Keleti Ujság, 1943. július (26. évfolyam, 145-171. szám)

1943-07-04 / 148. szám

19 4 3. J V £ M V S 4 MsaMvstirsita Emlékezés az örök álmában megzavart Garibaldi tábornokra Kolozsvári önkéntesek az olasz szabadsághős seregében dit a szárd kormány fegyverbe hívja, tá­bornokká nevezi ki s a szabadsághös egy- szer-kétszer elveri az ellenséget. A háború nem tart sokáig, mert az osztrák seregek élén maga I. Ferenc József jónak látja, ha békét köt. Ezt az ellenfelek Villa-francá­ban szintén boldogan megragadják, csak Garibaldi bosszús, mert Itália úgy köt bé­két, hogy Lombardiáért elveszti Nizzát és Szavóját. A háború azonban tovább érlelte az olasz egység megteremtésének útját. Az egyes tartományok már elűzték fejedel­meiket s behódoltak II. Viktor Kmánud- nek, a szárd királynak, csak a nápolyi ki­rályság dacolt. Ekkor következett Garibaldi fényes hadi­Magyar hősök Garibaldi oldalén E hires hadjáratában sok magyar hős vett részt. Mint például Tiirr István Gari­baldi vezérkari főnöke, a Paleromónái hősi halált halt Tiiköri ezredes, gróf Teleki Sándor ezredes, Kossuth Lajos volt kor­mánybiztosa, az erdélyi hadsereg felügye­lője, Mcgyoródy Adolf ezredes, aki Völtur- nonál Bourbon Ferdinánd 35 000 emberét szalasztotta meg néhányszáz katonájával. Egykori adatok szerint 440 önkéntes ma­gyar vitéz harcolt Garibaldi zászlaja alatt, többen politikai menekültek, de nagy szám­ban akadtak olyanok is, akik szabad aka­ratukból magyar területről kerekedtek fel, hogy küzdjenek a szabadságeszmékért. Kolozsvár is adott ilyen szabadsághősöket. Régi feljegyzések úgy tudják, hogy Horváth Kálmán (később kúriai bírói, Kelemen József, Almást Samu, MÚntyán János, Galló Gusztáv, Münszter Ede (később városi hivatalnok), valamint Cs. Papp József adatai szerint még Horváth Ferenc magánzó, Puskás Lajos ny. államvasuti főkalauz állott he egykoron Gari­baldi katonái közé. A kolozsvári önkéntesek visszatérve a hadjáratból, lelkesen beszéltek Garibaldi ma gyár-szeretet éröl, A magyar katonának: nagy becsülete volt Garibaldi előtt. Emlékirataiban többek között így irt róluk: „Szép volt látni a magyar vitézeket az „ezer“ harcos között- Olyan nyugalommal, hidegvérrel mentek a tüzbe, mintha gyakorló, téren sétálgattak volna .. .“ Garibaldi s az egyház Garibaidi izig-vérig katona volt, a nemzeti egység rajongó szerelmese. Nem volt ínyére, hogy az egységes olasz királyságba az egy­házi állam még nem olvadt bele. Kát mai pályáját csak az a zendülés árnyékolja, ame­lyet a pápai állam ellen szilott. Maga a király verette le mindkettőt. II- Viktor Emániiel — bár nem feledte, mit köszönhet Garibaldi­nak — az államfői érdeket többre becsülte a hálánál és Aspromontenál úgy lövetett Gari­baldira, hogy a szabadsághős meg is sebesült. Mint a mennyország erfeélye... tette az 1064 vitéz önkéntes élén. A kis maroknyi csapát Piemontból elindulva egy hét alatt Marsalában kötött .ki, Szicília nyugati partján. „Villámháboru“-val meg­hódította a szigetet, majd átkelt a száraz­földre, bevette Nápolyi, elűzte a túlerőt s 1860 november 7-én együtt vonult be a ki­rállyal Nápolyba. Egykori feljegyzések szerint a tömeg in­kább Garibaldit éltette, mint a királyt, de a szabadsághöst a siker nem kábította el. A hadjáratot, mint diktátor vezette, de amint Viktor Emánuel megjelent, a hatal­mat hűségesen átadta neki, sőt amikor a király elküldötte neki a Szent Annunziata lovagrend nyakláncát, visszautasította a ki­tüntetést s ezt üzente vissza a királynak: „Köszönöm a kegyet, de nem fogadhatom el. Nem viselek én effajta csecsebeesét.. S nem ment el az udvari ebédre sem, mert félt, hogy ünnepelni fogják. Még az­nap hajóra szállt s hazament Caprera-szi- getére, mint aki jól végezte dolgát. Egy or­szágot adott királyának, de nem fogadott el érte semmit. A hadjáratról csak egy zsák babot vitt magával, hogy odahaza elül­tesse ... A kormány mindkétszer elfogta Garibaldit, de bántódása nem esett. Amikor a tábornok irredentizmusa teljesült s temperamentuma, val az egyház ellen fordult, visszatetszést keltő egyházellenes regényt is irt, de a kor­szak és az egyház kegyes volt hozzá: meg­bocsátott neki. Az öreg katona már az ötve. nen túl még francia érdekekért is harcolt* 1870-ben a német-francia háború kitörése és III. Napoleon bukása után Gambettáiiak aján­lotta fel szolgálatait. Itt. is önkéntesek élén harcolt, de közbelépése sem sokat használt az ügynek. Ezután már visszavonultan élt és gazdasági kérdésekkel foglalkozott- Csak élete végén kényszeredett arra, hogy nemzeti aján­dékot elfogadjon. A kormány évi 100 ezer lira járadékot folyósított számára s az össze­get csupán fiai nyomasztó adósságai miatt vette igénybe. A magyar népiélek szeretet© A magyar népiélek annyira szivébe fogadta Garibaldit, hogy nótájába fűzte. Egész sereg Garibaldi.nóta maradt fenn. Hogy csak a legismertebbeket említsük: Kerek ez a zsemle, nem fér a zsebembe- Ketté kéne vágni, Éljen Garibaldi! * Letörött a bécsi torony gombja, Ihatnék a Garibaidi lova. Magyar kis lány, merits neki vizet, Garibaldi a csatába siet. Szennyes az én ingem, 0 Szennyes a gatyám is. Majd hoz Kossuth tisztát, Türr Pista meg puskát... Éljen Garibaldi! » * Ezeket az emlékeket idegi a szabadsághös megbolygatott pihenése ... Az újságok az elmúlt napokban kétizben Is megemlékeztek Garibaldi olasz szabad­sághös nevéről. Az egyik hir felemlítette, hogy angolszász bombák hullottak a tábor­nok sírjára Caprera szigetén, ahol 1882 jú­nius 2-a óta pihen. A második megemléke­zés a budapesti uj olasz kulturintézet meg­nyitásával kapcsolatban történt. Az o\asp kulturintézet a régi magyar képviselőház Sándor-utcai történelmi nevezetességű palo­tájában talált otthonra és ezzel összefüggés­ben Szinyei-Merse Jenő vallás- és közokta­tásügyi miniszter, visszaemlékezve a régi képviselöház múltjára, elmondotta, hogy ab­ban az épületben már évtizedekkel ezelőtt kezdték ápolni a magyar—olasz barátság szellemét. A miniszter idézte Irányi Dániel Garibaldi halálával kapcsolatos kegye’.etes szavait, amelyek emlékezetbe hívták az olasz szabadsághös és Kossuth barátságát. E barátság hatása alatt Garibaldi, Kossuth­nak nem is felhívására, hanem pusztán a magyar felszabadítás említésére, késznek mutatkozott arra, hogy hadsereg élén Ma­gyarországra siet s amikor 1863-ban az ak­kori szárazság következtében a magyar ró­nákon éhínség dúlt, Garibaldi támogatásra szólította fel honfitársait, maga pedig min­den mozgatható vagyonát az Ínséges nagyar népnek áldozta. Garibaldi emlékének e kettős felelevení­tése jó alkalmul szolgál, hogy a legendás hős alakjának nagyságát ismét az utókor fiai elé vetítsük. Most azon a földön, ahol Garibaldi többnyire maroknyi serege élén menetelt, uj harci tüzek lobognak és Szicí­lia, hadjáratainak egyik színhelye most is háborús események középpontja. „Róma, vagy a halál:' Hogyan is szól a legenda legfényesebb ha- ditettéröl? 