Keleti Ujság, 1942. november (25. évfolyam, 248-271. szám)

1942-11-11 / 255. szám

JSangiarlliaaBa Ahol a százötven éves kolozsvári színjátszás bölcsője ringott. Képeinken az első magyar kSsrinliáznaír, a kolozsvári, Farkas­utcai ódon Nemzeti Színháznak épületét és belsejét idézzük vissza olvasóink emlékezetébe. A nagymultu épületet, a magyar szó megszentelt hajlékát lebontották a hatalom volt urai, hogy „ Bauhaus"-stilusu, úgyneve­zett korszerű betonépítménnyel bontsák meg a Farkas-utca patinás hangulatát. A régi szinház romjain emelkedő épület körül mégis ott leng a letűnt, felejthetetlen hőskor szelleme. Nincs hatalom, amely azt onnan száműzhetné... (Fotofilm felv.) e kolozsvári játékszínje 1792 november 11-éu, az első estén, amikor hjagyar nyelven szólották színpadról Kolozs­váron, „A titkos ellenkezés vagy Kölcséri“ cimü ,,posse“-t, azaz bohózatot mutatták be. Ennél többet alig tudunk az első kolozsvári magyar szinielőadásról. A színdarab, a szin- lap elveszett. Ismerjük a helyiséget is, ahol a kolozsvári Thália megszületett. Á Jókai- utcáfaan áll a Ttliédei-ház. Ennek báli „szála­sában“ tartották meg az előadást. Most, ami­kor Kolozsvár s ezzel együtt egész Magyar- ország a 150 esztendős kolozsvári magyar színészetet ünnepli, bizony kevés és szűkös ez a néhány adat. Meg kell azonban elégednünk ennyivel s inkább csak sejtjük, mint ismer­jük azt a nagy érdeklődést és lekesedést, amit Kolozsváron a magyar teátrum kivál­tott. Színészek jártak már ugyan errefelé ré­gebben is. Kémet társulatról Írott nyomaink is vannak. Ezek azonban csak afféle csepü- rágók, piaci mutatványosféték leheltek, az cgyügyü nép mulattató!. A „nemzeti tsinosodás“ úttörői November 11-én a Khédei-\úz termében azonban valami más történt. Olyasmi, ami megmozgatta a várost. Főutak és polgárok egyaránt megegyeztek ebben. A diákok meg, akik akkoriban is szellemi élcsapatai voltak a „nemzeti tsinosodásnak“, tomboltak a lelke­sedéstől, hiszen az egész nagyszerű mozga­lomnak diákok állottak az élén. Miiyen sikere volţ aztán a kis társulatnak, nem tudjuk. Annyi azonban bizonyos, hogy Kolozsváron meggyükercsedett a szinház. Mialatt szegény, álmokat hajszoló Kelemen László a német Pest-Budán éhezett és nyomorgott, hogy vé­gül törten és reménytelenül hulljon vissza a közöny vasfaláról, Kolozsváron megmozdullak a szivek. Kelemen pesti vállalkozása egyetlen ember elszánt, egetosl'romló vállalkozása, a kolozsvári játékszín közösségi telt. A város polgárai s Erdély nagyurai, a mágnások ma­gukénak ismertek oh a színházat s nemcsak szavakat, hanem pénzt is áldoztak érte. A szinészettörténet aligha ismer még olyan különös és lelkesítő szinliázalapitást, mint a kolozsvári. Külföldön, majdnem mindenütt Európában népi játékokból, vásári komédiák“ Író) fejlődött ki a színjátszás. A vásártéri Arlecehinók, PuleinelIák, Dotlorek, Capita- nok és Poiillák pojácából, durva nevettetők- bőll lassan művészi ábrázolássá értek s ekkor már csak a költő hiányzott. Goldoni, Shakes­peare, Moliére & a köröttük kerengő számos kisebb drámaircji'sillag aztán megadta a vég­leges formát. Azóta vau modern európai színház, dráma, színjátszás. Magyarország kimaradt ebből a szerves fejlődésből. Mialatt Bessy királynő udvará­ban Shakespeare tűn déri fényei villogtak, Puck hahotázott, Othelló szenvedett s Hamlet mormogta az örök monológot, az árva Ma­gyarország kihagyó lélekzettel küzdött a lé­tért. Molióre keserű nevetése borzongatta a párisiakaf, a Napkirály aranyban és selyem­ben élt, nálunk meg magyar vérrel kotyvasz­tották a maszlagot és áfiumut. S ha egy-egy hüvögíalu kollégiumban fel is buggyant néha a játék vidám kedve s teátrumot csináltak, a ráncolt homloka professzorok élettelenné merevítették a fiatalok habzó jókedvét. Shakespeare, Moheré régen a földé, Német­országban Goethe. Schiller