttetaay Klári, Ajtey, Perénjsí és Scsslajţ