1860 május 5-én mindössze 1064 emberrel, köztük magyar vezérkari főnökével, Türr István ezredessel és 4 ágyúval a Szicíliában kitört nemzeti megmozdulás hirére elindult Piemontból, hogy a nápolyi Bourbonok trón­ját meghódítsa. Ekkor már jó utón haladt az olasz nemzeti egység megteremtésének ügye. Garibaldi betetőzte a müvet és élete legnagyobb hadisikerét aratta. A nápolyi királyság megtörése fontos volt az egység létrehozásához. S még csak ez volt hátra, valamint Róma elfoglalása, az egyházi állam megdöntése. Róma elfoglalását tekintette élete legfőbb céljául, de fegyveres kísérlete kétszer is sikertelen maradt. Vágyát nem érte el. Mi is áll a római Gianicolo hegyen felállított hatalmas lovasszobra talapzatán? Jelmondata: „Roma o morte!“ (Róma vagy a halál!) Rómánál mindig mostoha volt hozzá a hadiszerencse, de többnyire melléje szegődött egyéb hadjáratain. Jóformán egész fiatal­sága, élte derekáig szabadságküzdelmekkel telt el. 1834-ben kezdődött harcos pályája. Résztvett a Mazzini-féle zendülésben, amely tőrt hirdetett az „idegen“ uralkodók ellen. A lázadást leverték, az o’asz egység apos­tolai vándorbotot ragadtak kezükbe. Gari­baldi francia földön kapott menedéket, mi­alatt otthon halálra ítélték. Nem maradt sokáig Franciaországban sem, Délameriká- ba hajózott, ott is harcolt, még pedig Mon- tevidéo oldalán a brazilok ellen. Itt ismer­kedett még első asszonyával, Anitával, aki bár soha sem lehetett törvényes hitvese, de égének sürü kalandjaiban mindvégig kitar­tott mellette (Garibaldi Anita halála után kétszer nősült, harmadik élettársa már Ani­tától származó gyermekei unokáinak daj- kájá volt s attól még két gyermeke szüle­tett.) Mint gyárimunkás és hajóskapitány Délamerika sem nyújtott sokáig otthont. 1848: forradalom hullámzik Európában. Garibaldi Itáliában terem s viszontagságos küzdelem után a már-már hanyatló forra­dalom lángjait Rómában szitja az ostromló francia csapatokkal szemben. Radetzky osztrákjai egyebütt már győztek a szabad­sághősök felett, végül a túlerő előtt Gari-j baldinak is meg kellett hajolnia. Menekülő­ben élettársa, Anita meghalt. Lelki fájdal­mát tetézte, hogy őt sehol be nem fogad­ták, sőt Magdolna-szigetén internálták. In­nen azonban megszökött. Az útirány — is­mét Amerika. Uj életet kezd. Mint gyári­munkás keresi kenyerét, majd hajóskapi­tány lesz, vagyont gyűjt, a honvágy vissza­hívja. Megveszi Caprera-szigetének egy ré­szét s ott gazdálkodik. Nem sokáig pihenhetett. Idő: 1859. Az olasz-osztrák háború ismét kitört, Garibal­Amióta Bácskába ömlött a bukovinai szé­kely „tengerszemek“ Bukovinában lecsapolt tiszta vize, azóta mindig az a törekvésem, hogy minél forróbb kapcsolatot építsek ki „Édeserdéllyel“, az erdélyi Székelyfölddel, ahonnan elszármaztunk valamennyien, ami­kor Bukow tábornok, Carrató ezredes és a rosszemlékű Splényi a gyimesi szoroson ke­resztül kiágyuztak hazánkból, 1764 Vizke- resztjén. Hogy a bácskai székelység „eleven viz“ maradjon, ahhoz szükség van a titok­zatos és kedves lelki csatornára, vagy ha úgy tetszik: „hidra“, amelyiken keresztül éppen úgy átjárhatunk egymáshoz, mint ahogyan Erdélyből átsétáltunk titokban Ká- lyoni énekeskönyvének könyvtábláján, er­délyi újságok hajóhidján azokhoz, akiktől történelmi viharok elsodortak. A „Keleti Újság“ ma egy éve kedves fi­gyelemmel kisérte, mit is „Dalol a Tenger­szem“ az uj partok között?! Hogy érzi ma­gát az uj lapályon? Megmarad-e vájjon a tisztasága, lesz-é malómhajtó és fürészhajtó ereje? Tud-e termelni tovább, mint ahogyan német-alapitásu mostoha román városok fö­lött a hegyekben, völgyzárógátak szélén szikrázva tudott teremni magyar villanyt, magyar fényt a generátorokban?! Fültanuja voltam, amikor a „Keleti Új­ság“ egyik munkatársa — poéta-ember fag­gatta az egyéves jubileumi ünnepen a szé­kelyeimet: — Nem sajnálják-e a hegyeiket? I A felelet a következő volt: — A súly ott egye meg őket, eleget kö­töttük a lűtőn a kereket! Dehogy sajnáljuk. Alig tudtam megvigasztalni a zsörtölődő poétát. Nehezen tudtam vele megértetni, hogy a megváltott bácskai székelynek első­számú romantikája mégiscsak a fehérke­nyér és gyermekének szebb jövője. Nem fe­lejtették el ott, Bukovinában, hogy a szep­temberi iskolakezdés első napján, az első osztályból kék foltokkal jöttek haza a gyer­mekek. A kék folt: üzenet volt az anyának, hogy gyermekét már a bölcsőben tanítsa meg az állam hivatalos nyelvére!... Ilyen emlékek mellett bizony eltörpült a hótól csil­logó kárpáti havasok romantikája, amiről igen hamar le tudtak mondani, cserében a szabadságért! Azóta megint eltelt egy év. Eltelt egy év és Iám, a tó panaszol!... Nem komoly panasz, hanem csak olyan já­tékos busulás, amilyen Dsida Jenő sírásában van, „A tó tavaszi énekében“: ,,Beh jó is volt, mig jég födött: csend jég alatt, és jég fölött, nagy hallgatás volt mindenütt — ma minden kis nesz szivén üt!“... ,,Hó s jég takarta volt a part és engem is nagy jég takart, vastag páncélos szürke jég, közömbös, mint a téli éa. Nem bántott semmi bántalom, nem ártott semmi ártalom, a szél a jégen elszaladt, nem borzolt fel a jég alatt. A kő a jégen fennakadt, nem ütött meg a jég alatt. Elment a jég jaj, mindenütt, s minden kis zaj szivenüt. Belém tekint a cipruság, borzol a szél, szomorúság, a nap is bennem sistereg, kővel dobál a kis gyerek .* így sir a tavaszi tó a kolozsvári poéta versében. Miért fakadt sírva a bácskai „Tengerszem“', azt csak én tudom, akinek elsuttogja, hogy más meg ne hallja és uj- követ ne keményítsen az apró panaszból, amelyikkel a tavat újból megdobálja, mond­ván: — „Elégedetlenek a székelyek, hazavágy­nak ...“ Apró dolgok, múló dolgok ezek a kövek, amelyek földféltésbpl, irigységből petrifiká- lódtak, de amelyek mégis jók voltak vala­mire. Ilyenkor a székely bicskát ránt. Mint ahogyan Bácsjózseffalván szeptem­berben mi is bicskát rántottunk és azt el­keseredetten döftük a — habfehér hársfába. Nem csuktuk be a bicskát, nem csuktuk be a szemünket mindaddig, amíg készen nem lett a hársfából épített uj híd Erdély felé!... Békét nem hagytunk a fának, békét nem hagytunk egymásnak, amíg a beszédes kés­penge alatt történelemkönyvvé nem válto­zott Itt minden fal azon az uj vasúti állo­máson, amit