Keleti Ujság, 1944. június (27. évfolyam, 122-144. szám)
1944-06-11 / 130. szám
KnenUjsXG « 1944. JUNTOS îl, KERESZTMETSZET ▲ -világtörténelem, legnagyobb csatája halad most a kifejlődés felé a normand tengerparton, ahol az Európa ellen támadó angolszász seregek meg akarják kísérelni a régóta bejelentett „elözönlést“. Döntö fejezetéhez érkezett az öt éve tartó világháború, s ma inkább, mint. valaha, nagyobb szükség van arra, hogy mi magyarok hősies katonalélekkel megálljuk helyünket a vihar tombolásában. Rendíthetetlen hirtei kell akarnunk a győzelmet, amely egyetlen lehetősége nemzetünk fennmaradásának és kivétel nélkül mindannyiunknak mindent meg kell tennünk ennek a győzelemnek érdekében. A siker egyetlen titka: az erős lélek. Jöhetnek az eddigieknél Is súlyosabb megpróbáltatások, de ha a magyar lélek erő» és szilárd s nem engedi, hogy a csapások megfélemlítsék s ha igaz magyar testvériségben fogunk Össze, akkor megmentjük a nemzetet, országunk épségét és biztosítjuk számára azt a jövőt, amelyet megérdemlőnk. Az erős lélek — amilyen a miskolci főtörzsőrmesteré, aki szétbombázott házának romjainál a magyar nyugalom és a férfias elszántság olyan szép példáját adta — nem Ismer félelmet, nem inog meg és nem retten viasza a valóságtól, bármilyen szörnyű képet tárjon is eléje, hanem bízik Önmagában és a nemzet erejében: tudja, hogy minden megpróbáltatás uj erőgyarapodást jelent. A magyar kisember. szava, amely a miskolci füstölgő romoknál szólalt meg, példa és megnyugtatás mindnyájunk számára. így éTez és igy gondolkozik ma a magyar, aki a vérző Európában hazájáért küzd, azzal az elszánt hittel, hogy Magyar- országon a poklok kapui sem vesznek dta- dalmst. (ReggeM Magyarország) * Akármim U áll á dolog, az invázió napján elmondott Churcöill-beszédet össze sem lehet hasonlítani azzal, amelyet a harmadik napon tartott. Első beszéde tele volt lelkesedéssel és reménységgel, most pedig legutóbbi felszólalásában óva Intette a közönséget a túlságos reménykedéstől, egyre azt hajtogatva, hogy az eddigieknél még hasonlíthatatlanul nagyobb erőfeszítések állnak küszöbön. Hogy milyen mértékben fog kiszélesedni a normandiai csata és milyen nagyságú erők ütköznek, ott meg, azt egyelőre talán még a beavatottak sem tudják. .Valószínűnek látszik az, hogy az igazi nagy ütközetet a tankok és a gyalogsági fegyverek döntik majd el. Ez volna az invázió negyedik napjának mérlege. Európa, elözönléeének azonban van egy másik, legalább ilyen érdekes háttér«: a politikai Moszkva végrehajtotta akaratát, amelynek, kettős célja volt: Egyrészt ra- kényszeritette Angliát arra, hogy saját erejével is résztvegyen abban a háborúban, amelyet öt évvel ezelőtt megkezdett és eddig csak távúiból irányított, mert az utóbbi hónapok sikerei ellenére a Szovjet katonai ereje rendkívül megcsökkent és igen kevés reménye volt, hogy egyedül megállhat Németországgal szemben. Moszkvában arra is gondoltak, hogy a szövetségesek esetleges győzelme ne érje a Szovjetuniót teljesen kivérzett állapottjan, az angolszászok pedig telje« és érintetlen erejükkel a háboruutáni ujjárendezésnél Moszkvának nemtetsző követelésekkel lépjenek fel. Kellett az invázió Rooaeveltnek 1«, mert egy sikeres elözönlő« a legjobb propaganda lenire arra, hogy negyedszer is megválasszák elnöknek, ha pedig a vállalkozás balul ütne ki, — amint azt Newyorkból jelentik —, Roosevelt nem is jelöltetné magát. Tehát Európa elözötaésében sokkal nyo- mósabban esett a mérlegbe a politikai, mint a hadászati érdek és végeredményben