Keleti Ujság, 1944. június (27. évfolyam, 122-144. szám)
1944-06-10 / 129. szám
KnmUjsXG 4 1944. JUNTOS 10. Parasztok a sarló és kalapács árnyékában 20 Irta: Nfkoiaiew Péter * Magyarra fordította: Gaai Olga A hangok egyre jobban hallatszottak és a lépések mindinkább közeledtek. Minden perc egy örökkévalóságnak tűnt. Elvonultak lelki szemeim előtt az otthoni emlékek, Ko- tovki, a szülői ház, apám, Misa bátyám. Vájjon sejti-e apám, hogy én itt sok száz kilométer távolságiján szülőfalumtól a bolsevistákkal akarok leszámolni? A hangok már közvetlen mögöttünk voltak, sőt körülöttünk mindenfelé. Miféle idegen nyelvet beszélnek ezek, — gondoltam magamban — hiszen én ezt még soha sem hallottam. Miközben Grlsa felszólította az idegeneket, hogy ne merjenek hozzánk nyúlni, én pedig a pisztolyámat emeltem, oldalról olyan ütést kaptam, hogy szédelegve fordultam le a lóról. Vali lőtt. Pillanat alatt két erőteljes férfi ragadott meg, kezemet, lábamat megkötözték. Mindezt hang nélkül tették. Sem arcukat, sem ruhájukat nem láthattam a sötétben. Mint egy zsákot dobtak fel a nyeregbe, egyik idegen megragadta a gyeplőt és elvágtatott. A táborhoz vezető utón egyetlen sző sem hangzott el. Úgy tűnt, mintha egy halotti menet résztvevője lennék. Vájjon ez lenne a végzetünk? — gondoltam. — Minden készülődés és remény hiábavaló volt? Mellettem káromkodást hallottam és megismertem Grlsa hangját. — Ne káromkodj, — figyelmeztettem. Semmi értelme! Ss nem is változtat a sorsunkon. — Ezek az ebadta bitang kalmükök, kerékbe kellene törni őket! — Kik’ — kérdeztem örömmel — kalmükök? Két ember hozzánk lépett, reánk kiáltottak és elvezették a Grisa lovát, mig magam ott maradtam. Kalmükök, — ismételgettem magamban — hiszen az útbaigazító emberünk Nikofor azt mondta, hogy a kalmükök a felkelők oldalán állnak!? A lovak megálltak, érthetetlen hangzavart hallottam, majd leemeltek a lovamról. A nomád kalmükök táborában voltunk. Feloldozták kötelékeinket és nagy vándorszekérre raktak fel bennünket. Alaposan megvizsgálták arcunkat és ruházatunkat. Egyre több kalmük vett körül bennünket és Izgatottan tárgyaltak egymás között. Tragikus helyzetünk ellenére is szörnyen komikusán hatott az egész, úgy hogy önkéntelenül is mosolyognom kellett... s— Nézd, — mondta Grisa — hogy marakodnak ezek a kutyák. Azt hitték, hogy valami jő fogást csináltak, de most nem tudják megállapítani, hogy kik vagyunk és mit kezdjenek velünk — Te értesz kalmük nyelven? — kérdeztem Grisától. — Nem én. és amint látom ezek sem értenek oroszul! De ekkor felemelkedett a kalmükök vesére, egy tiszteskülsejü idős ember, akit mindannyian hódolattal vettek körül és egyszerre csend keletkezett. Magához intett egy flatai kalmüköt, akinek apró ferde szemei vidáman csillogtak,'s valamit mondott neki. Sin csend honolt körülöttünk. A fiatal kalmük hozzám lépett és akadozó •fősz nyelven megkérdezte: — Mondjátok meg nekünk, hogy ki! vagytok és hova akartok lovagolni? — Majd én felelek, mondta Grisa. Nekem pedig elállt a lélegzetem, hogy vájjon mi következik most. Grlsa összeszoritott ököllel lépett az ifjú elé és rákiáltott: — Disznó kutyák, megrohantatok bennünket, békés utasokat és őrizetbe vettetek amig a vendéget megillető főhelyet át nem engeditek! — Grisa, megörültél — kiáltottam rá, de 6 csak csendre intett a kezével. Szavad szörnyű hatást váltottak ki a kalmükök között. Ismét teljes hangzavar keletkezett a sátorban és mongol arcvonásaikon meglepetés és zavar tükröződött. Néhányr.n már sokkal barátságosabban pislogtak felénk, mi pedig kíváncsian vártuk a fejleményeket. Ekkor az öreg vezér leszúrt a fő helyről, a mellette ülő is felállt és puha pokróccal takarta be ülését, maid mind hátrább léptek, hogy helyet engedjenek nekünk. Az öreg mély meghajlással arra kért bennünket, hogy foglaljuk e> a fő helyeket. Még nem jutottam szóhoz a csodálkozástól, amikor a fiatal kalmük ismét hozzánk tépett és azt mondta: —Vezérünk parancsára tiszteletbeli helyeinket adjuk át nektek. Most már arra kérlek, áruljátok el, hogy kik a vendégeink. Grisa felkönyökölt az ülésen és úgy vá- la—ott: — Népetek barátjaiként érkeztünk és békében akarunk élni veletek. Nagyon messzi- rőt Jöttünk és egy éjszakára szeretnénk megpihenni nálatok! Semmi rosszat nem akartunk, amikor ti hirtelen megrohantatok benia, ■— válaszolta Grisa — mint a. legelején? Nem harcolnak-e még ma Is ezerszámra ott a felkelők soraiban, hogy az orosz nép vérszívóit megsemmisítsék? Ugyanez a helyzet a kalmükökkel is. A bolsevisták eltiltották őket a vallás gyakorlatától, amely’szerintük „ópium a nép számára“, Ugyanúgy üldözik köztük a jobbmóduakat, mint az orosz kulá- kokat, a nincsteleneket felbujtogatják és végül elveszik ősi legelőiket. Egyforma recept szerint dolgoznak az egész nagy Oroszországban. A- fehéroroszoknál, az ukránoknál, a kaukázusi hegyi népeknél, a karjaial finneknél, a volgamenti németeknél, a középázsiai muzulmánoknál, mindenütt egyformáin működnek. Másnap reggel felkészülödtünk, hogy Utunk hátralévő részét megtegyük. Néhány idősebb kalmük még elkísért bennünket egy darabon, a fiatal kalmük pedig, aki tolmácsként szerepelt, egyenes parancsot kapott, hogy egészen a határfolyóig vezessen bennünket, ahol már a felkelő fehéroroszok védelmét élvezhetjük. A fiatal kalmük kitűnő útikalauznak bizonyult, kerékbetört orosz nyelven sokat mesélt a felkelők életéröl és hős tetteiről. A kalmük és más barátságos törzsek gyakran látták vendégül a felkelőket. Grisa megkérdezte tőle: 1 — Mondd Manym, ha most bo’sevistákkal találkoznánk, mit tennél? Manyin olyan szomyülködö arcot vágott, hogy hahotában törtünk ki. De ö változatlanul megőrizte drámai komplyságát és igy válaszolt: — A bolsevik! ellensége Manymnak. Manym mindenütt agyonüti a bolsevistát! De, ha most bolsevisták jönnének, akkor Manym mint a szélvész repülne el innen lovával, mert a bolsevistáknak nem szabad megtudniok, hogy Manym a felkelőkkel jóban van, különben agyonütnek minden kalmüköt. Nem, azt nem szabad megtudniok soha! Grisa olyan arcot vágott, mint aki életének legnagyobb ostobaságát követte el és részvéttel eltelten nézett a derék ifjú kalmük arcába, aki életét tette kockára, amikor bennünket a felkelőkhöz elkísért. Gyönyörű napsugaras délután volt és Manym számítása szerint egy óra múlva el kellett érnünk a határfolyót. A fiatal kalmük hirtelen megrántotta lovának kantárját. Mi is megálltunk és feszült figyelemmel kémleltünk a távolba. Grisa elővette a távcsövét. — Legyetek csendben, — mondta Manym, miközben leugrott lváról és lehajolva a földhöz tapasztotta füleit. — Manym hallani lódobogást! — figyelmeztetett bennünket. Lovas közeledni! — Annyi baj legyen, mondtam könnyű szívvel. — Egy lovassal még elbánunk! — De Manym nem lehet ott, — mondta a fiatal kalmük s már is úgy tett, mintha visszafelé akarna lovagolni. Határozatlanul néztünk egymásra. Mit csináljunk vele. Hagyjuk egyedül futni? Mi lesz vele, ha útközben egyedül a bolsevisták karmai közé kerül? (Folytatjuk.) Nagy ezüst és egy hét szabadság — H. leír, 2. honvéd haditudesifó század — Valahol a keleti fronton, 19ii május. Temetésen veszek részt. Egy T-34-es szovjet harckocsi temetésén. Ez persze nem azt jelenti, hogy elássák a földbe, mint a halottakat szokás, nem, csupán megfosztják értékesebb alkatrészeitől, a többi pedig ócskavasként az utszéli árokban várja be az idők jobbrafordu- lását, a háború végét. Ki tudja, hány ember véres verejtéke öntözte, hány korbácsütés csattant el a szovjet titokzatos műhelyében, amig a vasszörny elkészült és mi lett a vége! Egy derék magyar fiú, Márton Illés tizedes bátor fellépése, ügyessége élettelen ócskavassá változtatta. * Három nap óta ádáz harcok folynak honvédeink és a szovjet csapatok között az egyik magaslat birtokbavételéért. A harc kemény és kíméletlen. Egymást követik a rohamok az orosz hadállások ellen, A iduszkák szívósan védekeznek jól kiépített állásaikban fenn a dombtetőn. Lovastüzéreink is útban vannak, minden egyes löveget hatos fogat vontat. Lassú tempóban gördülnek a kerekek a nehéz utón. Márton Illés tizedes tüzér bajtársunk is ott van lövegével, azonban ebben a pillanatban még bizonyára nem gondol arra, hogy fél óra múlva kiharcolja a vitézi nevet. Lovas hírvivő vágtat tüzéreink elé, az üteg parancsnokának, K .., századosnak jelenti, hogy 15 harckocsiból álló ellenséges csoport tör előre, hogy letiporja a magaslatot ostromló honvé- deinket. Ugyanekkor a jobb szárnyon lévő német páncélosokat is riasztjuk, öt Tigris máris útban van a veszélyzteteit szakasz irányába. Tüzéreink vad vágtában törnek előre lövegeikkel. A lovak is mintha éreznek, hogy most minden erejüket bele kell adni ebbe a rohanásba. Elől halad Márton Illés. A lovakról szakad a tajték. A távolban már feltűnnek a; német Tigrisek, ágyúik éles üvöltéssel küldik első lövedékeiket az orosz T-34-esek felé, amelyek hangos zúgással közelednek. Egyelőre az orosz harckocsik még nem láthatók, mert a talaj erősen hullámos, csupán hangjuk árulja el felvonulások útját. A Tigrisek csoportja most hagyja el a magaslatot, keresztülgázol a szovjet állásokon. A lejtőn lefelé rohannak, hogy elébe kerüljenek az orosz harckocsiknak, melyek oldalról közelednek. Egy-két pillanat, az utolsó Tigris is eltűnik. Elérték a hullámot, a T-34-es felvonulási útját. Heves tűzharc kezdődik a páncélosok között. Semmit sem látni belőle, de annál töb bet hallani. Most már tüzéreink is mintegy kétszáz méterre vannak a völgy bejáratától. Ebben a pillanatban feltűnik egy T-3á-es. Úgy látszik, sikerült áttörnie a Tigrisek között. Ikergéppuskájával erős tűz alá veszi a domb tövében ismét támadásra induló honvédeinketlgen ám, de ott van Márton Illés tizedes! Pillanatok alatt tüzelőállisba vágja mozgó lövegét- Eldördül az első lövés. Kicsit bosszú. Utána mindjárt a másik. Éles robbanással csapódik a harckocsi tornyába a lövedék. Valósággal elsöpri. Megtorpan a hatalmas páncélóriás. Halott lett belőle. A völgyben dúló páncélos csata fél óra múlva, végetér. Eredménye: 12 szovjet páncélos megsemmisült, 3 elmenekült. Márton Illés lélekjelenléte mentette meg honvédeinket. A honvéd tüzérek kiváló tulajdonsága, a minden helyzethez való alkalmazkodás, gyors elhatározó készség és bátorság jutott kifejezésre' ebben a nem mindennapi fegyvertényben, amellyel kilőtte a T-34-es szovjet harckocsit és ezáltal lehetővé tette a magaslat elfogalását. A megérdemelt jutalom nem maradt , el. Márton Illyés honvéd tüzér nagy- I ezüst vitésségi érmet és egy heti rend- I kívüli szabadságot kapott. Vad Lajos zászlós, haditudósító • • ÚTKÖZBEN ,JIála istennek, még élünk“ — olvasom a bombázott városrész egyik kapuján a figyelmeztető felírást. — Ki lakhatott ittt Honnan lehetne megtudni* — gondolkozom el magamban. Ház nincs már a telken, csak romhalmaz a kapufélfáról is leröpiUt a házszám, akár arról a szemben lévő házról az utcajelzö tábla. De tovább, egy másik ház kapufélfáján ott van még a házszám. Ez az utca még egy héttel ezelőtt is házaival, viruló kertjeivel, békés, munkás lakóival élte a maga megszokott rendes életét. Békességben élte mindaddig, amig a gyilkos bombák fel nem szántották utcáit, házast s kertjeit. Ma csupa romhalmaz. Kinek tellett abban kedve, hogy igy csúffá tegye a többi környező kicsi utcával együtt ezt a környéket T... Egy hete éppen annak a borzalmas pusztításnak, amelyet ez a környék átélt. S most, hogy erére járok, próbálom felidézni ennek az utcának régi, békés boldog arcát. Igen, körülbelül itt lakhatott Egyed néni, akinek a leányát hat évvel ezelőtt egy mé-> száros meggyilkolta. Fényes nappal történt a gyilkosság, talán éppen május lehetett, ■mert virágözönben úsztak akkoriban errefelé a kertek. Hol lehet Egyed néni* — mert a háza, az a kicsi ház, amelynek ablakában még muskátli is volt, most sehol sincs. De ép a kapuja s a kapun fehér krétával irva ez áll: ,Hála Istennek, még élek. özvegy Egyedné.“ Alatta pedig ez olvasható„Ha Isten megsegít, délután erre. nézek.“ Itt, álig néhány házzal tovább, még lennie s élnie kell ismerősömnek. Szabó. Mégpedig „polgári szabó mester“. Ilyen nines is több Kolozsváron, mert csak uiiszabók vannak, mind ahogyan a fodrászok is mind, de mind „úri fodrászok“. De Dánt József ,,polgári szabó mester“. „Hála Istennek élek“ — jelenti magáról s azt is üzeni, hol lehet jelenleg megtalálni. Es igy tovább, majd minden kapun ott a felírás: „Hála Istennek, még élünk! • Csak a valaha boldog, békés lakók Hiányoznak erről a környékről. De nem hiányzik sehonnan Isten!... Neki adnak hálát, hogy még élnek. Ezért kell hinni Istenben olyan rendületlen hittel, mint amilyennel ö‘z s akkor bizonnyal felépül majd egyszer újból ez a rombadöntött környék. Mert a romok fölött is virraszt a hit s virraszt az Isten. .. * Ebben a házban pedig a kezelőorvosom lalcott. Utóljára május 31-én jártam nála, mert erősen szenvedtem a szivemmel. Megvizsgált, gyógyszerek nevét irta fel egy papírra s azt mondta: — Ne keseredj el. ilyen szívvel hetven esztendeig is elélhetsz. Csak tartsd be szigorúan az utasításokat. Pénteken majd gyere újból. Lássuk használt-e az orvosság f Ha nem használt volna, uj gyógyszert kapsz s ha hamarább nem is, de néhány hét múlva el is felejted, hogy valaha, fájt a szived. Pénteken — éppen ma egy hete — valamivel egy óra előtt kocsira ültem, hogy felkeressem kezelorvosomat. Meg akartam mondani neki, hogy az orvosság nem használt semmit s én még erősebben szenvedek a szivemmel, mint valaha. Igen, ezt megmondom neki — határozom el magamban. — Es azt is megmondom neki, hogy adjon valami jobb gyógyszert, ne ilyen keserűt és semmit nem használót, mert ebben nem bízom. Az utca elején honvédek szállítanak le a kocsiról. Nem lehet lennebb menni jármüvei — mondják. Kellő igazoltatás után gyalog továbbengednek. Végre leérek a ház elé, amelyben kezelőorvosom lakik. A ház romhalmaz. A rendelő leszakadt. Fölötte két emelet törmeléke, gerendája, téglája, bútora. Kezelőorvosom helyett felesége fogad. Zolcogva mondja: — Már elvitték. Meghalt... Jaj, Istenem, jaj, jaj, a szivem, — szorítja szivére a kézét. Az én szivem fájdalma azóta sokat enyhült. Es lehet, hogy igaza lesz kezelőorvosomnak, hogy néhány hét múlva nem is emlékszem majd fájdalmaimra. Lehet, hogy igaza lesz ennek a derék, fiatal orvosnak, aki olyan borzalmas módon fejezte be drága életét. De azért érete mindig fájni fog a szivem. - Amig élek. A tiszteletdijat soha nem akarta elfogadni tőlem. Mindig azt mondta, hogy nem tartozom neki semmivel. De én tudom, hogy mégis tartozom Hekt. Erezem. Azzal, hogy fájjon érette a szivem, amig élek. BIBO JANOS nünket a sötét éjszakában. Nem vagyunk rablók és nagyon rosszul esett, bogy a híres kalmük nép olyan barátságtalanul fogadott bennünket. Amikor a fiatal kalmük tolmácsolta Grisa szavait, ismét általános meghökkenés és zavar keletkezett. Az öreg vezér újra rendelkezett és már hozták is a friss juh-sajtet, kenyeret és tejet Még sokáig együtt maradtunk kalmük barátainkkal, akik elmondták, hogy azért támadtak meg bennünket, mert bolsevistáknak néztek. De az a tény, hogy nem viseltünk egyenruhát és nem a széleshátu bolsevista lovakon ültünk, már nagyon meggon- dolkoztatta őket. Most aztán, miután megtudták kik vagyunk, kétszeresen örülnek nekünk. .. Amikor később a kalmükök sátrában jó meleg pokrocőkba göngyölve magunkat, aludni tértünk^ megkérdeztem Grisátöl: — Mi az oka annak, hogy a kalmükök olyan nagy ellenségei a bolsevistáknak? Még ma, 1929-ben is, holott a bolsevisták mindent elkövetnek, hogy éppen ezeket a keleti törzseket megnyerjék maguknak? — Hát az orosz parasztok nem éppen olyan ellenségei a bolsevlzmusnak még ma