Keleti Ujság, 1943. január (26. évfolyam, 1-25. szám)
1943-01-12 / 8. szám
4 v ... > -r r . - » ... / , - í .. Lupu elmélete a romănote eredetéről L JCxzErrlIysjra A „Kisebbségi Körlevél“ 1942 márciusi izá mában Pusztal-Popovics József szószerinti fordításban mutatta be dr. Nico'ae Lupu román orvos cikkét a románok eredetéről s ugyanezen folyóirat szeptemberi fü- tetében Ismertette az uj elmélethez fűződő fontosabb román hozzászólásokat is. Mivel 3 közlemények teljesen informativ jelleggel bírtak s magyar részről kritikai-állásfoglalást egyáltalán nem tartalmaztak, szükségesnek tartjuk a kérdésnek tudományos megvl'ágitását, annál Is inkább, mert nem lehetetlen, hogy ezen uj s a dákoromán hagyományokkal látszólag ellentétben álló elgondolás esetleg komoly nyomokat fog hagyni a román nemzettudat további alakulásában. Elöljáróban megjegyezzük, hogy Lupu nézeteinek értékelése és megvitatás^, se nem kényelmes, se nem könnyű fe'adat. Publicisztikai színvonalon talán röviden lehet végezni vele, de ha kissé melyebbre tekintünk, azonnal szemünkbe tűnik a felvetett kérdések rendkívüli bonyolultsága. Lupu a „Cu- rentul"-ban fhegjelent két cikkében a román őstörténetnek jóformán egész szövedékét ârinţgtte, jobbra-ba’ra vágott — nem any- nyira komoly érvekkel, mint inkább retorikai fogásokkal •— s végül előállott egy olyan elmélettel, amelyet maga sem gondolt át módszeresen s ame’y most valósággal „in statií nascendi“ bukkan fel, megtűzdelve a dilettáns észjárás jellegzetesen csapongó ötleteivel. Többé-kevésbbé komolytalan és módszertelen cikkről — komolyan írni, mindig kissé kinos vál alkozás és legjobb meggyőződésünk szerint nem is próbáltunk volna szembenézni a „műfaj nehézségeivel“, ha nem tartjuk feltétlenül szükségesnek a magyar közönség józan tájékoztatását. | Lupu dr. tanulmánya elején kifejti egyetlen elfogadható tételét: nem hisz a dákok és rómaiak keveredésében. E megái apitását őszinte örömmel vennök tudomásul, ha látnék, hogy Lupura az utóbbi évtizedek tudományos kutatásai hatottak volna s a román Philippidével, valamint a kontinuitás külföldi és magyar szakértőivel egyetértve most már ö is a Balkán félszigetre próbá ná lokalizálni a román őshazát. E leszámolás a hagyományos dákoromán mítosszal még román szempontból sem lenne hazaárulás. A. Otetea lasi-1 professzor például az „însemnări Ieşene“ c. folyóirat 1938. évi márciusi számában szintén a ba káni őshaza mel e.t nyilatkozott s emiatt tudomásunk szerint ma sem tartja őt senki hazaáruiónak. Vagy hivatkozzunk Sextil Puscariura, a kolozsvári egyetem volt tanárára, aki mindig vallotta ugyan a dákoromán tanokat, de az erdélyi kontinuitás kérdését mégis örökre nyílt kérdésnek nevezte"? Sajnos azonban Lupu nem tartozik az őszinte román tudósoknak ebbe az aránylag kicsiny kategóriájába: öt nem tudományos meggondolások és érvek vitték arra, hogy az erdélyi dákrómai keveredésbe vetett hite megrendülőn, hanem egy o yan mozzanat, ami a román tudomány történetében eddig is jelentős szerepet játszott: a nemzeti büszkeség. Lupu azért szakit a román közvéleménybe mélyen begyökerezett felfogással, mert az —- történeti távlatban — nem mutatja eléggé dicsőnek a román múltat s a román népnek feltételezett ősi nagyságát egyálta’ában nem domborítja ki. Lupu szerint egyenesen lea'ázó az a mese, hogy „Aureliánus visszavonulása után mint a víz a föld alatt, úgy tűntünk el az erdőkben és a rejtekhelyeken, mintegy tiz évszázadon keresztül, miközben a magyarok elfoglalták Pannónia és Erdély szabad területét“ („Curentul", 1941 szept. 29.). Ez tehát a mai román nemzeti büszkeség számára még a dákoromán mítosznak is gyönge pontja: ez az ezeréves „vita abseondita", ame'ynek homályát a történeti források mély hallgatása, a Ferdinand Lot francia történész által is nyomatékosan kiemelt „mutisme des sources" még sötétebbé teszi. Lupu elgondolása tehát — s ezt hangsúlyozottan kiemeljük — nem értelmi, hanem tisztán érzelmi alapból sarjadt, 8 következésképpen minden van benne, csak éppen az az emelkedett tárgyilagosság nem, amit Iorga is az igazi történésztől — legalább elvben — megkövetelt. Az egész cikk tehát egyetlen kellemetlen benyomás e’osz'atása végett Íródott, s a továbbiakban az is teljesen érzelmi jellegű mozzanat, hogy Lupu a „vita abseondita" homályának feledtetése végett Csakhamar, valósággal tu’kompenzá- cióva', az ellenkező végletbe csap s a Balkán-félszigetet, Pannóniát, Dáciát, Ukrajnát mind az ősi román élettérbe utalja. A névtelen és hagyománytalan mult képét tehát csodálatos metamorfózissal egyszerre egy gigantikus őshaza megcsillogtatása váltja fel. Hogyan történt ez a bűvészmutatvány? Az összekötő kapocs — mint minden elr ! •' 1 mé’etben, amely a románok származására vonatkozik — megint a román nyelvnek letagadhatatlan latin jellege. Ha nem Is állítható fenntartás nélkül, hogy „a latin mondattani szerkezet csak a románoknál maradt meg, de eltűnt a franciáknál, olaszoknál, stb.“, annyi mindenesetig Igaz, hogy a román nyelv szerkezete és szókincse meglehetősen közel áll a latinhoz, habár ezt a latin alapanyagot a balkáni mult s elsősorban annak nyelvi képvise'ője, a balkáni prac- latin szubsztrátum döntő módon befolyásolta. Lupu azonban, ügyet sem vetve Weigand- nak ama véleményére, amely szerint a román neolatin jellegű ugyan, de mégis tipikusan „Balkansprache“, jobbnak látja a kiváló moldvai krónikásra Miron Costínra hivatkozni, akinél tulvalevöleg a római származás gondolata már a XVII. században nem annyira lengyel, mint inkább magyar- országi humanisták hatása alatt már elég világosan megnyilatkozott, örömmel re- gisztrá'juk, hogy ennek a régi magyar kölcsönhatásnak éppen maga Lupu szolgáltatta jj — ha akaratlanul is — fényes bizonyítékát. Szerzőnk ugyanis Miron Costinbói e mondatot idézi: „Csodálatos, hogy a moldvaiak és havaselviek nyelvének több római szava van, mint az olaszoknak, bár az olasz ma is ott él,' ahol a római"... ■ E megá'lapitással kapcsolatban Lupu megjegyzi ugyan, hogy a moldvai krónikás ezt valami „Cavatiu" nevű forrás nyomán ' mondta, de azt már nem is sejti, hogy e furcsa név alatt Kovacsoczy Farkas, Erdély kiváló kancellárja rejlik, akinek e véleményét Toppelt'n Lőrinc medgyesí szász történetíró, Costinnak legsűrűbben használt . forrása közvetítette előbb a mo'dvalak, majd Később a nemzeti öntudatra ébredő erdélyi románok felé. így történt, hogy még a magyar fővárosban megjelent híres „Lexicon Budense“, az első nyomtatásban napvl’ágot látott román szótár előszavában is ott olvassuk e mondat latin eredetijét: „Covatius observavit, vemaculum isto- rum sermonom plus fere in se habere Romani et Latini sermonis, quam praesens Italorum lingua." Amint látjuk, a románok ma sem tudnak nyelvük latin voltára máskép rámutatni, mint híven követve ama nézeteket, amelyek egykor a magyar humanizmusnak minden antik maradványáért lelkesítő gondolatvilágában fogamzottak. De vájjon Lupu dr. nem kerül-e mármost elhárlthatatlanul logikai kelepcébe, ha egyrészt tagadja a dákok és rómaiak keveredését, másrészt pedig a román nyelv latin jellegét kissé öreg, XVII. századi érvekkel támasztja alá? S nem teszi-e a cikkíró okfejtését még problematikusabbá az a körülmény, hogy Lupu — akárcsak magyar részről Tamás Lajos — teljes határozottsággal tagadja a dáeiai romanizációnak döntő szerepét a románság kia'akulás&ban. Szerinte is „a dákok romanizációja három heterogén elemekből álló itaiikus légió által 150 év leforgása alatt puszta mitosz, s egy olyan lehetetlen tünemény, ami nem is következhetett be." Mindez mai tudásunkkal annyira egyezik, hogy szinte óvatos józanságnak lenne tekinthető, ha egyszerre nem bukkanna fel „deus ex machina“-ként az a váratlan ötlet, amely látszólag egyszerre áthidal minden nehézséget és minden kétséget eloszlat. Ez az ötlet pedig — amely legfe’jebb annyiban uj, mert e régen elavult egyéni elgondolás exhumálására igazán nem számíthattunk — egyszerűen az, hogy a románság kialakulásához nem is kellett sem- mifée romanizáció, mert a dákok, akik Délkeleteurópa leghatalmasabb népét alkották, már latinul beszéltek, helyesebben ős- latinul, vagyis egy olyan nyelven, amey régebbi a klasszikus latinnál s amelyből — az italusoknak a Dunamedencéből való el- vándor'ása után •— Róma nyelve származott. Mellőzzük ezúttal ennek a különös lndogermán filiációnak részletes taglalását: legfeljebb arra hívjuk fel a figyelmet, hogy a „Kisebbségi Köriévé " márciusi számának 95. lapján magyar fordításban Is olvasható „történelmi levelezések" egyik végén a vízözön, másik végén pedig Nicolae Densu- sianu az egyébként érdemes román nyelvész áll, akinek egyet’en gyönge alkotása van s ez é- pen a „Dacia preistorica" cimü munka, r melyre Lupu mint szentirásra hivatkozik ... így fest tehát, röviden összefogóivá, Lupu elmélete, amely sajátosan össze- szkábált kompromisszum: vallja ugyan a román nyelv hasonlóságát a latinnal, de e jelenséget nem közvetlen származással, hanem a rokonsági viszony megfordításával magyarázza. Az ösrománnak tekinthető dák Vegye igénybe Iked ve a menyes 9 akciónkat 12—14 havi részletre Érdeklődjön propaganda üzktünkbn: W ess elérni* M.-aíca 35. sí. Telefon: 3159, vagg a Gázműéit feiepeii, Dezsma-n. 34. szám. Telelőn: 39-12. 1943. J AN V AH 12 EPPEIY Mozaol A mai idők magyar filmje Ozenet a VoEgapartról s Irta: Babay József. Főszerepben- Sárdy János Tóth Ju ia Bihary József Pethes Ferenc Vágóné Margit K. Boocz Lajos Előadások kezdete: 3, 5, 7. Vasárnap d. e. 11 órai kezdettel matiné előadás. és tráko-illir nyelveket egyszerűen régibbnek hiszi, mint magát a latint, s igy jut el ahhoz a tételhez, amelynek két sarkalatos pontja van: 1, A római örökség, bár nagy volt, nem régibb és nem nemesebb, mint a ml őseinké. 2. Egyike vagyunk az Európát alkotó nagy népeknek. Ezzel el iş jutottunk hozzászólásunk lényegéhez, amely ugyancsak két pontba sűríthető: 1. Azonositható-e a dák nyelv az ős- latinnal ? 2. Valóban köze lehet-e a románoknak az egész dák-trák-illir csoporthoz, vagyis Dél- keleteurópának minden praelatin népéhez? Ami az első kérdést illeti, erre nagyjából már megfelelt I. Boldur és G. Popa-Lisseanu, bár az ö hozzászólásuk sem ment bizonyos nemzeti elfogultságtól. Mindenekelőtt te je- sen bizonyos az, hogy a dák nyelvről való közvetlen adataink aránylag igen gyérek s éppen meglehetősen tág tere van a legfantasztikusabb elképzeléseknek is. Fe'tétlenül bizonyos azonban, hogy a dák csak annyiban állott kapcsolatban a latinnal, amennyiben mindkettő közös lndogermán tőről sarjadt; közelebbi összefüggés viszont még e nyelvcsaládon be’ül sem volt az itaiikus nyelvek csoportja s a trákság között, amelybe a dákok Is feltétlenül beletartoztak. Azt ugyanis még Lupu sem vonja kétségbe, hogy a géták a trákok egyik ágát alkották, ha pedig ezt elfogadjuk, akkor tagadhatatlan, hogy a dákokat is a trákhoz közeláló nyelvünék, valószinüleg egy trák nyelvjárást beszélőnek kell mondanunk, hiszen ismeretes, hogy az antik források szerint a dákok és a géták egyazon nyelvet beszélték. Ezt vallja Krtschmer, Így nyilatkozik Dottln, valamint a trák stúdiumok alapját megteremtő Tomaschek, s mindezen vélemények közvet’enül az antik kútfőben gyökereznek. Strabo szerint „a dákok és géták egynyelvüek“ (VH, 305), Iustini an ua szerint a két rokonnép egyazon tőről sarjadt (Daci quoque suboles Getarum, XXXII, 3, 16), s Appianus egyenesen kimondja, hogy a két nép közt csupán annyi a különbség, hogy az Iszteren (vagyis a Dunán) túli gétákat dákoknak nevezik (propem. 4). Ha tehát Lupu valóban be akarná bizonyítani a dák nyelvnek öslatin voltát, amelyben egyébként Bratescu-Volnesti, a kiváló regényíró (!) Is „hisz", akkor előbb tejesen újszerűén kellene Interpretálnia az Idézett auktorokat, s nemcsak a dákokat, de a trák nyelvet, összes ágazatával együtt, a latinnal azonosnak kellene vennie. Hogy a derék orvosnak közben meg kellene küzdenie oly vTághirü szaktekintélyek vé'eményével is, aminő például Krtschmer vagy Tomaschek. az szintén nem lehet közömbös. GALDI LÁSZLÓ Ui «SillOS tanácsosod Budapest, jan. 11. A Magyar Távirat! Iroda jelenti: A Kormányzó Ur Őfőméltósága vitéz nemes dési Bajnóczy József és Decleva Zoltán vezérezredesnek a haza és a honvédség szolgálatában szerzett kiváló érdemei elismeréséül a m. kir. titkos tanácsosi méltóságot adományozta. Száz bányászt temete’t el a robbanás egy mex'kíi szénbányában Madrid, január 11. (MTI) A Német Távirati Iroda közli: „ Mint Mexico-Cityböl jelentik, Ciuda ed Oro közelében egy szénbányában robbands történt. A robbanás mintegy 100 báiyászt temetett el. Eddig mindössze csak 10 súlyosan sebesült bányászt sikerült kimenteni. A többiek sorsáról nincs hir.
