Keleti Ujság, 1943. szeptember (26. évfolyam, 197-221. szám)

1943-09-25 / 217. szám

1943. SZEPTEMBER 25 Őszi vásár a Hortobágyon íüost 160 évss a híres hortobágyi hidí vásár ,,Debrecennek van egy vize, Kinek Hortobágy a neve, Arra van egy kühid rakva, Kilenc lyukra van állítva ...“ így énekel a hortobágyi puszták népe ama hires-nevezetes hídról, amely tiz pillérrel iveli át a kis Hortobágy fo­lyócska medrét. A népdal igen találóan fejezi ki az első benyomást, amelyet a hid tesz megpillantójára, tudniillik az elénk táruló képen valóban annyira a ,,lyukak“ uralkodnak, mintha nem is a pillérekre, hanem rájuk állították volna a hidat. Különben szeptember van — ezt csípősen érezteti a hajnali szellő, mely a szürkén csomósodó fellegek éles lélegze­teként fuj be az átmeneti kabát alá- bor­zongatja a puszta látogatóját. Később majd megunja és meleg lesz. Ezt Túri András bizonygatja, aki itt ül a szekér ülésén és hajtja a szaporán lépegető lo­vacskákat. Mellettünk olyan édesen sza­lad a kis csikó — nem is tudja, hogy a hirős-nevezetes hortobágyi hidivásáron fog gazdát cserélni... Szeptember van. Áll a vásár. Mint 160 esztendeje minden tavaszon és őszön, itt, a kopott falu, vén csárda körül. Messze földről gyűlnek itt ősszé vevők és el­adók, a kilencluku hid körül. Itt veszik állataikat a hajdúsági gazdák, a debre­ceni csizmadiák itt adják el remekeiket, itt szerzik be a hallgatag hortobágyi pásztorok a ruhákat, a szűröket, kalpa- got, ostort, amire éppen szükség van. De nemcsak Debrecenből, a Hajdúságból meg Hortobágyról vannak itt résztve­vők, hanem sokan jönnek Ladányból, Karcagról, sőt kecskemétiek is vannak szép számmal. Hiába, hírős vásár a hidi- vásár! A nap most oukkan elő sárgásán villogva a felhők közül, érdeklődve néz végig az összetorlódott sokadalmon Sze­kerek nyikorgásába beledurrognak a benzingőzt árasztó motorok lovak har­sány nyerítését egy-egy vidám kurjantás kiabálja túl a fekete és fenér subák alól, szinte egyenletes zúgással tölti be a te­rei az árusok fáradhatatlan árukinálása, hol itt, hol ott bődül bele az általános hangképbe egy-egy szarvasnaarha. Hul­lámzó tömeg veszi körül a karámokat, amelyekben bégetnek a juhok, vagy kecskék mekegnek. Vidám, hamiskás arcú surbankó legény rackákat terelget át a hidon, ezeknek a furcsa állatoknak szinte emberi hangjuk van. Különben hortobágyi különlegesség a racka-juh, ott tenyészik a délibábos pusztán. A háború a hidivásáron is alaposan rajt’hagyta nyomát. A mostani felhajtás nyomába sem lép a néhány évvel ezelőt­tinek. Sertést például összesen 228 da­rabot hajtottak fel, ebből 138 cserélt gazdát. Ez a szám százhatvan év felhaj­tásaihoz képest rendkivül alacsony. Per­sze érezhető, hiszen sertéshizlalásunk a háborús helyzet következtében nagy ál­talánosságban is erősen visszaesett. De a lófelhajtás is csak fele a régi vásárok forgalmának: 232 lóból 154-et adtak el. Az igaz viszont, hogy nagyon szép lova­kat hajtottak át a hidon. Szép számmal voltak állatok, amelyek 2500—2800 pen­gőért keltek el. No hiszen a spekuláció itt is vigan burjánzott... Egy-egy szép ló körül már nem is alku, hanem való­ságos árverés folyik. Kurjongatva röp­ködnek a számok, biztatások, ócsárlások, rábeszélések a levegőben. A hozzáértő nem egy helyen észreveszi, hogy „mü- árverés“-ről van szó. Mert a kupecek itt a messze környéken összetartanak ám, és ahol nehezen megy az üzlet, három- négy kupec is jön segítségül és jól rá­vernek az árra. Persze az ilyen segítsé­gért viszonzás jár. Hemzsegnek a szag­lászó kupecek az állatok körül és ha jó boltot szimatolnak valahol, azonnal le­csapnak. Néha öt vagy hat kézen ván­dorol át a négylábú portéka, amig vég­leges gazdára talál. — No kétezerkétszáz! — Annyit nem adok! Itt a kezem, ezer- kilencszázért. Adja? — Folyik az alku. ,,Ezerkilencszázharminchat, de többet Iparvállalat keres mérlegképes könvvelfinőt | német nyeivtuaassai. lrábbül ajánlatokat kérünk, mellékelve eddigi műk' dési bizonyítványait, fényképet fizetési igénye megjelölé­sével, „Elsőrendű“ jeligére a Magyar H'rdető Irodába, Budapest, Sándor-u. 7. sz. egy fillérrel sem!“ Végre kétezerötven- ben megállapodnak. Azután jön az áldo­más. Mindenfelé csapkodnak a tenyerek. Mi lehetett itt békevilágban! Hát még abban a „békebeli békevilágban!“ Nagy keletje van a jó svájci fejőstehe­neknek is. Kétezren alul nem igen keltek el. Az egyikért például 2000 pengőt ad­tak. Aki aztán élő áruját jól eladta, me­gyen szétnézni a kirakodóvásáron. Van itt pipa, szűr, suba, bot, ostor, ruhane­műtől furulyáig minden. Nagybajuszu csikós próbál éppen egy finom subát, a szabó bő szóáradattal kínálja, de látszik, hogy tetszik az öregnek. Nem messze vigan pattogtatják az uj ostort fiatal ka­nász fiuk. Megismerni a kanászt firge járásáról.. A hidon nagy tetszés köze­pette hajtanak át egy szép lovat. Az el­lenkező irányból veszekedés hangja ka­varog errefelé, ladányi menyecskék kí­váncsian, izgatottan sietnek oda. Lassan dél lesz! Ezt bizony a gyomor mélye súgja meg az embernek. így aztán akaratlanul is Csomorné ifiasszony lacikonyhája felé sodródunk. No, ez aztán olyan híresség, amit nem felejt el, aki a hortobágyi hidi.vásárt látta. Harminc esztendeje főzi itt a finom birkapaprikást meg a májashurkát, bog­rácsgulyást és egyéb földi gyönyörűsé­geket a vásár látogatóinak. így aztán már nem is egészen „ifiasszony“, de ezt a nevet nem mossa le róla senki. De nemcsak ennivalóval kereskedik ám az ifiasszony. De nem ám! Mert a hidivá­sáron leányvásár is van és ennek a vá­sárnak a közvetítője, kereskedője ifi­asszony. Idehozza a lacikonyhába a lá­nyát a gazda, ifiasszony majd „össze- kommendálja“ valakivel. Csomorné pompásan megél a kommendálásból. Vége felé jár már a nap. Egyre csen­desedik a vásártér. Üres karámok, fel­szedett sátrak pucér, letaposott füszö- nyegei ásítanak itt is, ott is. De a csárda bezzeg hangos! Most isszák az áldomást kupecek, gazdák, csizmadiák, csikósok, kanászok. Hopp, a csizmadiák! azok még most is veszekszenek' a vevőkkel. Per­sze, az utalványokkal van a legnagyobb baj. Honnan is szerezne utalványt a pusz­ták fia! így azután folyik az alku: jegyre vagy jegy nélkül? Azelőtt bezzeg, nem igy volt! Akkor a vevők voltak az urak, akik válogattak a finom portékából és a csizmadia úgy fogta meg őket: „kinek való csizmát keres kelmed?“ De fordult a világ és most szemrehányóan kérdezi a csizmadia: „miért nem szerzett utal­ványt kelmed?“ Megcsap a kapadohány illata, amint belépünk a Nagycsárdába. Az ivószobák­ban vig áldomások gyöngyöznek, nótaszó zeng. „... akkó fogd mög a disztót, mi­kor nyöves nyárba, elereszti fülit, farkát, tudom, hogy mögájja ...“ Persze, kaná­szok danásznak a túlsó sarokban, tán táncra is perdülnének, ha nem lennének ilyen sokan az ivóban. Nincs hely. Most olyan természetes itt minden, nem úgy, mint akkor, amikor exotikus érdekesség­ként mutogatták itt a „tschardát“, a „paprikasch“-t, ,,gulasch“-t, a „tschi- kosch“-okat, meg a délibábot walesi hercegeknek, unatkozó -maharadzsáknak és az előző éjszakát a pesti bárokban át­táncolt egyéb kéj utazó, üres külföldiek­nek. Ezt aztán elfujta a háború. A „tschikosch“-ok nem kis örömére. Mert büszke nép - ez. Egyszerű, hallgatag, de büszke. Nem szívesen vette, hogy nép­rajzi érdekességként bámulják, csodál­koznak és mosolyognak rajta. Ennek a népnek legalább annyira természetes és sajátos életformája ez a pusztai élet, mint az idegen hercegnek a pesti Ari­zona. Lezajlott a hirős hidvásár. Háborús vá­sár volt — de mégis vásár a vásár. Ürül már a csárda is, most sor kerülhet a táncra az ott maradóknál. Lehet is, jó üzleteket csináltak, jól bevásároltak, most jöhet az áldomás. A pincérek für­gén hozzák a bort. Már majdnem egészen sötét van. Az alkonyatban lassan elvész a hires hid, kilenc lyukja feketén ásit bele a leszálló estébe. Távolodik a szekér a csárdától. De még idehallik a felcsendülő nóta: „Hej, te zsíros Kánahán, Hortobágy mellyiike, de sok szöginy leginynek iidesannya vaagy tß • • SÁNDOR ANDRAS • • ÚTKÖZBEN Be szerencséje van annak az édesanyá­nak, hagy nem látta, mi történt az ö féltve őrzött kicsi gyermekével ma délután a Má­tyás király-téri útkereszteződésnél. .. Én láttám s most is hideg fut végig a háta­mon, ha visszagondolok rá. .. Egy kis cseléd tolla maya elölt a kocsit s 'benne a kicsi gyermeket, akivel sétálni küldték. Már leértek a járdáról és majdnem az úttest közepén voltak, amikor ellenkező irányból teljes sebességgel két gépkocsi kö­zeledett. Ott állott ■ közbül a lány, előtte a kocsi s benne a gyermek. Ott állt a kis cseléd­lány, kövémeredve pillanatra, mint ama bibliai Lóth, majd egy velötrázó sikoltás s már csak a gyerek állott a két kocsi üt­közőpontján, rettenetesen szorongatott hely­zetben. . . Mert a lány már úgy szaladt, mint aki biztos vesztét érzi. A járókelők is mind, mind kövémeredten megálltak, csupán a forgalmat irányitó derék rendörlegény ugrott egy akkorát szolgálati helyéröl, arról a kis deszkaemelvényröl, hogy még éppen idejében eltudta kapni a biztos halál elöl, kocsistól együtt az ártatlan kisdedet... És mi mindannyian, akik ott állottunk a minden pillanatban bekövetkezhető tragé­dia színhelyén, mélyen, mélyen felsóhajtot­tunk és hálát adtunk a jó Istennek, hogy igy történt. Az az ismeretlen édesanya, ne­vében adtunk hálát a jó Istennek, aki ta­lán az egész dologról ezekből a sorokból vesz tudomást. Ve arra. kérjük, jegyezze meg jól magának s ne engedje sétára többé az ö szémejényét. azzal a gyámöltala.n kis csélédláimyal. Szó se róla,, ö is remegett minden izében, amikor úgy látszott, hogy na, most... most, vége mindennek, vége a kicsi gyermeknek s vége az Ő életének, de az Isten jó s a derék rendörlegény képében közbelépett. . Igen, ha visszagondolok erre az utcai je­lenetre, még mindig hideg fut végig a, ha­tomon, Akár azoknak a kisgyermekes Is­meretlen édesanyáknak, akik ezeket a so­rokat olvassák. * Máriskó nénit legalább tiz éve nem lát­tam már s ma útközben, úgy véletlenül, összetalálkoztam véle. Éppen a piacról jött s felesleges is mondanom, hogy a drágasá­got szidta. Emlékszem, már tiz esztendővel ezelőtt is ilyen zsémbes volt. Akkor heten­ként találkoztam véle. ö volt a mosónőm. Egyszer azzal állott elő, hogy jó volna már kiszámítani, hány esztendős is leheti... Akkor, úgy emlékszem, hogy a hetvenha­todat esztendejében járt. ITehát most nyolc­vanhatban tapiskál. Ha már összetalálkoz­tunk, meg kellene kérdenem, hogyan él s miket csinál mostanában f — gondolom. Meg is kérdem. — Oh, van éppen elég sok dolgom most is, — mondja — van éppen elég. S azon­kívül az a sok temetés. Majd mindennap egy-kit temetés... — Tudtommal már azelőtt sem volt senki hozzátartozója Máriskó néninek — mondom. ■— Mindig azt mondta. — Ez úgy van, szóról-szóra úgy van — hagyja helyben, — de én mégis mindennap temetésre járok. Ez az én< egyetlen szóra­kozásom. Készüljetek a halálra, én magam is s közben elképzelek magamnak majdanra egy szép, szép temetést. Olyat, amilyet teg­nap láttam. Istenem, mennyi virág, milyen szép koporsó s négy fekete ló a gyászhintö- bo, fogva... ATert vagyunk mi néhányan, majdnem töszgmszédok. akik minden teme­tésen ott vagyunk. Ilyen teszem fel PUbák- né. Bakóné s Vinczéné. Hát mi minden te­metésen olt vagyunk s minden halottat el­kísérünk s elsiratunk, S aztán közben ba­rátkozunk a halállal. Egye meg a csuda — rhondja szaporán Máriskó néni, ahogyan itt áll előttem. hétrétbe görnyedve, — g mult héten azért szinte megismertem a halált egészen közelről is. Olyan beteg voltam, hogy. Egy hétig nyomtam az ágyat s köz­ben itt is fájt, ott is fájt s már csak imád­sággal éltem, mert egyéb semmise kellett, De annak a Femuialónak se. kellett egyéb, mert ez elég volt <5 szent felségének s cserébe újból visszakölcsönözte életemet, Na, végre újból ott voltam, a temetésen. Én nem is tudom kit temettek, de Pilbákné is ott volt s ott szipogott Bakóné is, meg Vinczéné is. Amikor meglát Pilbákné — Isten bűnéül ne vegye — felkiált ott a gyászolók között, hogy azt mondja: — Jaj, te Máriskó, te Máriskó, már azt hittük, hogy meg is haltál s el is temettek. — Ne féljetek, mert nálam nélkül nem­csak mást, de még engem sem temethetnek el — mondtam nekik s ezen aztán olyan jól mulattunk... Bizony. 8 Máriskó néni még most is mu­lat a dolgon. Aprókat heherészik s hogy megszólal a toronyban a harang, jelezve a delet, kissé összerezzenve mondja: — Talán csak lesz vagy egy temetés dél­után is, ugye. Mert ha jól hallomez delet J§RK€&$€R€I2Cf" Mátyás Király Diákházban 1943. szept, 27-én este 7 órakor Kolozsvári Fi harmóniai társaság zenekari hangversenye. I Vezényel: ? VASZ Y VIKTOR ; Közreműködik: Szervánszky Péter Műsor: Crt. Bach: sz mfonia, Bar­tók : Heeredüverseny, Magyaror­szágon először. Brahms: I szimfónia Hangversenyünket Budapest I. rcdiódllomds közvetíti, ezért a hangversenyterem bejd atdt 6 óra 55 perckor lezirjiik. jelez. Hogy temetnék el már azokat az árdrágító kofákat s piaci hiénákat... Mert ezeket erősen szeretném én „kikisérni“. Nézze, mit tudtam vásárolni két forintért. Ezt — kotor elé kopott szatyra mélyéből két fonnyadt karalábét s három darab még fonnyadtabb sárgarépát... — Régen két fo­rintból majdnem három napig éltünk. Nyolr can. De az már régen volt. Úgy ezernyolo- százküencven táján. Igen, az csakugyan régen volt. .. * Útközben betértem egy üzletbe is. A ki­szolgálóasztal mögött fiatal gyerek állott s udvariasan köszönve fogadott. A kiszolgáló- asztal mögött állott a tulajdonos s még egy­két segéd is. A tulajdonos magához intett s a fülembe súgta: — Szerkesztő ur. Ez diák — mutat a fiúcska felé, — a két hónapos kényszerva­káció idejére szegődött be ta.noncnak. Rend­kivül ügyes gyerek. Életrevaló, szolgálat- kész. Az embernek örül á lelke úgy bánik a vevőkkel. Kérdezzen csak tőle valamit... Mit kérdezhetnék tőle egyebet, megkér­dezem, hogy mi lesz belőle, majd ha felnő, ha végezi — Kereskedő leszek — mondja minden gondolkozás nélkül, —• kereskedő. — Kereskedői Hát aztán szereted ezt a pályát I — Hogyne szeretném, -r- mondja, — nem olyan nagy dolog ez. Az ember megkapja az árut, „hozzácsapja“ a hasznot s eladja. Arra azonban vigyázni kell manapság, hogy mit csap hozzá az ember, mert naponként változnak az árak. Emelkednek. Hát akkor a kereskedőnek is könnyebb. Nem csinál semmit az égvilágon, s mégis nagyobb hasznot csaphat hozzá a számlához... Ennyi az egész... Látni kellett Volna, ahogyan a kereskedő ránézett erre a kis „mü“-kereskedő tanonc- ra. Majd hogy fel nem nyársalta nézésével. Hát hogyisne, így, ilyen gáládul kitanulni s elárulni a féltve őrzött kereskedői titkot... BÍRÓ JANOS Harminc lelkészt gyilkolt meg egy belga kommunista-csoport Brüsszel, szept. 24. (MTI) A Nemzetközi Tájékoztató Iroda jelenti: Egy több mint 20 tagú kommunista cso­port tagjait részben halálra, részben fegy- házra Ítélték. A banda lelkét különböző bű­nök terhelik, többek között 80 lelkész meg­gyilkolása. Tanácsülést tartott Szamosujváron a széki református egyházmegye Szgmosujvár, szeptember 24. Kiss János , magyardécsei esperes elnökletével most tar­tották meg Szamosujváron a széki refor­mátus egyházmegye tanácsülését. A népes tanácsülésen folyó egyházkormányzati ügyekkel foglalkoztak. A tanácskozásokon résztvett gróf Bethlen Béla főispán, egy­házmegyei főgondnok és Schilling János dr. alispán, egyházmegyei gondnok is. A tanácsülés után a szamosujvári és sza- mosujvárnémetii egyházközségeknél espere- si vizsgálatot tartottak. A szamosujvári vizsgálat vallásos estével ért véget, amelyen a nöszövetség és az IKE az egyházközség minden belmissziói munkájáról beszámolót adott. Szavalatok és a református Dalkör énekszámai egészítették ki az ünnepséget. Szamosujvárnémetiben az esperes! vizsgá­latokkal egyidejűleg meglátogatták a szór­vány-családokat és meggyőződtek többek között arról ts, hogy áz egyházközség az elmúlt tanév folyamán a vallásoktatás terén szép eredményeket ért el, ami azért Is je­lentős, mert SzamosujvárnémetI községben évtizedeken keresztül nem volt református hitoktatás.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents