Keleti Ujság, 1943. október (26. évfolyam, 222-247. szám)

1943-10-05 / 225. szám

4

Kuitiüjskg

1943. OKTÓBEK 5.

Az ellentmondások politikusa:

HERRIOT

A Jelek arra vallanak, a megerősítésre várt hír igaznak bizonyult: Herriot valóban meghalt abban a űélfranciaországi ideggyógyintézetben, ahol elborult lélekkel, feldúlt idegekkel utolsó napjait élte. Mondják, a közömbösen helyeslő ápolóknak zengő hangon dörögte, majd rekedten siránkozta el képzeletbeli parlamenti beszédeit, mintegy magyarázatul az összeomlás előtti eseményekért.

Ez a lelki hasadás sajnálatos jellemzője Herriotnak, az ellentmondások államférfidnak, aki tőlünk idegen, sőt nem is rokonszenves politikát űzött, ám mégis el kell mondani róla, hogy rendkívülien tehetséges volt, bár a rendkivüliség nem elsősorban a politikájában nyilvánult meg, hanem irodalmároskodásában,' amivel azonban csak pályája kezdetén foglalkozott rendszeresen, utóbb a politika miatt csupán elvétve és alkalmilag.

Pedig inkább az irodalmi szépleiket kellene dicsérni benne, mint az államférfit, akinek politikája a középszerűség ingadozásaiban hajladozott. Voltak ugyan idők, amikor a tigris lendületű Clemenceauhoz és a félelmetesen értelmes Poincaréhoz való hasonlítással mérték fel, kiemelve, hogy a szabadság féltékeny őrizője, az utolsó jakobinus. Az utcán pedig úgy mutattak behemót alakjára, amint szájában az örökös pipával, rendszerint Aliig felgombolt raglánban, hanyagul begyürt puhakalapban elhaladt: ...itt megy a „nagy Edouard“...

Tagadhatatlan, hogy kivált a huszas évek elején és közepén nem akadt hazájában népszerűbb politikus, mint ő s természetes, hogy a közbecsüléssel nagy tudásáért, sokoldalúságáért s szónoki képességeiért ajándékozták meg. De az oszlopos elődök (Clemenceau és Poincaré) nagyvonalúsága hiányzott belőle. A történelem irányította öt és nem 6 a történelmet, mint Clemenceau és Poincaré tették.

Alulról jött fel

Anyja szolgált hajdanában, apja közlegényből emelkedett törzstiszti rangig s ez a szívósság örökség gyanánt maradt reá. Eltérve a politikusok többségétől, ö nem a jogászi oklevelet használta ugródeszkául a közélet felé. A mi Lötoös-kollégiumunknak megfelelő École Normale Superieure-ben, a hires párisi elitiskolában nevelkedett.

Az ifjú tanár Lyonba kerül, irodalmat ad elő, rajongással érdeklődik a XVIII. század francia irodalma iránt s igy születik meg a „Madame Récamier et ses amis“ cimü müve, a francia irodalomtörténet egyik legszebb dolgozata, amely azóta is a Payot-cég kiadásában újra és újra többször megjelent. Irodalmi munkássága sokirányú. Alapos könyvet irt az alexandriai egyeztető bölcseletről s éppoly otthonos zenei téren is. Példa erre Beethovennek szentelt müve. Négykötetes „Lyon west plus“ cimü munkája pedig a francia forradalom korából közöl felbecsülhetetlen értékű tudnivalókat. Könyvei emberszeretetet hirdetnek, az igazságot dicsői tik, a művészetnek hódolnak, a szépség előtt leborulnak, de megnyilatkozásai mindcnekfelett a szabadságot eszményitik. Sokszor került később ellentétbe az irodalmár a politikussal. E kettősség nem igen fért meg egymással. Milyen érdekes, a nagy irodalmár csak egyszer volt közoktatásügyi miniszter.

Kortársai nem az irodalmi tekintélyt tisztelték benne, hanem a szakembert, holott például, mint közoktatásügyi miniszter, egy alkalommal a Sorbonne-on olyan Zo/o-emlékbeszédet mondott, amilyent kevés élő irótársa mondott volna el. De hiába, a Lyonban megismert napi politika jelölte ki örökre a sdrsát. 1905-ben emelték Lyonban a polgármesteri székbe (e tisztet azóta az összeomlásig féltékenyen megtartotta) s kitűnt, hogy az akkor mindössze 33 éves Herriot kitűnő érzékű gazdaság-politikus. Rendbehozta Lyon város ügyeit, de képességei tovább tágították az érvényesülés kereteit. 1912-ben nyílik meg előtte az országos politika küzdőtere. A 40 éves várospolitikust a szenátusba küldik radikális elvekkel és négy év után már miniszteri tárcát kínálnak neki. Briand az első miniszterelnöke, aki közlekedésügyi, munkaügyi és közellátási feladatokkal, csupa szakkérdéssel bízza meg s Herriot rendre mindet megoldja.

Élete nagy ellentétei

következnek ezután. 1919-ben átvonul a képviselőházba, ekkor már pártvezér, Poincaré nemzeti tömörülésének kitartó ostromlója, noha nemzeti érzéseihez kétség nem férhetett s utóbb maga is hevesen sürgette a franciák összefogását.

A francia külpolitikában gyökeres újításokat szorgnlmrz. Enr?k első jele, hogy mint a polgári Európa hirnöke Oroszországba utazik (a polgárság bálványa — a

Szovjet tiszteletbeli ezredese less!), helyteleníti a Ruhr-vidék megszállását (de nem németbarátságból, hanem mert félt a mílitárizmus szellemének térfoglalásától, ám — ismét mily ellentét — később ő követelt erős hadsereget hazájának).

1924 az ő esztendeje. Pártja a szocialistákkal karöltve elsöpri Poincarét s Míllerand elnöknek a háború óta először kell baloldali politikust megbízni a kormányalakítással. Herriot népszerűsége teljében Millerandtól nem fogadja el a megbízatást, megbuktatja az elnököt s Gaston Doumergue az utód, akinek kezéből vállalja a dezignálást. Kormányra kerülve, a francia külpolitika uj utjai tárulnak fel. A külügyi tárcát is magának tartja fenn s megújítja a barátságot a macdonaldi Angliával, igyekszik javítani a német-francia viszonyon (később ő építtet erődöket Németország ellen), ő fogadja el a jóvátételt Dawes-terv végrehajtását, megígéri a Ruhr-vldék kiürítését, ennek teljesitését meg is kezdi, de mindezt nem a humanista cselekedte Németország iránt, hanem a pártpolitikus (később milyen nemzeti lett!), aki szívesen tárgyalt a neki eszmeileg megfelelő Marx német kancellárral. ö teremtette meg Briand számára a locarnói szerződés lehetőségét, ö biztosította Németország népszövetségi tagságát, 1921-es oroszországi útja betetőzéséül ö ismerte el a Szovjetet, tehát el lehet mondani, hogy mozgalmas kibontakozási politikát követett.

*

Igyekezett Franciaország pénzügyi bajain is segíteni, eleinte sikerrel. De később öt, a gazdasági szakembert mégis

pénzügyi kérdések buktatták meg.

Világboldogitó elveit szívesen hallgatta a francia polgár, aki ugyan baloldalon viselte a szivét, de jobboldalon a pénztárcáját és szűkkeblűnek mutatkozott Herriot iránt, amikor pénzt kért tőle (ráadásul az amerikai hadiadósságok teljesítése mellett is kardoskodott). Adóemelés, vagy fizetésleszállitás között kellett választania. A harmadik megoldást választotta: lemondott.

ő Poincarét buktatta meg s őt Poincaré. Herriot-t ekkor kárpótlásul a ház elnöki székébe ültetik, jeléül, hogy a bizalom iránta — rendíthetetlen. A huszas évek második felét Franciaországban a frankszanálás gondjai jellemzik. Caillaux, Briand, Poincaré folytatnak kísérleteket, abban az időben Herriot kétizben is miniszterelnök, egyszer csak két napra, mert meg kell hajolnia Poincaré pénzügyi tervei előtt, s az alatta aiakult egységkormányban a közoktatásügyi tárcát vállalja el, a radikális párt vezérségét pedig egyidejűleg átadja politikai kelesztfiának, Edouard Daladier-nek, a későbbi többszörös hadügyminiszternek, akinek politikájával azonban nem mindenkor értett egyet. Felfedezettje ugyanis nem pártolta a szovjetbarátságot, amire ö az angolfrancia-orosz szövetség vonala miatt gondosan ügyelt (bár voltaképen antlmarxista volt s a szigorú magántulajdon elvén állott, hiszen pártja is a pénzt szalmazsákban őrző kispolgárok tömörülése).

Háromszor volt miniszterelnök, ötször házelnök s nem volt titok, hogy kamarai elnökségét hágcsónak tekintette az államfői szék felé. Ezért nem vette át 1938 januárjában Blumtól első lemondásakor a kormányt, hogy egyenes legyen az útja az elnökség felé; bár lehet, hogy a francia közhangulat, amely nem szívesen tűri az állam élén a nyomasztóan súlyos egyéniségeket (Briand-t ezért nem választották meg), mégsem öt ültette volna az elnöki székbe. Annyi azonban tény, hogy a de gaullei és giraudí ssakadárok prezumtiv elnökeként halt meg s 1940 drámai napjaiban a teljesen letört Lebruntöl ö vette' át jelképesen a köztársasági szuverénitás jogfolytonosságát, amig az események azután öt is eltávolították. De az elnökségnek annál is inkább várományosa lehetett, mert amikor Lebrun ideje szabály szerint lejárt, csak az ő hazafias önfeláldozásán mult, hogy simán belement Lebrun megbízatásának meghoszszabbitásába, mellőzve az elnökválasztási izgalom felidézését, amely esetleg tüntető jelleget öltött volna őmellette.

Helyes volt-e a gyengeakaratu Lebrunt továbbra is az állam élén hagyni akkoriban? Ez nagy kérdés. Herriot is bizonyába sokszor megkérdezhette önmagától, önmagától, aki szintén hozzájárult Lebrun maradásához. Akadt tehát az elhagyatott Herriotnak elég töprengeni való hetvenedik évében. S mert gyengéd, de

szerencsétlen széplélek

volt, összeomlott az önvádló felelősség, a kétkedés, a töprengés súlya alatt. Még a becsületrendről is lemondott, a lyoni polgármesteri tisztség alól pedig felmentették, csak annyiban élvezhette nagy tekintélyét, hogy az összeomlás után sokáig nem korlátozták szabadságát (szinte ő volt otthon az egyetlen nagy baloldali vezér szabadlábon), de azután hire járt, hogy De Gaullékhoz akar szökni, ekkor őrizet alá vették.

Vájjon halála előtt megtért-e, 6, az atheistat Mint ahogyan a szintén atheista Clemenceau megtette, keresztvetéssel fogadta halálos ágyán az arrasi püspököt. Valószínű, hogy megtért, hiszen a nemzeti érzés teljesen betöltötte s nagy csalódásai után csak a vallás nyújthatott számára vigasztalást.

A magyarság sajnálkova emlékezhetik vissza ellentmondásokkal telített személyére. Herriot megbecsült bennünket. Tanárkorában járt is Magyarországon, Tormay Cecile előtt Genfben rokonszenvesen nyilatkozott rólunk. Később egyes nyilatkozatokban szólt is a magyar ügy igazsága mellett, de ekkor ellenzéki oldalon állott. Mint cselekvő politikus elfelejtette korábbi nyilatkozatait. A nagy ellentmondások embere volt.

főpróbát tartottam meqhalásból

— mondja a Kolozsvárra hazaérkezett Tárai Ferenc

KOLOZSVÁR, október j. A páratlanul szép koraöszi napsütésben a Nemzeti Színház előtt tereferélő színészek csoportja nagy érdeklődéssel veszi körül Tárai Ferencet, aki hosszabb távoliét után ismét hazajött Kolozsvárra, hogy az induló színházi évadban kiváló művészetével gyönyörködtesse régi, nagyszámú, lelkes közönségét.

M iután tudjuk, hogy a, művész súlyos betegségen és igen komoly műtéten esett keresztül, örvendetes meglepetésként láttuk, hogy bár egy kissé lefogyva, de jó arcszinnel és frissen ragyogó tekintettel készül az uj idény uj feladataira.

Kérdéseinkre derűs magabizással válaszol :

— Hála Istennek, csak főpróba vált, az életzáró díszelőadást a legfelsőbb rendező egyelőre elhalasztotta. Jól esik. érezni, hogy még mindig szükség van rám, még nem fejeztem be küldetésemet idefenn!... Bizony. csak hajszálon múlott, hogy a föld alá nem kerültem a nyáron . . .

— És ki nyújtotta a mentő hajszálat ? — kérdeztük..

— Egy fiatat, de máris sok szép eredményéről hírneves budapesti sebész: dr. Simkurát Mihály, a- Rókus-kórház adjunktusa Pommerschein tanár osztályán, ö volt az, aki nyugodt biztonsággal, az utolsó percben maga emelt az autójába és meg sem állt velem a műtőasztalig. Régi barátom, Balta Béla dr. Maga is sebész, ajánlotta öt, mint elismert kartársat.

— Különös érzés volt, hogy a már hetek óta egyre fokozódó szenvedés és reménytelenség egyszerre bátorsággá és bizakodássá változott bennem a fiatal orvostól áradó erőtől és biztonságtól, amely ritka emberi jósággal párosult. A kellemetlen előkészületek után könnyen reám szálló narkózis folytán semmire sem emlékszem. Két és fél óráig tartó műtét és még jó pár órai alvás után arra ébredtem, hogy mesteri kezű sebészem örömtől átfűtött hangon mondta feleségemnek: [

— Az Isten velünk volt... A műtét sikerült! ,

—a Azután minden zökkenés nélküli szabályos gyógyulás következett. A Rókuskórház tizes számú különszobájában a leggondosabb orvosi kezelés, gyengéd ápolás és kitűnő ellátás mellett.

— Legközelebbi szerepekf...

— Miután bizonyos számú fellépésre a budapesti Nemzeti Színház is lekötött, ebben a hónapban a ,ßizdnc“-ot rendezem a Magyar Művelődés Házában, természetesen a Nemzeti Színház együttesével. Herczeg Ferenc örökseép tragédiájában Konstantin császár szerepének eljátszását is vállaltam, mert már elég erősnek érzem magam erre is. Külön öröm számomra, hogy felépülésem után egyik legkedvesebb szerepemben léphetek először közönség elé. ... A „Bizánc“ hat előadása után hazajövök és a kolozsvári Nemzeti Szinháznál reám váró feladatokra készülök egy uj élet örömével és bizakodásával.

Örök hűség

Abban az időben Írtam első regényemet. Nagyon sokat vártam ettől a regénytől Többek között azt is, hogy igazoljon engem első szerelmem, Zsuzsanna előtt, akit Írói karrierrel áltattam, s aki, úgy vettem észre, kezdett belefáradni e karrier elindulására való várakozásba. Sőt, hamarább belefáradt, mintsem halálos nagy szerelmünkhöz illett volna, mert mire a tavasz szivet átölelő, bánatos gyönyörűséggel megérkezett a hegyek felöl, Zsuzsannát többizbee látták roppant szemfüles barátaim, egy vékony kis ludovikással a Dunaparton.

Zsuzsannáról csak annyit, hogy tizenhétéves volt, hetedikes gimnazista. Kissé vékony (lábakat viselt, viszont azt mondta a verseimre, hogy „irtó szépek“ — és rám, hogy „zseni" vagyok. Imádta a táncot és mint, sajnos későn megtudtam, az egyenruhát. Még azt, hogy „pofi“-nak hivott, mert nálunk a „hetedik bé“-ben ez volt a szokás.

Egy áprilisi éjszakán ötvenkét verset irtani a szemeihez, és nyolcat a szájához Másnap bevallottam neki, hogy halálosan szeretem. így történt, hogy ő tanított meg pestiesen csókolózni. Ez a művelet abból áll, hogy az ember behunyja a szemét, elfelejti a kollokviumokat, a meglehetősen magas tandijakat és miegymást, ezek után pedig lehetőleg vadul beleharap a másik szájába.

— Szeretsz?

— Halálosan ...

— Akkor is szeretni fogsz, ha már hires iró leszed, mint az isteni Hamsun?

— Akkor is ... örökké ... suttogtam a közeledő megsejtések melankóliájával és eltűnődve néztem a nagy kék folyót, mely békés bölcsességgel sétált a hegy alatt, mint egy tapasztalt öregur, vasárnap délután. Apró ezüstös hajókat vitt a hátán hasas kéményekkel és vékony füstcsikokkal És mintha azt mondta volna: „ejnye, ejnye, gyerekek..

Zsuzsanna felsóhajtott, mint múltkor Tőkés a színházban és megcsókolt.

— Rettenetesen szeretlek ... mondta.

Igazán nagyon szépen mondta.

És ... egy hónap sem telt bele ... Vasárnapi miséről jöttem. Úgy mentem a körúton, mint az alvajáró Mióta regényem újszerű befejezésén tűnődtem, mindig igy jártam. Elhatároztam végül is, hogy kikérem Zsuzsanna tanácsát.

Ah . .. Már jött is. Csr:X sóhajtanom kellett. A történelmi hűség kedvéért megjegyzem, hogy nem egyedül jött. A ludovikással. Pont szembe. (Zsuzsannának volt érzéke a kitűnő jelenetek megrendezéséhez.) Barátságosan mosolygott. Én lehetőleg még barátságosabban visszanevettem és bár alig bírtam remegő térdeimnek parancsolni, vidám kalaplengetéssel üdvözöltem. A gyiklesős szabályszerűen szalutált, Zsuzsanna kedvesen bólintott és én észrevettem, hogy a Lónyay-utca felöl, karcsún és enni valóan közeledik a kis német lány, akit mindennap láttam kettötöl-hatig a hegyen két kis haszontalan lurkóval.

— Erlauben Sie ? ... kérdeztem fogyatékos germán nyelvtudásom megfejthetetlen könnyedségével és rokonszenves mosoly kíséretében leemeltem az uj szürke kalapomat.

így történt, hogy Zsuzsanna helyett Trudétól kaptam igen szakszerű utasításokat regényem befejezésére vonatkozóan. A pályázatot ugyan megnyerte egy hitvány „beérkezett“, viszont egy következő vasárnap úgy intéztem a dolgokat, hogy Zsuzsannával és a gylklesössel találkozzunk.

Úgy történt. A rézgombos most is szabályszerűen szalutált. Nagyon úriember volt, igazán semmi kifogásom ellene. És bár még mindig erősen a torkára kívánkozott a kezem, feltűnő jókedvvel meglóbáltam a kalapomat.

Zsuzsanna elfelejtett kedvesen visszabőlintaíii. Csak a formás kis Trudét nézte nagy szemekkel. Meglephette, hogy tőlem ekkora hűtlenség kitellett.

Belekaroltam kis német barátnőmbe. Lehetőleg úgy, hogy Zsuzsanna Is jól láthassa. Felvezettem a hegyre az Ismerős kis pádhoz és tört anyanyelvén nagy sikerrel megmagyaráztam neki, hogy ez az a hely, ahol örök hűséget szoktak fogadni egymásnak az emberek, ha húszévesek és a folyó kéken ballag apró füstcsikos hajóival a hegy alatt. (D. L.)

__ LIPCSEY ÁKOS A NEMZETI MUNKAKÖZPONT SZERVEZETÉNEK ÜGYVEZETŐ TITKÁRA. A Nemzeti Munkaközpont kolozsvári szervezetének elnöksége most töltötte be a szervezetnél üresedésben lévé ügyvezető' titkári állást. A vezetőség a fontos tisztség betöltésére Lipcsey Ákost, az Erdélyi Párt munkásszakosztályának ügyvezető titkárát kérte fel. Lipcsey Ákos titkári minőségében nemcsak a kolozsvári szervezet, hanem az erdélyrészi kerület ügyelt Is Intézi.