Keleti Ujság, 1942. november (25. évfolyam, 248-271. szám)

1942-11-08 / 253. szám

942. NOVEMBER S Kodgyeriycsk az erdélyi szellemi életben A fiazatért erdélyi részek és az anyaor­szág sajtójában mostanság egyre gyakrab- jan történnek utalások Erdély magyarsá­gának kisebbségi korszakára. A legtöbb ilyen utalásnál megállapítható, hogy a ki­sebbségi múltra való visszaemlékezést elfo­gult toll vetette papírra. Ami természetes is, mert magától értetődő, hogy történelmünk e komor és súlyos közjátékáról csak nemes el­fogultság és megilletődés hangján lehet be­szélni. Nem is itt van a hiba. Inkább az a feltűnő, hogy a visszaemlékezéseket, utalá­sokat leíró tollakat r.em a megilletődött el­fogultság vezeti, hanem az — elkötelezett­ség. legtöbbjét közös nevezőre hozza az a jellegzetesség, hogy a kisebbségi mult ese­ményeiről . csak bizor-.-os részt emelnek és hangsúlyoznak ki, s bizonyos részt úgy el­hallgatnak, mintha soha nyoma sem lett volna két évtizedes megpróbáltatásunkban. Az is feltűnő, hogy a kisebbségi életforma bizonyos megnyilatkozásainak már most sir'nek megadni a történelmi jelentőség fém­jel..ísét, másoknak pedig értelmét és érté­két igyekeznek eljelentékteleniteni, elbaga­tellizálni. Nem vitatjuk, hogy talán jószán­dék vezeti e módszer követőit személyi el­kötelezettségeik vonalán, de az sem vitat­ható, hogy az erdélyi magyarság két évtizedes kisebbségi múltjának állandóan egy oldalról való meglátása és exponálása még a legenyhébb kifejezéssel élve sem n»ás, mint a jól ismert tényekben rejlő tör­ténelem meghamisitása. Nem tennők szóvá szellemi életünknek ezt a különleges tünetét, ha nem éreznők a hall­gatók is tudomásulvétellel a bűntárs sze­repének felelősségét. Mert a kisebbségi kor történelmi tényeinek egyre gyakrabban meg­ismétlődő elforgatása, célzatosan egyoldalú beállítása az igazságra való higgadt és tár­gyilagos rámutatás kötelességének elmulasz­tásával súlyos felelősséget hárít minden kortársra, aki a kor részese és tanújaként igyekezett a részek helyett a két évtizedes harc és küzdelem egészét meglátni és érté­kelni. Le kell szögeznünk nyiltan és ■ kertelés nélkül, hogy a román megszállás alá jutta­tott erdélyi magyarság huszonkét évi élet­halálharcának egészét, a kisebbségi élet­forma minden sikjára való alapos és tárgyi­lagos rávilágitás és higgadt értékelése ma még emberfeletti feladatot jelent. Ma még túl közel van ennek a kornak minden szen­vedése; minden sebe sajog még s ezért a nagy adatismereten, tájékozottságon kivül még a nagy' felüleinelkedettség és pártat­lanság erényeinek is birtokában kell lennie annak, áld ehhez a kérdéshez boncoló és értékelő szándékkal nyúl. Nem csodálkozunk azon, ha a kortársak bizonyos rétegéből hiányzik a teljességre való törekvés vágya és személyes rokonszenveik, vagy ellenszen­veik szemüvegén át fonákot látnak ott, ahol a szint kellene felmutatni. Szükségesek voltak ezek a megállapítá­sok, amikor néhány megjegyzést teszünk Makkai Lászlónak a „H Ítél“ 1942 októberi számában közzétett tanulmányára A tanul­mány cime ez: „A magyar szellem útja a trianoni Erdélyben“. A eim az erdélyi ma­gyar szellemi élet két évtizedes megnyilat­kozásaira utal, maga a cikk azonban csak e szellemi élet egyik részkérdésének taglalá­sára szorítkozik. Makkai László tanulmá­nya csak a politikai küzdelmeket vetiti a szellemi élet sikjára. Kétségtelen, hogy a trianoni Erdély szellemi magatartásának minden megnyilatkozása politikum volt, de azért mégis úgy érezzük: az az ut, amelyret Makkai László az erdélyi magy'ar szellem utjaként tüntet fel, csak egyetlen ösvény a mult mezején. Ha tehát a cimet és a tar­talmat összevetjük, Makkai Írását esak úgy foghatjuk fel, mint a trianoni Erdély ma­gyarságának politikai magatartásáról és politikai megnyilatkozásairól beszámoló egyéni állásfoglalást. Az igaz, hogy az elmúlt két évtizedet „történelmi, lezárt“ korszaknak fogjuk fel. De ez csak a már hazatért erdélyi részek magyarságának szempontjából van igy. Ez a korszak az északerdélyi magyarság szem­pontjából valóban lezárt, de nem kellőkép­pen átértékelt. Tökéletesen egyetértünk Makkai Lászlóval, hogy szükség van e kor­ból kihámozni mindazt, ami igazán és ldőt- állóan történelmi jelentőségű. Makkai Mikó Imre dr., Ligeti Ernő és Tusa Gá.bor dr. nemrégiben megjelent könyvei alapján tesz kísérletet arra, hogy „egységes képbe“ foglalja a kisebbségi mult szellemi életének gondolat és eszmeszövevényeit. Nem tehetünk róla, az a meggyőződé­sünk, hogy Makkai László kísérlete — kísér­let maradt. Az erdélyi magyarság szellemi életének egésze helyett csak egy részkérdést elemezve és értékelve, tanulmánya is csak szaporította „az egymást kiegészítő, de néha egymásnak ellentmondó visszatekintések számát“ Mert az a kép, amelyet Makkai tanul­mánya felrajzol, valóban egységes. De csak annyiban, amennyiben egy bizonyos dioptriára köszörült erős sugártörésű lencse ad egységes képet. Nagyon könnyű az er­délyi szellem, vagy akár az erdélyi magyar politika megnyilatkozásainak útját annyira leegyszerűsíteni, hogy az eg-'sz nem volt más, mint két tábornak, a jobb és baloldal­nak egymás ellen felsorakozott harca. A kérdés nem annyira egyszerű, hogy Nagy­sándor módjára egyetlen meghatározással, mint valami . -dcsapássai, csak két síkra határoljuk el az elvi és személyi tényezőkből összeszövődött gordiusi csomót. Mindeneméire örvendünk Makkai László annak a meghatá­rozásának, hogy „már az első években fel­sorakozott. egymás ellen“ két oldal, még­pedig azért, hogy „az erdélyi magyar szel­lem nagy- belső háborúját megvívja“. Hajlandók vagyaink a tételt Így' is elfo­gadni, de egyben kötelességünk is a Makkai László tételét a történelmi tényeknek meg­felelően. kiegészíteni. Ez a kiegészítés azért szükséges, mert Makkai László abból ki­indulva, hogy „ma még túlsókat tudunk a szereplőkről ahhoz, hogy a lényegest kétség­kívül tudhassuk róluk“, lemond a nevekről, a konkrétumokról s csak az elvontabb esz­mék küzdelmét és alakulását vázolja. Egy pontig meg is marad elhatározása mellett: valóban elködösiti a teljes világosságukban ismert tényeket. Ellenben eljut egy pontig, ahol szakit ildomos tartózkodásával. Es ép­pen ez a feltűnő s jellegzetes tanulmányá­ban: az a demarkációs vonal, amelyen in­nen minden ködbe és homályba fullad, tnl- nan pedig a nagy történelmi cselekedetek fé­nyében ragyog a kisebbségi mult egyetlen megnyilatkozása. Ha Makkai László tanulmányának megál­lapításait fogadjuk el, a trianoni Erdély szel­lemi és politikai magatartása úgy tűnik fel, mintha itt nem is lett volna egyébről szó, mint a „jobboldal“ és a „baloldal“ egymás ellen vívott belső harcáról. Makkai szerint a „jobboldal“ magatartása „a milléniumt Magyarország zökkenő nélkül folytatni akaró „quieta non movere“ álláspont, a „bal­oldalé“ pedig az az elhatározás, „amelyik közvetlenül 1918 októberéhez akarta kap­csolni az erdélyi fejlődést“. Ez igy nem Igaz. De lássuk, miként bontja ki tételét Makkai. Azt mondja magyarázatul: „Az első a ma­gyar politikai és társadalmi hagyományok ezeréves tekintélyére, a másik a népszövet­ségi Európa közhangulatára, a világdemokrá­cia és a humanizmus igéző jelszavaira épí­tett.“ Kiegészítésül még Idekapcsolódik egy másik mondata: „Erdély'... megalkotta a maga szentistváni gondolatát a transzilvá- nizmusban“. Valóban igy is van. A trianoni Erdély magyarságának zöme valói n a szentistváni hagyományok minden konzekvenciájával állta helyét s vívta a maga harcát. Ez nem­csak a nem szentistváni gondolat belső ellen­zéke ellen vivott testvérharc volt, hanem elsősorban megfontolt, tudatos és tántorit- liatatlan nemzeti küzdelem a román állam- hatalom megsemmisítő politikája ellen. Mak­kai az okot és okozatot rosszul Ítéli meg. A magyarság politikai passzivitása a román megszállás első éveiben nem a milléníumi hagyományokhoz igazodott abban, hogy „quieta non movere“. Ez a passzivitás lo­gikus, szükséges és élő, eleven, hatásos til­takozás volt az erőszakos elszakitás ellen s addig tartott, amig egyetemes magyar ér­dekek — nemcsak az akkori román belpoli­tika, hanem a magy ar igazság világpolitikai síkján Is! — ennek a magatartásnak feladá­sát nem követelték meg. Nem látjuk annak okát, hogy miért keli ezt a harcot és annak viselőit a Idsebbségi múltra való utalásokban állandóan elködösl- teni. Nem tudjuk, hogy bizonyos közírók miért oly- „ildomosak“, miért oly „tapinta­tosak“ ennek a harcnak szóbakerülésénél. Azt sem értjük, miért nem mutatnak rá köz­íróik arra is, hogy ez a bizonyos „jobboldal“ politikai magatartásában nem pártharcot folytatott, hanem nemzeti hadjáratot viselt a magyar egység jegyében. Egy látszik, bi­zonyos közíróinknak kényelmetlen leimi, hogy- ezt a magyar nemzeti harcot a tria­noni Erdélyben a Magyar Eirt vívta meg. Magunk tudjuk a legjobban, hogy a Magyar Párt politikájának nem voltak, mert nem lehettek szabványos politikai sikerei, mert ez a küzdelem a napi politika pillanatnyi kudarcai, vagy eredményei fölött a nagy­magyar nemzeti egység megvalósítását tűzte ki céljául. A Magyar Párt politikája sz-He- mében és gy-akorlatában soha nem fogadta el véglegesnek a Trianonban teremtett kelet- európai helyzetet s ha igény-be is vette a Nép- szövetségnek nevezett nemzetközi sóhivatalt, soha, egy pillanatig sem helyezkedett nép­szövetségi alapokra. Nyilvánvaló, hogy a Magyar Párt szellemi és gyakorlati maga­tartása mély nyomokat hagyott az erdélyi Jílao. nem régen használja *02 emberiség a villamos fényt. Az ezen fényben 20-szoros túl­súlyban levő és a látáshoz feles­leges hásugarokhoz az emberi szem élettaniiag nem alkalmaz- kc-jik, 7 Érthető tehát, fia a méstérséges fény o szemnek kellemetlen és azt idöelőtt elárasztja,. Ilyen esetekben kiválóáp já ha­tással bir-ro*- ÜRÖ - PUÍ^ÍÍXfc szemüvegek, melyek az ulfKQvörps sugarak nagy részét elnyelik ég ezenfelül-a mesterséges fényt <9 nappalihoz hasonlóvá is teszik. A mesterséges fény mellett ölv$í8 vagy dolgozó szemüvegvisqló o hosszú téli estéken előnyben fogj? jo részesíteni az URO-PUNKTAJt szemüvegeket. Ezen üvs©fik„nse- lyek az ultravörös fény ujlenrkár denek,gyengén kékeszöldsrriftíSk nél fogva még.nappal ij, tehát állandóan viselhetők. ffiRLfflSj} Beszerezhetők a szaklátszerészeknél. Díjtalan leírást küld: Carl Zeiss, Jena, a magyaror­szági vezérképviselet: ßsd M?MSós, Buda* VI., Andrássy-Uí 52. magyarság életében s azt is megértjük, hogy ennek a politikának napi célok fölött Ívelő nagyvonalúságát sokan nem érezték át. S ha a Makkai tételét fogadjuk el, nyil­vánvaló, hogy a Magyar Párt magyar ellen­zéke a szentistváni gondolatnak is ellenzéke volt. 1938 elején a Románia életében beál­lott zűrzavaros korszak egyik tény-e volt a Magyar Párt feloszlatása. Az uj román bel­politikai életben a Magyar Párt elvi és sze­mélyi ellenzéke valósággal „kormány-ra ke­rült“. Emlékezünk, az egyetemes magyar nemzeti politika vonalvezetése helyett a tár­sadalmi és kulturális szervezkedés politiká­ját kaptuk ajándékba Nagyrománia akkori kormányától. Aki e kor lelkiismeretes tör­ténetírója akar lenni, annak nem szabad figyelmen kívül hagynia azt a . ínyt, hogy a Magy-ar Népközösség életrehivása nem a kisebbségi politika győzelme volt, hanem a Trianonban megteremtett Nagy-románla In­tegritási pilitiká iának kétségbeesett sakk- huzása. A lelkiismeretes történetírónak azt Is fel kell majd krónikájában jegyeznie, hogy a Népközcsség politikai vezérkarának, ha voltak is kétségkívül „sikerei“, nem ki­sebbségi győzelmek voltak azok, hanem a román kormány fogcsikorgatva megadott engedményei — külföldi nyomásra. Az a tár­sadalmi szervezkedés, amit a Népközösség megkezdhetett és folytathatott, nem vív­mány volt, hanem ajándéka Ara Is volt: a NUF-egy-enruha és a II. Carol „birodalmi“ politikájához való asszisztálás. Mint minden visszaemlékezésben, Makkai ta núin iá ny-ában is ködbe és tapintatosságba vesznek el a jólismert tények. Nem először történik s bizonyára nem is utoljára. Éppen ennek az elködösitő módszernek megismét­lődő alkalmazása teszi szükségessé, bogy a szellem síkján meg-meggyujtott ködfejlesz­tésre végre rámutassunk és nevén nevezzünk bizonyos tényeket, amelyeket oly- szívesen hallgatnak el és tagadnak le a fiatalabb nemzedékhez tartozó közíróink. Még maga Makkai László is, jóllehet ta- nulmáu-a hosszú idő óta az első, amely — ha el Is ködösíti — burkoltan is nagy elis­meréssel emlékezik meg a Magyar Párt küzdelmes és harcos korszakáról, fis ha az érdemről sző esik, vájjon mi az oka annak, hogy érdem tulajdonosának nevét csak óva­tos körülírásokkal engedik sejttetni ? De nemcsak az elhallgatásban és ködösí­tésben jutnak közös nevezőre. Bizonyos tervszerűség és célzatosság abban is meg­nyilatkozik, hogy miként Makkal László, a többiek is feladják a Magyar Párt heroikus nemzeti harcára és a Népközösségnek, mint a NEF függvényének „nagy társadalom- szervező munkájára“ vonatkozó tapintatos magatartásukat, ha a Vásárhelyi Találkoző- r“' I. I., wjí ,i. a 1 . yenné amelynél sebtében eloltják, vagy félreteszik a kisebbségi mult konkrétumait célzaton ho­mályba burkoló ködgyertyákat s a Vásár­helyi Találkozót úgy állítják be, mint az er­délyi magyarság kisebbségi öntudata idöszá- mitá'ának kezdetét. A lel'dismeretes és pártatlan történetírónak azonban fel kell majd jegyeznie a többi elsikkadó igazság mellé azt is, hogy az erdélyi magyarság „osztályellentéteinek“ megszüntetésének vá­gya nem a Találkozó fiataljainak patentje. A Magyar Párt és a párt életrehivása előtt feloszlatott Magyar Nemzeti Szövetség Is céljául tűzte ki, hogy minden magyart egyesítsen. A magyar munkásság akkor még nem ismerte fel a n p m z e t i cél fon­tosságát és megmaradt o s z t'á 1 y helyze­tében, szakszervezeteinek és a szociál­demokrata, vagy kommunista pártnak kere­tében, egészen addig, amig a román bel­politika i nyomás a munkással is meg nem éreztette helyzete mivoltát. Nem véletlen, hogy a munkásmozgalmak teljes remény­telenségének kezdete és a Vásárhelyi Talál­kozónak időpontja találkozik. Amig az osz- tályharcnak és a szakszervezeti mozgalom­nak reménye volt a sillerre, a munkásság nem érezte át a közös magyar sors vállár lását: a nemzeti alapra való helyezkedést. A Vásárhelyi Találkozó krónikásainak szemléletében azonban csalóka a dioptria: a történelmi kényszerűséget dicsőséges ered­ményként könyvelik el. A pártatlan történetirónak tehát sok-sok eddig — véletlenül, vagy szándékosan — el- ködösitett fogalomra és tényre kell majd fel­figyelnie, ha majd a kortársak elfogódottsá­gain felülemelkedve, csak a történeti igaz­ság arcát akarja megismerni. S addig is, amig ez a pártatlan és függet­len történetiró megszületik, közíróink helye­sen teszik, lia több tárgyilagossággal, több nyíltsággal és őszinteséggel és nagyon nagy erkölcsi bátorsággal, igazságszeretettel ve­szik kezükbe a krónikairó tollát. Kifosztottak egy kolozsvári lakást s revolveit is loptak a betörők Kolozsvár, november 7. Nagyobbssabásu betöréses lopás ügyében indított nyomozást a rendőrkapitányság. Ismeretlen tettesek be­törtek Vadas Béla Czakő Zsiginond-utca 5 szám alatt lévő lakására és a leánya szo­bájában feltörték a szekrényeket. A ruha- szekrényből elvittek minden ruha- és ágy­neműt, az edényes szekrényből pedig az edé­nyeket s ezenkívül nagyértékü ágyneműt. A ruhásszekrényben őrizte Vadas Béla leánya a revolverét is, mert állandó rettegésben élt e 1 »el örök miatt, de azok a revolvert is ma- i lvitték. Vadasék kára többezer pengő.

Next

/
Thumbnails
Contents