dalol, amikor ná­lunk is megmozdul az élet. A halott, elgyö­tört magyar nemzettesten rángások futnak végig. Pécsben úgy hiszik, hogy ezek már csak a halott reflekszrándulásai. Vannak ide­haza azonban olyanok, akik bíznak abban, hogy élet van, erős, sarjadzó, buja élet a merev és hideg felület alatt. Nekilátnak az élesztésnek. Minden eszköz jó erre, de a leg­fontosabb mégis a szellem. A magyarságot a szellem felemelésével kell magára ébreszteni s naggyá tenni. A lázasan meginduló „nem­zeti tsinosodásra“ irányul minden szándék. Martimizzi, Hajnóczy s társaik a kátét fo­galmazzák s forradalomra készülnek. Erdély is ébredezik. Itt azonban forradalom helyett művelődést akarnak teremtem. Megmozdul az erdélyi közvélemény Kell a szinház! — formálódik az elhatáro­zás az erdélyi közvéleményben. Aranka György tevelezget, báró Kalátzi, a hunyadi főispán, a Bethlenek s Banffy, a főkormáuy­zó tervet terv után vetnek fel. Csábítják Ko­lozsvárra Kelement. Ö azonban majdnem ért­hetetlen makacssággal ragaszkodik a közöm­bös, sőt ellenséges Pesthez s visszautasítja a meghívást. Valami német vándortrupp direk­torát szeretnék ekkor befogni magyar szín­játszásra. Ez sem sikerül. Belátják, hogy csak úgy juthatnak valamire, ha önmagukból saját erejükből teremtik meg a „nemzeti játék­színt“. A mágnástársaságokban a teátrumról beszélnek, mint szükséges intézményről s ta­lálgatják a megvalósitás módozatait. A légkör hát megvan. A színjátszók kedvező fogadta­tása is biztosított. Most már csak a merész vállalkozókra van szükség, akik nekiállanak az áttörésnek. Hamarosan ez is meglesz. 1792 október 1-én jelentkeznek a főkormányszék­hez beadott; javaslattal: Fejér János, István és Rozália, Örményszékesi Konts József, Gyu­lai Sáska János, Gidófalvi Jancsó Pál, Veres- tói Mihály, Kis Terézia és Keszegh Terézia, az első folyamodók. „A színdarabok (come­dia) előadására magokat elszánt nemes ifjak társulata... a nemzeti és anyai nyelv nem csekély hasznára kívánja a szinház megnyitá­sával előadni“ — hangzik az instancia. A ki­rályi főigazgató tanács úgy véti, hogy „e ha­zában a magyar nyelvnek és az ifjúságnak erkölcse mivFlésére játékot csinálhatnak“ s a. rendek az október 2-iki ülésen egyhangúan elfogadják a javaslatot. A kiadott engedély így kezdődik: „Acm ellenzi... azt. hogy a könyörgölc, valamint a nemzetnek, úgy a nem­zeti nyelvnek is nagyobb gyarapítására és pallérozására szolgáló játékokat itten Kolos- vár városában . . . minden akadály nélkül űz­hessenek.“ A legfontosabb az egész engedélyezési ok* iratban, hogy kiviláglik belőle: Erdély szá­mára a szín játszás nemzeti feladat. Nem szó­rakoztató intézet, csepürágók, medvetáncolta- tók rokonintézményét fundálják itt, hanem nemzeti nevelő intézetet, az erkölcs és nyelv csinosítására. A rendek, a nemzeti elit egy­hangú döntése bizonyítja, hogy a hangulat egységes. Érezni lehet, hogy valami régen kész, kiforrott gondolatot foglalnak itt írásba és törvénybe. A másik, amit ki kell emelni az, hogy a társulatot nemes, kollégiumi ifjak szervezték. A színészek akkoriban majdnem mindenütt a bizonytalan egzisztenciák Közül kerültek ki. Diák akadt ugyan közöttük, de ezek nagyobb­részt kicsapott tanulók voltak. Csavargó ván­dorlegények, söntés mögül előráueigált leány­zók alkották Európa minden szegletében a színészek zömét. A kolozsvári társulatnál ef­félét nem látunk. A férfiak mind nemes diá­kok. Néhányat az enyedi kollégium nagyte- kmtetií professzorai ajánlottak „e nemes irá­nya váTalkozásra“. A vándor garabonciások szellemét hiába keressük közöttük. Ezek a fiatalok nagy elszántsággal, lelkes komoly­sággal vállalják és állják a nemzeti épitőmun- kát-. Inkább papoknak, mint komédiás csepü- rágóknak tudják magukat. Kótsi Patkó színházat csinál.,. Fejér János, a kolozsvári református kol­légium diákja az első