Űrnapján Magyarország min­den szépérzékkel, tudással megáldott minisz­tere, Zsindely Ferenc dr. az egyik legpáfat- lanabb alkotásnak nevezett. Lelki rajzást rendezett a józseffalvl szé­kelység ezeken a hársfákon, amelyekből tündért szobrok és dombormüvek születtek. Csupán a dombormüvek 173 emberalakot feltüntető menete hosszú falterületet borit be, a szintén faragott lambériák fölött és a teljesen kézifaragásból átlő kazettás falme- nyezet 84 mezője alatt. Az az érzés, ame­lyik az embert meglepi a székely történelmi felvonulás láttán: azt mondják, hogy való­sággal lebilincselő. Ez igaz lehet, hiszen aki mindennap látta tovább épülő darabjaiban, aki dolgozott rajta, az se tud betelni a fel­séges látvánnya.1. Itt van fába faragva a székely történelem, 'Csaba királyfi csillagos utjától kezdve máig, de úgy, hogy a jézust keresztül 14 állomá­sának megfelelő 14 képcsoport egyszersmind a magyar közlekedés történetét is feltünteti. Ez volt a bácskai székely bicska védekező gesztusa a szórványosan felütköző és sötét szándékkal suttogva terjesztett rágalmakért, amelyek tulajdonképen a legfényesebben si­került telepítés sikerét csupán azért szeret­nék megtépázni, hogy a hidat elrombolják más hazavágyók lába elől! A hid megépült Erdély felé, az erdélyi lélek felé. Az összekötő hid éreztetni fogja hatását más irányokban is. Lehetetlen, hogy közömbös lélekkel haladjon el a világ a bácskai székely gesztus mellett és észre ne vegye a kincses népi értéket, amelyből újabb hidakat lehet majd épiteni a szakadékok félé. Az uj állomás kisparkja nemrégen még szemétlerakat volt. Mintha a Menyország erkélyévé változott volna, amelyiknek köze­pében a józseffalvl székely ezermester mu­zsikáló kútja hálaéneket muzsikál, régi dal­lamra: Megy a gőzös, visz a gőzös szép hazánkba, Árpád apánk, s Horthy Miklós országába. Szivünk, lelkünk odavágyik, Meg se állunk, ki se szállunk mi hazáig. A kutat a népi székely szobrászok uj szo­borcsoportokkal gazdagították. Egyik kő­korlátjának kópjafás, szobortartó oszlopain: szinte megszólaló, életnagyságai hársfa­angyalokat látunk, akik szárnyaikat nem vállon viselik, hanem a magyar vasút jelvé­nyével, a kerékkel együtt, mint szárnyas- kereket emelik a magasba. A felavatásra Űrnapján idesietö külön­vonat az élő Magyarország legkitűnőbb épí­tészeit, tervezőit és néhány igazán hires szobrászát is elhozta. Meghatódva gyönyör­ködtek ebben a kutban is, mint ahogyan hat hét múlva az akkorra már elkészülő újvidéki Dunahid megnyitása után az uj nemzetközi vonatok népe a fokozódó forga­lomban bizonyosan lenyűgözve nézik majd a székely munka csodás vonalait. Minden kulturember ismeri a német nem­zet féltett kincsét, a müncheni „Mesék kút­ját“, amelynek allegorikus képei, a német röneszánsz ruhájában vizet csurgató alakja egy német csupor fölé hajlik szomjasan. Ez az alak régen beivódott már minden német ember szivébe, akik ezt a kutat, a müncheni mesekutat valamennyien ismerik. A józseffalvi muzsikáló kút képe valószí­nűleg igen hamar beivódik majd a magyar­ság szivébe. Nemcsak a vize és a muzsikája miatt, hanem a végtelenül tiszta, bájos és ősi vonalak miatt, amelyek valóban szeren­csés percben születtek. NEMETH KALMAN dr.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents