Keleti Ujság, 1944. február (27. évfolyam, 25-48. szám)
1944-02-01 / 25. szám
1944. FEBRUÁR 1 3 KeittiUjsüg Ismerjük jól a bukaresti észjárást s ezért az ottani közvélemény megnyilatkozásai régen nem mennek meglepetésszámba miná- lunk. Sem a sajtó, sem a propaganda, sem a politika sikján elhangzott állásfoglalások nem képpesztenek el, holott ezek az állás- foglalások a legtöbb esetben alkalmasak arra, hogy a józan és természetes észjárású ember meghököljön tőlük meglepetésében. A román aspirációk lelkes szószólói épp túlfűtött és gátat nem ismerő lelkesedésükben vétenek napról-napra a következetesség törvénye ellen s ha következetesek egyáltalán valamiben, ebben az egyben a konok kitartás erénye semmiképp sem vitatható el tőlük. Erre szolgáltat iskolapéldát a „Curentul“ 1944 január 22-i számában Sbarcea köziró cikke is. Sbarcea a következőket Írja: „Az egyik budapesti lap — a lapot azonban Sbarcea nem nevezi meg — arról biztosítja Romániát, hogy Trianon nem fog mégegyszer megismétlődni, tehát kilátástalanok a román reményen. 3gy évvel ezelőtt ugyanez a magyar lap minden képzeletet felülmulló cinizmussal azt a tanácsot adta Romániának, hogy a román imperializmus céljait ne nyugat, hanem kelet felé keresse és a Dny észteren túl jelöljön ki alkalmas területet a szapora román nép terjeszkedésére. A magyar sajtó ezzel a román politikát akarta a külföld előtt gyanúba keverni, imperialista vágyakat tulajdonítva annak a Romániának, amely sohasem kívánta mások javait, csak azt, ami ősei jogánál fogva az övé volt. Úgy látszik, — folytatja Sbarcea — még egyszer le kell szögezni az Igazságot a magyar sajtó nyakas Írói számára: Trianon, amelyet a magyar sajtó úgy állít be, mint a pannoniai pusztára szakadt sorozatos szerencsétlenségek kutforrását, Romániára nézve nem hozott semmiféle határozatot, mert a román nép Gyulafehérváron két évvel megelőzte azt, amit Trianonban szentesitettek. Trianon csak a való helyzetet ismerte el. Erdélyt Romániával nem a zölíf asztal, hanem a fegyverek ereje egyesitette. Románia a béketárgyalásokra nem a kényelmes diplomata karosszékekböl, hanem egyenesen a harctérről ment el s még lehetett rajta érezni a puskapor szagát. Románia, nem állt lesbe a történelem válságos pillanataiban és nem koldulta ki a nagyhatalmaktól azt, ami járt neki, hanem — amikor ütött az óra — fegyvert ragadott és maga szolgáltatott magának igazságot. Nagyro- mánia határai mindig ott éltek a román nemzet tudatában, azokról soha nem mondott le, bármilyen zord is volt a történelmi pillanat, mert Nagyrománia határai az ethnikai jogok határai. Nagyrománia tehát nem mánia, mint azt a nyugati szomszédok mondják gúnyosan: „mert az csak egy mánia, hogy ez Nagyrománia!“ A nagy jelzőt nem a nagyzási mánia szülte. A román nép sohasem mondott le az egység eszméjének megvalósulásáról. Dicső történelme van és tanult a történelemből. Az igazság megvalósulása utáni vágy adta Románia kezébe a fegyvert. Aki ennek az ellenkezőjét állitja, az ezzel rosszhiszeműségéről tesz tanúbizonyságot. A román népnek fegyverrel a kezében kell állnia, mert az opportunitás árnyékából ázsiai szemek leselkednek rá. A román diplomatának van bátorsága ököllel a zöld asztalra vágni, mert tudja, hogy háta megett élő acélfalként áll a román hadsereg. Amikor a világ ezen sarkában is fellobbant a láng, Románia habozás nélkül küldte ki hadosztályait a tüzvonalba. A román nép sohasem fog jogairól lemondani s ezt nagyon jól tudja az a pusztr is, ahol még élénken él az emberek emlékezetében láncú furulyájának hangja. A második Trianonnál a román nemzet leg jobb védőügyvédje a román hadsereg lesz amely kezét fegyverén tartva áll őrt a román jogok felett.“ A hang az emelkedett és ünnepélyes szó noklatok hangja. Jól ismerjük. Tartalom ér tenor itt cseng közvetlen tapaszta’atok alapján a fülünkben. De bármily emelkedett és ünnepélyes is legyen Sbarcea vezércikkének tenorja, a cinizmus mégis nem a magyar sajtó részén van, hanem ott lappang vezércikke minden mondatában. Amikor Odessza elesett, nem a magyar sajtó, hanem a román kormány egyik tagja, Jinga Viktor miniszter jelölte meg a kelet fe : irányuló román célokat. Miután Sbarcei ír elfelejtette ezt az érdekes mozzanatot, 1 szséggel felfrissítjük kormányozható memóriáját. — Odessza elesett, — mondotta brassói beszédében Jinga miniszter. — Vitéz hadseregünk elfogulta a világ egyik legjobban megerősített várát. Hogy mit keresünk Odesszában? A jövőnket keressük, amelyet az elmúlt év eseményei elhomályosítottak. Nem vagyunk imperialista nép, de tisztában kell lennünk saját erőnkkel és kiterjedésünkkel. A román élettérben széles és okos politikával egybe kell gyűjtenünk az összes románokat. Anto- nescu marsall megnyitotta a történelem lapjait. Nem a magyar sajtó a minden képzeletet felülmúló cinizmusa“, hanem épp felelős román személyiség utalt arra, hogy Románia merre keresi „jövőjét“ és merre akarja „széles és okos politikával“ összegyűjteni az ösz- szes románokat. Ez természetesen — „nem imperializmus“. Hiszen Odessza és Délukraj- na is — „román terület“. Nem történt semmi különös, mondja ez a facsaratos bukaresti észjárás, csak újabb „ősi“ román föld tért haza a román anyaországhoz. S akárcsak a „Romanul“ néhány nappal ezelőtt, most Sbarcea ur is teljes hangerővel közli a román történelemszemlélet legfrissebb sütetü mithoszát: Románia nem állt lesbe a történelem válságos pillanataiban“. Erre fellapoztuk nemrégiben a történelem meg nem hamisítható lapjainak tényeit s azok megvilágitásában vizsgáltuk meg a román önzetlenség és hűség eseteit. Sbarcea kijelentése után sem ártana a tények seregszemléjét megtartani, de nem akarunk ismétlésekbe bocsájtkozni. Ehelyett mást juttatunk eszébe a „Curentai“ harcias cikkírójának. Amikor ugyanis Sbarcea ur egy hatásos szóképpel az „opportunitás árnyékából leskelődő ázsiai szemekről“ beszél, ismét úgy tesz, mint aki más szemében keresi a szálkát, ahelyett, hogy a magáéban levő gerendával törődnék. Hát jusson eszébe Sbarcea urnák és minden olvasójának, hogy 1916. julius 23-án bizonyos Rudeanu ezredes, Románia párisi katonai attaséja, a francia vezérkar kiküldöttjével megállapodott abban, hogy 150.000 emberrel megtámadja Bulgáriát. Bukarest már ekkor régen felrúgta a hármasegyezményhez fűződő kapcsolatait, már régen elárulta régebbi szövetségeseit. 1916 augusztus 17-én Bratianu és az ántánt diplomatái megpecsételték az árulást. Augusztus utolsó napjaiban Románia meg is kezdte a katonai kciót a központi hatalmak edlen, de már 1916 szeptember 8-án Paleologue, Francia- ország moszkvai nagykövete ezt jegyzi be naplójába a Turtukal mellett lezajlott csata után 24 órával: „Joffre tábornok, akit méltán nyugtalanít a Romániát fenyegető veszedelem, követeli, hogy haladéktalanul küldjenek Dobrudzsába 200.000 oroszt.“ Október 10-én a román hadsereg minden vonalon hátrál. A következő hetek bebizonyították, hogy a szövetségesek nem segítséget kaptak Romániától, hanem ellenkezőleg: nekik főtt a fejük, hogy a nagyhangú, követelőző és telhetetlen uj „fegyverbarátot“ kihúzzák a csávából. Jusson eszébe tehát Sbarcea urnák, hogy Gurko tábornok, az orosz vezérkar főnöke 1916 karácsonyakor már mossa a kezét Joffre marsall előtt: „Néhány hét leforgása alatt kénytelenek voltunk belátni, hogy uj szövetségesünk katonai ereje sem reményeinknek, sem várakozásainknak nem felel meg. Hadseregének hiányos kiképzése és gyengesége keresztülhúzta minden számitásunkat.“ 1917 január 20-án Károly román trónörökös és Bratianu Jonel miniszterelnök Szentpétervárra érkezett. Bratianu Pokrov- szkij orosz külügyminiszter előtt első mondataiban azt szögezte le, hogy Oroszország és Románia szövetségét tartós alapokra kell fektetni. — Ennek a szövetségnek — mondotta Bratianu — nem szabad a jelen háborúra szorítkoznia; forrón óhajtom, hogy a jövőben is fennmaradjon. Emlékezzék vissza Sbarcea ur arra is, hogy 1917 május 11-én Bratianu Jonel ismét Szentpéterváron járt, hogy a forradalom kormányával tárgyaljon. Aztán jött a román különbéke a központi hatalmakkal. S ami azután jött, hogy a központi hatalmak összeomlása bekövetkezett? Románia besétált nemcsak Erdélybe, de besétált Besszarábiába is, minden bizonyai a „szövetség klmélyitése“ érdekében. A két érdekelt fél belső bajaival volt elfoglalva. Magyarország pláne teljesen fegyvertelen volt. Ha az akkori „katonai akciót“ Sbarcea ur győzelemnek nevezi, Ízlés dolga. Vájjon lehet-e azt legyőzni, aki maga harcra képtelen pillanatnyilag ? Ezeket a „győzelmeket“ az a román hadsereg is játszva megszerezhette, amelyről szövetsé- a A Magyar Munkásság csak nemzeti alapon szolgálhatja az ország érdekeit — f>»ncy$ufyozVáIc » RIIMK vasárnapi nafuvfpyttlásán Kolozsvár, január 31. A kolozsvári építőipari munkásság vasárnap délelőtt nagygyűlésen vitatta meg a munkásságot érintő kérdéseket. A nagygyűlésen a Nemzeti Munkaközpont országos vezetőségét Péter Jenő, az építőipari szakcsoport országos elnöke és Máhr Ferenc, a budapesti szervezet elnöke képviselték. A kolozsvári szervezet képviseletében Wenczel Antal országgyűlési képviselő jelent meg. A bőripari munkások otthonának nagytermében lefolyt nagygyűlést Fekete Lajos, a kolozsvári építőipari szakcsoport elnöke nyitotta meg, majd Péter Jenő országos elnök hosszabb beszédben fejtegette az építőipari munkásság helyzetét. Hangoztatta, hogy a szakmai munkásságnak meg kell találnia a módját annak, hogy a Nemzeti Munkaközpont égisze alatt egy táborba tömörüljön. A szakmai munkásság jelenleg két táborra tagozódik. Egyik része még mindig a marxista ideológia ; vezetése alatt álló szervezet tagja, mig | a többség a Nemzeti Munkaközpont | arcvonalához csatlakozott. A magyar | munkás nem szolgálhat idegen eszméket s nem lehet indok az sem, hogy a szociáldemokrata párt temetkezési segély- egylete, amelybe pénzét fektette, köti őt ahhoz, hogy a sokszor levitézlett szakszervezet tagja legyen. A magyar munkás az uj idők szellemének megfelelően, csak nemzeti alapon szolgálhatja az ország érdekeit. Az országos elnök beszéde után Wenczel Antal országgyűlési képviselő hangoztatta, hogy a szociáldemokrata szak- szervezet semmi vívmányt sem tud felmutatni a munkásság javára. A Nemzeti Munkaközpont alig néhány éves fennállása alatt ellenben szociális és gazdasági vonatkozásban olyan eredményeket ért el, amelyeket az idegen érdekeket szolgáló „elvtársak“ több évtizedes működésűk alatt sem tudtak produkálni. A szociáldemokarata szak- szervezeteknek minden ténykedésük meddő sztrájkokban nyilatkozott meg — minden eredmény nélkül. A nagygyűlés utolsó szónoka: Máhr Ferenc ismertette ezután a nagyszámban összegyűlt munkások előtt azokat a feltételeket, amelyekkel a fővárosi építkezéseknél munkát kaphatnak. A gyűlés résztvevői közül igen sokam jelentkeztek budapesti munkára. \ brassói reformátusok Brassó, január 31. (MTI) A brassói református egyházközség január 30-án ünnepelte meg a brassói református Szeretetház leányinternátus fennállásának 25. évfordulóját. Délelőtt a zsúfolásig megtelt nagytemplomban az ünnepi istentiszteleten Nagy Ferenc püspökhelyettes hirdette az igét. Csia Pál brassói esperes az intézet alapításának és fejlődésének történetét ismertette. Szele Béla dr., a Szeretetház intézőbizottságának elnöke, a brassói egyház- község főgondnoka, aki annakidején az intézmény létesítésének gondolatát fel- l vetette, emlékbeszédet mondott. A Ro- I mániái Magyar Népközösség vezetősége * és brassói tagozata nevében Szabó Béni, a brassói tagozat elnöke mondott üdvözlő szavakat. Délután a templomban megtartott vallásos ünnepségen Juhász Albert nagyenyedi teológiai tanár tartott elő- ‘ adást, •' keresztyén nőnevelésről. gesei oly őszintén és leplezetlenül megmondották egymásnak őszinte véleményüket. Sbarcea ur most erre a győzelemre utal s annak görögtüzével lelkesíti olvasóit. Paleologue nagykövet emlékirataiban egy helyen felveti a kérdést: — A történelem meg fogja mondani, jól választotta-e meg Bratianu az órát? Mert Paleologue az egész román beavatkozás alatt folyton hibáztatta, hogy Románia „egész katonai erejét Erdély ellen fordította“ és nem alkalmazkodott a szövetséges vezérkarok hadászati terveihez. Most Sbarcea úrtól és társaitól kérdezzük meg ugyanígy: Vájjon jól választották-e meg az órát újabb Erdély-ellenes kirohanásaikra? A történelem erre a kérdésre is felelni fog minden bizonnyal, de addig Is hasznos volna, ha Sbarcea és az egész bukaresti közvéleménygyár figyelembe venné — nem a mult elködösitett tényeit! — a jelenlegi helyzetet. Mi elhisszük, hogy a román diplomaták szivesen vágnak ököllel a zöld asztalra. Megtette ezt Bratianu Jonel is, amikor kijelentette, hogy Oroszországnak igazán nincs joga ugrálnia, amikor annyira sürgeti a román beavatkozást. De az a véleményünk, hogy sohasem okos dolog, ha a diplomaták ököllel kezdenek argumentálni a zöld asztal mellett, amint — legalább is katonai vonalon — Bratianu Jonel számára sem volt bölcs eljárás a hetvenkedés. Sbarcea ur ne felejtse el, hogy nem 1918-at Írunk. Erdélyt illetőleg mindkét fél számára gyökerében mások a lélektani és eröbeli viszonyok. S ennek biztos tudatában csak hálásak lehetünk mind Sbarcea-nak, mind társainak, hogy oly leplezetlenül hirdetik Románia Eszakerdélyre vonatkozó újabb igényét: a meglepő fordulatokban gazdag román politika semmiféle újabb sakkhuzása nem ér minket sem váratlanul, sem készületlenül. Es akármennyire fumigálja is Sbarcea Trianont, mégis csak újra nyomatékosan szögezhetjük le: nem 1918-at Írunk! Egyébként pedig hód volt a román hadsereg acélfala 1940 tavaszán és őszén, amikor az „öröktölfogva való“ román „jogok“ jogtalanságát a történelmi fejlődés elvben és gyakorlatban Is bebizonyította ? Amig Sbarcea ur kifundálja a kérdésre adandó választ, még egy megjegyzést Írunk a „Curentul“ vezércikkének margójára: A románok sikerei ebben a háborúban nem igazodjak a múltat és nem prejudlkálnak a jövendőre. Ezt mindenki, főleg a semleges Európa jól tájékozott közvéleménye világosan látja. Vájjon rá lehet-e bdrni Sbarceát és „puska- porszagu“ irőtársait, hogy a valóságnak ezt tételét józanul megfontolják? Körösi Ferenczy Lajos képkiállitása Körösi Ferenczy Bajos kolozsvári festőművész február hó másodikén a vármegye- háza üvegtermében nyitja meg első képki- állitását, mellyel kilép eddigi visszavonult, csendes munkálkodásából s az ismeretlenségből a nyilvánosság színe elé. A kiállítás képei gazdag és változatos festőről tanúskodnak. Nagy olajfestmények mellett, mint például a Kormányzó Ur jól sikerült portréja és a magyar hadsereg kolozsvári bevonulása, mely két kép még a felszabadulás boldog és Ihlető lázában született, egészen apró, régi és türelmes mesterekre emlékeztető akvarell miniatűrök szerénykednek. Ezek az apró, tenyérnyi, vagy még annál is kisebb csendéletek és tájképek aprólékos, finom és csodálatosan leheletszerű kidolgozottságukkal hivják fel magukra a néző figyelmét. Úgyszintén néhány hihetetlen aprólékossággal megfestett cimer tesz bizonyságot a művész finomkodó, sok időt, sok türelmet és odaadást kivánó munkaszeretetéről. Több nagyobb akvarellképe Erdély pompás és valóban festő ecsetjére kívánkozó vidékét vetíti elénk hűen és szindusan, valamint Kolozsvár néhány romantikus részletét eleveníti meg biztosan kezelt és a színek hűségéhez ragaszkodó ecsettel. De otthon van Ferenczy a tempera és pasztel festészet terén is, sőt a pasztelképek azok, amelyek a legjobban bizonyítják avatottsá- gát S ez az a forma, melyben tökéletesen megtalálhatja magát s az egyéniségének legjobban megfelelő kifejezőeszközt. Két pasztelportréja, a szdnek nagyszerű harmóniája és technikája révén a kiállítás legfőbb erőssége a bájos akvarelleminiatürökkel együtt. De felhívjuk még a figyelmet nagy olajaktjára s néhány kisebb, szintén finoman és pontosan kidolgozott olajfestményére is. h. f. kW Jo áru és jó hirdetés— alapja a Jé Üzletmenetnek. Pushaperszag és görögtűz