Churchillt, Roosevelt és Sztálin kényszeri- tette rá arra a lépésre, amellyel ugyan lép- ten-nyomon kérkedett, de valójában minden Idegszálával irtózott tőle. (Esti Újság) A három európai front, amely sorrend- bellleg nézve a dolgokat: az Atlanti Fal, a keleti arcvonal és Olaszország, egyelőre defenziv front marad. Ahogy a TP értesült a berlini katonai szóvivő helyzetjelentéséből, súlypont szerint az invázióé front szerepel az elfiő helyen. A katonai szóvivő hozzáfűzte, hogy mind a három arcvonal védekező jellegét abban a pillanatban vesztheti el, amikor a német hadvezetöség ezt jónak látja. Ez a tény nem valami megnyugtató sem a Szovjet, sem pedig az angolszászok számára, mert lényegesen megnehezíti helyzetüket. Az invázió kezdetéig ugyanis biztosak lehettek afelöl, hogy a németek sem keleten, sem pedig Olaszországban nem lendülnek támadásba. A partraszállás óta azonban a német hadvezetőség most már nyugodtan dönthet afelől, hogy melyik Időpontban ,mélyik arcvonalon --- vagy pedig mindenütt egyszerre indltsa-e meg azt a nagy támadást, amelyre oly régóta felkészült. A szövetségesek tépelődhetnek afelett is, hogy a németek nagy támadásával egyidejűleg jelzett nagy offenziva ? A Führer főhadiszállásáról érkező jelentések szerint német katonai körök rendkívül bizakodóan tekintenek az elkövetkezendő hónapok elé, amelyek a jelek szerint végre meghozzák úgy Németország, mint Európa számára a várvavárt döntést. (Összetartás) #• Csak a német fegyver védelmezte meg Rouen utcáin az angol és amerikai hadifoglyokat attól, hogy a szenvedélyes francia lakosság meg ne lincselje őket... Az lnvá- ziős angolszász katonáknak ez volt a második nagy meglepetése Normandiában ama meleg fogadtatáson kívül, melyben Rund- stedt és Rommel védői részesítették a partraszálló alakulatokat, s ez a második meglepetés táléin még az elsőnél is keservesebb, kiábrándítóbb. Hiszen odaát az angliai kiképző táborokban a hivatásos propagandisták folytén azt magyarázták az uj világ és Anglia fiainak, hogy a Csatorna partjain Innen égő türelmetlenségükben várják „felszabadításukat“ a nemzetek, s imádkoznak annak az órának eljöveteléért, amikor az egyesült nemzetek hadllobogóí megjelennek a vén kontinens földjén. Nos, a roueni franciák magatartása ezt a» illúziót jócskán megtépázna, a alighanem éri még uenany ilyen meglepetés azokat a katonaival, akik a demokráciák propaganüajanak rendkívül szépen csengő szólamait komolyan vették, elhitték. Majd rádöbbennek, hogy Európában nincsenek barátaik, s a népek, melyekről szép meséket hallottak, egyáltalán nem vágyakoznak p.z angolszász gyámság és felszabadítás után. Hogy ez az Európa a maga elgondolása szerint akar élni, s nem barátoknak, hanem tolakodó Idegeneknek tekinti a Csatornán túlról érkezőket. Bizonyos, hogy Franciaországban, s másutt is akadnak elszánt kis csoportok, melyek esztendők óta valóban arról álmodoznak, hogy a Dün- kirchennél oly‘csúfosan távozott angolok ismét megvethetik lábukat valahol nyugaton, s számukra megjelenésük elhozza egy uj, inkább kedvükre való világ Ígéretét. Ezek a vágyakozók azonban sokkal kevesebben vannak, mintsem az angol és amerikai katonák hinnék, És ne csodálkozzanak a foglyok, ha a lincselé3töl, a tömegitélet haragjától csak a német kísérők fegyverei oltalmazzák meg őket... Nézzék meg szárnyas- ka'őz bajtársaik munkáját, a romokat, melyeket pótolhatatlan műemlékekből „varázsolták“ s akkor mindjárt megértik a szenvedélyes gyűlöletet, mely a legelső közülök valóval szemben öly visszatarthatatlánul nyilvánul meg! (Uj Magyarság) Irt HIT BÍRÓ JAKOS Váratlanul érkezett. Éjjel volt már s a nagy vaskapu zárva volt. Hiába csengetett, a kaput senki nem nyitotta ki. És az annyira Ismerős ház ablakát is íviába kémlelte, nem gyújtott világosságot benne senki. Fáradt volt, rettenetesen fáradt. Hatvanhét órát utazott egyfolytá,ban gépkocsin és vonaton, amíg hazaért. S most itt van, itthon. Itt áll a kapuban, hajnali három órakor s milyen reménytelen, hogy nem tud belül jutni a kapun... Mit csináljon? — gondolta magában. — Vegye be rohammal a házat, amelyben született s boldog, gondtalan gyermekkorát élte, vagy menjen sétálni egyet, amíg majd kinyitják a kaput?... Roham. Ezen a szón elmosolyodott. Roham ... Ezért kapta a tiz napi szabadságot is. mert a roham sikerült. Tizenketted magával elfoglalta a kis muszka falut s tizen- kett.ed magával szabadságra mehetett. Tiz napig. Vájjon hol járhatnak társaim? — tűnődött magában. Talán ők is igy állanak most a szülőházuk, vagy kedvesük kapuja előtt, mint ahogyan ö áll s arra gondolnak, amire ö gondol... Igen, majd tiz nap múlva megkérdezi tőlük, hogy mire gondoltak május 24-én hajnali három órakor. Lehet, hogy még emlékezni fognak rá... Újból megnyomta a nehéz vaskapu csengőjét, de nem jött rá válasz. Visszaindult tehát a városba és sétálni kezdett a Szent Mihály templom környékén. A Mátyás király-tér Sötét némaságba takarózva várta a reggelt. A Szent Mihály-templom tornya, mint egy óriási felkiáltójel figyelmeztette az alvó várost: — Ne féljetek, amíg engem nappal láttok és álmaitokban őriztek, addig én is őrizni foglak titeket. Legyetek jók egymáshoz és szeressétek egymást. Amig intésemet megértitek, nincs hiábavaló áldozat és nincs hiába kiontott vér. Én már sok mindent láttam, átéltem és átvészeltem. Köböl vagyok, de van szivem, mert Jézus szive van bennem. Jézus szivét őrizem és titeket őrizlek. megfáradt emberek. Aludjatok, pihenjetek békességben... Századok viharzottak el fölöttem. Harangjaim imára hívták őseiteket, mint ahogyan titeket is imára hívnak. Harangjaim elsiratták őseiteket, mint ahogyan titeket is elsiratnak majd egyszer. Aludjatok, mert én virrasztók fölöttetek, mint ahc gyan mindenek fölött virrasztottam századok óta, háborúságban és békességben. Leült egy padra, amely ott terpeszkedett a templomtéren. Észre se vette, hogy mély, -. elringató álom szállta meg szemét s ipáris békésen aludt. Kelet felől pirkadni kezdett. A kelő nap sugarai előreküldte vörös kis ijjait. Úgy ugrott fel a pádról, mint akit valami csinytevésen találtak s majdnem rohanva szaladt hazáig. Igen, most már nyitva találta á kaput. Rettenetes fáradtságot érzett izmaiban, egész valójában. Nyitva volt inár az előszoba ajtaja is. Nem volt annyi ereje sem, hogy odaálljon szülei elé s azt mondja: — Ne aggódjatok érettéin, — jól vagyok... 1 De- azért mégis elismételte magában néhányszor ezt a mondatot, amelyet levélben s táviratban annyiszor szeretett volna haza- küldenl tizenhét hónap alatt maga helyett. Aztán úgy, ahogy volt, ruhástól, sáros, poros csizmában végigdült a szobájában levő J he verőn s feneketlenül mély álomba merült, j Délután volt már, amikor megébred*. A I nem intak-e meg keleten is « jegSnoic által kertben madarak énekeltek éppen úgy, mint más tavaszokon, csupán a virágok betóduló Illatát nem érezte, mint azokon a régi reggeleken; vagy délutánokon, amikor megébredt. — Persze, hiszen nincs nyitva az ablak — állapította meg magában — s aztán felállt a heverőről, hogy ablakot nyisson. A virágbaborult kert olyan boldogan köszöntötte, mint egy fiatal, csodálatosan szép menyasszony. — De miért van olyan csend a házban? — tü lödött el magában. Az egész ház olyan, mintha senki nem lakna benne. Hol vannak szülei s hol van az öreg szakácsné, a vén Pika, aki harmincnégy esztendeje szolgál már náluk ... Sehol senki... A többi szobában sincs senki. Hol vannak itthonról ? ... Ruganyos léptekkel szaladt le a kertbe s átkiáltott a szomszédba: — Pázsintné! Pázsintné, lelkem. Hol van- t nak édesanyámék ? ... Kiáltására ha kissé késön is, de csakugyan | előjött Pázsintné s lelkendezve állott meg a verandán: — Jaj, jaj, jaj Károlyka, lelkem, hát megérezte, hát hazajött?... öh, hogy a jó Isten áldja meg hogy hazajött. Mennyit emlegette szegény édesanyja még az utolsó perceiben. Hogy csak Karoly, kicsi Károly lenne itt mellettem, olyan könnyen s boldogan halnék meg. De maga lelkem nem volt sehol... Hát, szó se róla, ha nehezebben is, de azért csak jobblétre szenderült szegény Kata néni, a jó Isten nyugtassa meg ... Károly úgy állott a kerítés mellett, mint akit fejbe vertek. Csak néhány pillanatig, mert a következő pillanatban már mindent megértett... Tehát azért Írták neki itthonról minden levélben, hogy legyen nyugodt, mert édesanyja jól van... — Éppen most van a temetése •— mondta csendesen Pázsintné. — Éppen most temetik szegényt. Én is elmentem volna a temetésre, de egy méh megcsípte a szemem- alját s igy hogyan mehettem volna. Nézzen ide, hogy feldagadt. De azért koszorút küldtem s Pázsint bácsi is ott van. A kápolnából temetik. Károly csöndesen elhúzódott a kerítés mellől. Nem akarta, hogy sirnl lássák. Ne lássa öt sírni még Pázsintné sem, aki pedig látta elégszer sírni kisgyerek korában. Hiszen az ölében is hányszor tartotta, amikor átjött hozzájuk... —* A kápolnából temetik —. hallotta újból Pázsintné hangját. Elindult tehát a kápolna felé. Már majdnem félúton volt, amikor eszébejutott, hogy az ajtókat nem zárta be maga után, de aztán nem törődött vele. hanem tovább ment nehéz léptekkel s közben átgondolta egész életét. Alig egy héttel ezelőtt megálmodta, hogy meghalt az édesanyja. De másnap levelet kapott otthonról, amelynek minden második sorában az volt: —, Ne aggódj, édesanyád jól van ... Csakhogy ezt nem az édesanyja irta. hanem a2 édesapja s ezért nem is tudott megnyugodni. Az álom valóra vált. — Édesanyám meghalt! — tört fel melléből a hangtalan zokogás s aztán meggyorsította lépteit, hogy bár a temetésére odaérjen. Igen, éppen jókor érkezett. És ezt olyan természetesnek vették hozzátartozói íc, hogy nem is kérdeztek tőle cemn'it..- Nem kérdezték hogyan érkezett meg a sokezer kilométernyi távolságból, neat KtíiuezteK, aogy miKor Kapta meg a táviratot, ameiyuen édesanyja uaialárot tuuatuike hanem neiyet csmáitaK neki a koporso mellett s hagyták, hogy sírja ki magát, mint ahogyan egy gyermekhez illik, aki édesanyja koporsója mellett ül. Károlyon, amint ott ült édesanyja koporsója mellett, hirtelen kegyetlen érzés futott át, amely megremegtette egész valójában. — Ez az álmom és sejtésem kegyetlen valósággá vált — gondolta..— és ha a másik sejtésem is valóra válik, akkor... Akkor én is halott leszek — mondotta magának hangtalan szavakkal — csak nem Itt, hanem ott, ahonnan most hazajöttem. Ott, ahonnan huszonöt évvel ezelőtt is hazajöttem ... De most nem jövök haza. Ha egyszer visszamegyek, akkor többet soha nem jövök haza. így rendeltetett s ez ellen nincs felebbézés. * A temetés után elrendezte dolgait. Átvette azt a kis emléket is, amelyet édesanyja hagyott rá, hogy ha egyszer hazajön majd, hát adják át neki. Kicsi aranyláncon a kicsi Jézus Máriával... — Ezt Károlynak hagyom — mondta édesanyja a halálos ágyán. — Eddig engem őrizett, ezután őt őrizze majd. A kis emléket tárcájába tette. Naponként pedig nagyokat sétált, de sehol nem lelte helyét. Harmadnap találkozott egyik régi barátjával, aki iskolatársa s az első világháborúban bajtársa volt. Erősen megörvendtek egymásnak. Különösen Károly s mindjárt el Is kezdte: — Tudod, barátom, honnan jöttem én haza ? .... Pontosan onnan, ahol ezelőtt huszonötével jártunk volt együtt. Megtaláltuk a régi lövészárkokat is. Csupán újból kiástuk s beléjük ültünk. Nem sokat kellett ásni, annyit mondhatok. Én még azt is mondhatom, de ne nevess ki érette, hogy ha én egyszer újból visszamegyek oda, többet soha haza nem jövök. Akkor — huszonöt évvel ezelőtt — Isten hazasegitett onnan, de most, huszonöt év után újból odavitt vissza, mert azt akarja, hogy ott pusztuljak el. Ez az ö szent s megmásíthatatlan rendelése és ez ellen nincs mit tenni. Én érzem, barátom s hába is vigasztalnál... Nézd ezeket a képeket. Most vettem fel huszonöt év után azokat a tájakat, ahol annakidején együtt küzdöttünk s harcoltunk, hogy kézzelfoghatóan Is bebizonyítsam neked, amit mon*, dók. Most már érted? .., A régi bajtárs elgondolkozva nézte a képeket. Csakugyan megismerte azokat a tájakat, ahol annakidejéa Károllyal voltak. Azokat a fedezékeket s lövészárkokat, amelyeket most csak éppen mélyebbre kellett ásta... De miért kellene Károlynak Itt pusztulnia el ? ... Mert nem pusztult el ak-, kor? — mert I;ten megőrizte? — hát megőrizi majd most is. Éppen vigasztalta akarta Károlyt, amikor valaki megállóit mellettük s illedelmesen köszönt: — Adjon Isten jóhapot, főhadnagy ur — köszönt Károly félé. — Hát mi itt Íz találkozunk? Bejöttem a városba néhány kapát a egy kaszát venni, hogy legyen majd az asszonynak, ha mi visszamegyünk. Hát bizony már csak néhány napunk van itthon... Károly megörvendett Nagy Balázsnak, aki akár ő, ugyancsak tizenkét napi szabadságra érkezett haza, még pedig vele egy- szere, mert vele együtt foglalták volt el azt a falut, amiért a szabadságot kapták. — Jöjjön, Balázs, jöjjön — szólt az ember felé, aki még mindig tisztes távolságra állott tőle. — Éppen most magyarázom, hogy mi most éppen ott járunk, azon a vidéken hadakozunk a muszkával, ahol huszonöt évvel ezelőtt. Itt az igazgató ur s neki meg azt magyarázom, mert ö Is ismeri azt a helyet a mult világháborúból, hogy én úgy érzem, nem is jövök majd onnan vissza ... Akkor visszasegltctt az Isten, de most már nem... — Ugyan, ugyan, főhadnagy ur. Bolond beszéd ez — szólalt meg Nagy Balázs. — Már engedelmet kérek, de az igazgató urnák is meg kell mondanom, hogy a főhadnagy ur mind Ilyen bolondokat beszél nékem Is. Mért ne jönne vissza 7 Mért ne jönnénk vlsz- sza? Dehogy is nem jövünk. Inkább ott a baj, hogy huszonöt évvel ezelőtt nem Intéztük el a muszkát, ahogyan kellett volna s most azért kellett újból éppen oda visszamenni. De most aztán el is intézzük azt a mlndenit neki s aztán újból itthon vagyúnk. Még pedig végérvényesen. Én ezt tartom a ez igy is lesz. Na, én most már megyek is, mert mindjárt beesteledik s nekem még ma haza kellene jutnom, ha gyalogszérrel Is.. * Károly és régi bajtársa még ott állottak egy ideig az uţcân s hosszan néztek a tova* . tűnő Nagy Balázs után. — Ha úgy lenne, Istenem, 'ta úgy lenne, ahogy Balázs mondja — szólalt meg Ki — s csillogott a szeme. I S Istenem, ki merne kételkedni Nagy Balázs hitében?