szervező. A főurakhoz folyamodik segélyért s nem hiába. Az első adakozók között Bethlenek, Bánffyak, Tele­kiek, Alvintziek szerepelnek. S ott van már a mecénások között a későbbi nagy pártfogó, idősebb Wesselényi Miklós is. A társulat szer­vezkedik. Készül a bemutató nagy erőpróbá­ja. A diákok azonban tanácstalanok. A ma­guk szegényes iskolai színjátszó hagyomá­nyáról s a vándor német truppoktól ellesett fogásokról érzik, hogy nem elegendőek egy egészséges szinházi mozgalom megindítására. Hiányzik a vezér, az igazi szinházi vezető. Különös szerencséje a kolozsvári színháznak, hogy szinte ,jdcus ex machina“-ként, mint­egy a süllyesztőből, megjelenik ez a férfi is. Kólsi Patkó Jánosnak hívjáll s mezőségi bir­tokos, quietált katona, aki a Slényi-fé\e gya­logezredben volt kadét. Ezredével olasz, né­met és francia földön bolyongott és hadako­zott. De mig bajtársai a kocsmákat látogat­ták s napnyugati leányasszonyok viganói után szaladgáltak, Johannes Kótsi kadét könyveket vásárolt s múzeumokat látogatott. Olthatatlan művelődési szomjjal ismerkedik a nyugat áramlataival. Lessing, a nagy kri­tikus ekkortájt fekteti le az uj esztétika alap elveit s Kótsi azon melegében magábaszivja tanait. Kétségtelen, hogy ez az élénk érdeklő­désű katona rendszeresen látogatta a szinházi előadásokat. Talán már akkor ábrándozott arról, hogy valamikor az ő elmaradt hazájá­ban is lesz teátrum. Amikor betegeskedni kez­dett, otthagyta a katonaságot s visszavonult erdélyi birtokára. Ekkor érte Wesselényi fel­szólítása: álljon a színészek élére. Wesselé­nyi tudja, kit kell választani. Kótsi Palkó gondolkodás nélkül otthagyja nyugalmas föld­birtokos életét s indul Zsibóra, majd Kolozs­várra. Amikor belép a bemutatóra készülő színészek közé, pillanatig sem lehet vitás az elsősége. A nagy műveltségű, kiforrott művé­szi nézeteket hordozó Palkó lesz a társulat vezetője. Ö az a mag, ami köré kikristályoso­dik az erdélyi színészet. A kolozsvári színé­szet első két évtizede, sőt az egész magyar színjátszásé is, egy Kótsi Palkóval. Azon az estén, az elsőn, amikor a magyar színészek szólották Kolozsváron, Kótsi Pat­kó János lépett elsőnek színpadra. Tanítvá­ny! feljegyzései szerint legalább fél évszá­zaddal járt pályatársai előtt. Szülészeti elvei, melyeket tapasztalásaiból szűrt, le és valósí­tott meg, ma is érvényesek. Állandó tanulás­sal igyekezett magában az embert: és színészt kiképezni s különös gondot fordított a lélek­tani tanulmányokra. Játéka annyira természe­tes es egyszerű volt, hogy kezdetben alig tűnt fel művészinek. Arcjátéka teljesen visszatük­rözte az ábrázolt személy jellemét és lelkiál­lapotát, — jegyzi fel a Ilii tanítvány, Gödé József. Rövidesen azonban a közönség is rájön ar­ra, hogy nem a többiek ripacskodó sziufatba- sogatása, hanem Kótsi egyszerűsége a művé­szet. ö maga pedig oktatni kezdi társait. Le­szoktatja őket az erőlködésről és feszesség­ről. Kótsi Patkó azonban nemcsak színész, hanem iró és fordító is. A kohzsaári 'színját­szók siámos eredeti darabját és fordítását játszósak. Ö maga úgy látszik, fáradhatat­lan. Férfiereje minden szenvedélyével áldozza magát az ügynek. Amikor nem játszik, ren­dez. tanít, vagy ir, akkor a tanulásra veti mg- gáti Görógúi. franciául tanul, hogy eredeti­ben tanulmányozhassa a klasszikus remekpiii- veket. Emellett- még muzsikál is, mert szerin- jé a színésznek ehhez is kell értenie. Kótsi Patkó semmiesetre sem tartozik a fant aszták közé. Egészen pontosan tudja, hogy mit akar s ettől nem engedi ma­gát eltéríteni. Ha kell, még Kolozsvár város magisztrátusával is szembeszáll. A rakoncát- lankodó tagokat, szükség esetén még erőszak­kal is rendre szoktatja s amikor két színész­nőről, bizonyos Susanna és Jidiánna leány- asszonyokról kiderült,, hogy „rossz életet“ és nek, minden további nélkül kidobja őket. A tagokkal gyakran volt ellentéte, de a 'nagy mecénás és szenvedélyes színházrajongó Wes­selényi Miklós húró mindig pártfogoJtja mel­lé állott s így Kótsi munkája zavartalan vo.t. Szineszeket nevelt és repertoárt formált. O játszott először Shakespearet •nemcsak Ko­lozsváron, hanem egész Magyarországon is. A piac-téli Pataki Sámuel-féle ház nagyter­mében adták elő 1798-ban „Hamlet“-et. Kótsi Palkó János felbecsülhetetlen érde­me, hogy rendkívüli műveltségével, biztos művészi Ízlésével már a kezdet kezdetén a nyugati színjátszás vérkeringésébe kapcsolta be a kolozsvári társulatot. Lessing, Shakes­peare s számos más külföldi iró darabjai sze­repelnek a műsorán. Kelemen pesti kísérlete elcsüggesztette a hivőkel. Kótsi kolozsvári si­kerei még a kételkedőket is ineggondolkoztat- ták. A siker mindig bizonyít és többet ér ezernyi érvnél. Kótsinak sikere volt s ez, egy­szer s mindenkorra eldöntötte a magyar szín­játszás iigvâţ—Már senki sem hangoztatta, hogy palléz’ozatlan nyelvünk alkalmatlan a szánjátszásra s nem lesz közönség. Hiszen Patkó János mindennek éppen az ellenkező­jét bizonyította be. A szétfoszlott pesti társu­lat maradványai is hozzá sodródtak s ő való­sággal iskolát tartott. A kolozsvári színészet megizmosodott, rajokat bocsátott ki magából', amelyek mind Patkónak, a kolozsvári mester­nek elveit hirdették és gyakorolták. Ö a for­rás s a fáklya, amit, ö lobbantott fel, nem is alult ki többé soha, Uj és Táj nemzedékek jöt­tek. Kótsi felesége halála után, visszavonult lélekben megtörve, de a magyar színészet elől már nem lehetett elrekeszteni az utakat. Min­dig jöttek újabb hívek és újabb papok, akik hirdették a művészet igéit. Amikor Kótsi Patkó 1842-ben Kolozsváron meghalt, biztos és nyugodt volt: a magyar színészet immár elpusztíthatatlan. A fél évszázad, ami Kótsi kezdeményező lépésétől eltelt, terebélyes fává lombositotta a magyar színészetet. Kolozsvár után Vásárhely, Kassa, Debrecen, Miskolc s végül a sokáig ellenálló Pest-Buda lettek a magyar akforok állomásai. Kolozsvár színpa­dán pedig sohasem némult el a magyar szó. November 11-én díszes Nemzeti Színházunk­ban, ünnepi előadáson hódolunk a kolozsvári színészet százötven esztendős szellemének. Ré­gen holt komédiások és aetrixok szelleme leng közöttünk. Gondoljunk ezen az estén az elfe­ledett szinházalapitóra, Kótsi Patkó Já­nosra is. Ez a százötven esztendős mult nemcsak szépséges hagyomány, hanem élő parancs i*. Hirdeti, hogy nálunk a színjátszás mindig nemzeti tett. Dt nem elegendő látványos és szórakoztató előadásokat nyújtani, hanoin élő, eleven nemzeti mozgalmat kell teremteni. Ko­lozsvár színházát csak Kótsi Patkó áldozatos szellemében lehet irányítani. Fővárosi előadá­sok másolása vagy utánérzése nem elégíthet ki bennünket. Kótsi János János is a maga erejéből lett naggyá.' Éppen agy a kolozsvári színháznak, ha ismét régi helyére pályázik s az ország élére akar jutni, önmagából, Erdély szellőméből, művészi vágyaiból kell megterem­tenie a. maga, semmi máshoz nem hasonlító és senkit sem utánozható színházát. NAGT ELEK Pályázati hirdetmény székely főiskolások részére Budapest, november 10. A vallás- és köz* oktatásügyi miniszter néhai Gyertyánffy István által a hazai egyetemeken és főisko­lákon tanuló székely Ifjak segélyezésére létesített alapítvány jövedelméből egy 104 pengős segélydijra hirdet pályázatot. Pá­lyázhatnak Csik-, Háromszék vármegye, valamint Marostorda- és Tordaaranyos vár­megyéből származó olyan szegénysorsu, de jó előmcnetelü, kifogástalan erkölcsi maga- viseletű ifjak, akik tanulmányaikat vala­melyik hazai egyetemen, vagy főiskolán végzi. A miniszterhez cimzett pályázati kérvényeket november 21-ig kell az egys* tem, vagy főiskola rektorának benyújtás*. Jó óra és jó hirdetés, alapja a jó 1 >

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents