Keleti Ujság, 1942. április (25. évfolyam, 74-97. szám)

1942-04-12 / 82. szám

Jjfis&grjT flirjAo ekele pont a Csendes-óceánon AdÁr éa indokolt harc folyik, a ponyvairodalom ellen. Komoly kriti­kusok nyilatkozatai, közírók vezércik­kei, szatirikusok élcelődései az utóbbi időben sorozatosan rántottak le a lep­let 'az irodalom sarlatánjairól. Most utoljára olvassunk még egy ponyva- regényt, vagy ha úgy tetszik, egy ponyva-novellát, de ezzel fejezzük, be egyszersmindenkorra ezt az igen alsó- rendű szórakozást. Négyen voltunk. Négy világcsavargó, aki­ket még a legzüllöttebb kalózhajó sem tűrt volna meg a fedélzetén. Yellow-Kid, a mon­gol-árja keverék különös torzszülöttje, Pite Flube. a marseillei matrózkocsmák virága, Kleofás. a tanár ur, és én. aki nem sokkal voltam alábbvaló társaimnál. Mikor a bostoni ködös kikötőben Klim kapitány az „Old Appletree“ parancsnoka partraugrott, atyai hangon még utánunk kiáltotta, ha ugyan a sakál üvöltését kiál­tásnak lehet nevezni: — Fiuk! Ha minden kötél szakad, (ami igen valószínűnek tetszett ebben a pillanat­ban) beledobtam volt a Mexikói-öbölbe, a Golf-áramlat kellős közepébe egy lepecsételt, üveget. Az üvegben kincs van. * Nem akartuk drága időnket hiábavaló kí­sérletezésekre pazarolni, tehát elhatároztuk, hogy a francia partokon elhelyezkedünk a Golf-áramlattal szemben s bevárjuk az üve­get. Csak Kleofás, a tanár ur, vonakodott egy kicsit. Mihelyt látta, hogy elhatározá­sunk megingathatatlan, gúnyos mosollyal zsebrevágta egyetlen értéktárgyát, a hong­kongi kikötö szemétdombján talált pipáját, megigazította nyakkendő nélküli kemény gallérját s cammogó léptekkel, tisztes tá­volságból követett minket. Egy guanó-szál- litó hajó gyomrában tettük meg az utat Dieppe-igi Azonnal kirendeltük őrségbe Yellow-Kidet, a pergamentarcut. Nap-nap után, miközben hárman hasztalanul meresz­tettük szemünket a dühöngő hullámokra, lesve az átkozott üveget, Kleofás tanár ur nyugodtan ült a „Három öreg alma“, az el- agott fogadó poros halijának egyetlen, de kétlábú fotöjében. Pipája segítségével sürü fürtfelhöbe burkolta magát és ivott egy italt, amely színtelen, de büdös s csak az angolok élvezik s úgy hivják whisky. Unal­mában udvarolt Jeanettenek, a szobalány­nak, aki széplány volt és ... na de, nem akarok közönséges lenni. :— Mintha verseket ima — hívta fel fi­gyelmünket Pite. Én és Yellow-Kide nem akartuk elhinni, hogy Kleofás tanár ur, eddig süllyedt volna. Röviden, a tanár ur normális nyárspolgári életet élt és amellett gúnyolódott velünk. Ha látták volna azt a pofát azon a reg­gelen. amikor bevittem a hallba az üveget ? De türelem! ... Akkor éjjel vihar dühöngött. Nem, nem egy közönséges vihar. .. Vihar volt a ja­vából, mázsás morzsákat harapott a szik­lákból. Ráadásul olyan esőcseppek potyog­tak, mintha Kolumbusz Kristóf tojásai let­tek volna. Még Wolwus kapitány, a „Re* pülő Hollandi“ diktátora sem merészelne ilyen Ítéletidőben kivitorlázni a nyílt ten­gerre — gondoltam magamban. Kormos napraforgó-olaj lámpa tompa fé­nyénél kártyáztunk. Jobb kabátujjamból ki­vágtam az adut és felálltam. Hiába, a köte­lesség mindenek előtt. Besepertem Yellow- Kid hamis rúpiáit és elindultam a partra, vártára. Mondom, olyan idő volt, hogy még egy veszett kutya is menedéket keresett volna. Eltekintve a vizbefulladtak megele­venedett leikétől, az életrekelt hajótöröttek­től, reszkettem. Ezen az éjszakán a kisér­tetek adtak találkát egymásnak Dieppe előtt és gyászos zsolozsmákat mormoltak. Keresztet vetettem és elbújtam egy barlang nyílásánál. Talán a nagy félelem miatt, el­aludtam . . . Mikor felébredtem, a nap ma­gasan járt az égen, orromat sós pára illata csapta meg. A vihar elült, az óceán vize csendesen hibmálózott s a homokban, két lépésre tőlem, egy üveg feküdt.., * A dugó néhezen engedett. Pite izgatottan ugrándozott. Yellow-Kid óvatosan, mintha kétezer éves kínai vázát tartana sebhelyes kezében, verejtékezve próbálta feltárni a nagy titkot. Plokk! Egy fakó, megsárgult papírdarab vége kandikált ki az üveg nyílá­sánál. Végtelen óvatossággal bontottuk ki: egy régi térkép. Megbabonázottan mered­tünk a térképre, szivünk hangosan dobo­gott .. .-— Hurráh! Fiuk, — recsegett bele Yellöw- Kid a halotti csendbe, — megvan a kincs!... * Öreg térkép lehetett. A tenger sója ki­kristályosodva csillogott impregnált szélein. Amerikát ábrázolta. Alul, a papírdarab bal szögletében, piros tintával ugyanaz a mon­dat öt nyelven rikitott: The Treasure is in the Island. Der Schatz ist in den Insel. EI tesoro esta en la Isla. II tresoro es nella isola. Le trésor est dans l’ile. A Panama-csatornával szemben, de na­gyon messze tőle, egy apró pont volt meg­jelölve. Semmi egyéb. Más pontnak nyo­ma sem. Az egyedüli pont volt. Sem széles­ségi kör, sem hosszúsági kör nem volt fel­tüntetve. — Kétségtelenül, — kiáltott fel Pite, — ez a pont a sziget. Szemünk ragyogott. Eltudják képzelni lelkiállapotunkat (ha ugyan volt lelkünk). A kincs a markunkban van!... Gazdagok leszünk. Talán még szenátorok is lehetünk az USA-ban. A „Három öreg alma“ sokat átélt „vendégeinek" megrökönyödésére, re­kedt, bizonytalan. hangon (amilyen rólt) énekelni kezdtük Plint kapitány megható dalát: Négy ember a halálbárkában. Hó! Hó! Hó. Csak Kleofás tanár ur, őrizte meg hideg­vérét. Úgy éreztem ebben a pillanatban, igazak azok a pletykák, hogy Kleofást a régi jó világban még Mylordnak szólították. Lábait egy összetört szék tetemein pihentet­ve, fejedelmi nyugalommal pöfékelt s időn­ként megvető mosollyal mérte végig az elő­kelőnek nem mondható társaságot. Amikor a csend elült, Kleofás tanár ur, elkezdett szívből röhögni. Mint egy multszázadbeli rozsdás horgony összebogozott láncának idegölő csikorgása, olyan volt ez a pokoli nevetés. —- Lassabban, bajtársa?;! Nvikorgott éle­sen, — a térkép megvan (a vállát vonogat ta), de a hajó? . . — Meglesz! -a- röffent Pite, a marseillei mákvi rág.-r És a legénység?... — Vállalom, — biztosított mindnyájun­kat Yellow-Kid, az árja-mongol coctail. I — fis a pont ős <x pont ? —• makacskodoit a tanár ur. — Ez a sziget, ha egyáltalán létezik, hol fekszik ! Ha iól emlékszem még a földrajzból, a Csendes óceán inkább nagy. mint csendes. Nemde? Barátaim!... Amint illik, mindhárman a tapintatlan fekete madár felé köptünk, hogy elűzzük a rossz szellemet, majd helyet foglaltunk a rokkant asztal mellett, hogy megtárgyaljuk a teendőket.-— Hajót kell keresni, szögezte le Ycl- lov-Kid, ha megengedik az „urak" (kérdő tekintettel bámultunk a sértegetöre) — itt felajánlanám szolgálataimat (vájjon hol hal­lotta ez az ös analfabéta ezt a kifejezést?). Most meg kellett határozni a sziget fek­vését. Keményen és hathatós érvekkel vitatkoz­tunk, szüntelenül füstöltünk és méregerős pálinkákat ittunk. Az eredmény az lett, hogy megállapítottuk a sziget földrajzi hely­zetét. (Délkör, szélességi kör és minden egyéb...) Melyik szigeté? Hiszen még ne­ve sem volt. — Illene megkeresztelni, — kockáztattam meg egy félénk megjegyzést. Rögtön nézeteltérésre került sor. Én „Mar- gueritc" nevét ajánlottam, annak a kis bresti lány emlékének, aki ... no de ez nem tartozik ide. Yellow-Kid. aki mellékesen köl­tő is volt, ,.Runn Island“ mellett kardosko­dott. Pite, tőle szokatlan szellemességgel élcelődött: — Nevezzétek, tehénnek vagy birkának, vagy dögkeselyűnek, csak már induljunk, olds boys! . .. — Miért ne Heuréka? Ezt természetesen a tanár ür javasolta. Mivel az idő későre járt ş inár álmosak voltak, elfogadtuk ezt a nevet. Mielőtt el­aludtam, hosszasan elgondolkoztam a pro­fesszoron, aki még az idők rengetegében el­tűnt nyelveket is beszélte, amelyeket mi, jó keresztények (Isten bocsásd meg vétkein­ket!) még hírből sem hallottunk. 19 4 2. APRICIS 12 E hó 15,-én uj gyors- és gépiró tanfolyam kezdődik Folbert Éva szakiskolájában Kossuth Lajos u. 5. I. emelet 3. Államvizsga A „Senora Tentacion“ bordáit az enyhe hullámok, mint hizelgö macskák, meg-meg nyalogatták. Viharedzett bárka volt. Évti­zedes kalandozások alatt megismerte az óceánok minden szögét-zugát Vancouvertől Sidneyg. Yellow-Kid vezette a társaságot. Óvato­san közelítettük meg jól álcázott csónakain- kon a hajót. Tizenheten voltunk. Micsoda tizenhét muskétás! Mikor a hajó alá éltünk, valaki a fedél­zeten észrevett. Haladéktalanul megkezdtük a tüzelést. S ekkor mintegy élő fantóm, Kleofás tanár ur, kivált közülünk s nem törődve a körü­lötte röpködö golyókkal, felmászott a kö­télhágcsón s kimért léptekkel, mintahogy egy angol lordhoz illik, akit az akasztófá­hoz vezetnek, közeledett a hajó kapitánya felé. Megbabonázottan szüntette be mind­két fél a tüzelést. Még öt lépés, még három, még egy, a professzor odahajolt a kapitány füléhez, valamit belesugott, a kapitány sar- konfordult és eszeveszetten szaladni kez­dett a mentöcsónakolc felé. A legénység ter­mészetesen követte. Pár perc múlva csak az evezők szabályos alámerülésének csobba- nása ért el hozzánk. Hajónk volt! Kleofás, a tanár ur, mint annakidején Na­poleon a piramisok tövében, végignézett a legénységen, gúnyosan elmosolyodott s mint ha magának mondaná, halkan, előkelő hang lejtéssel kijelentette: — Well és mégegyszer well, azt mondot­tam a kapitánynak, hogy leprások vagyunk! Tudjátok, nem szeretem az erőszakot. Jobb diplomáciai utón elintézni a problémákat. A szelidség és a meggyőzés a leghatásosabb fegyver ... Ezzel hátbavágta Yellow-Kidet és eltűnt piszkos kabinjának homályában. * A „Senora Tentacion" büszkén szelte a hullámokat, gondosan vigyázva arra, hogy kikerülje a szokásos hajóutakat. Három hó­napja, két hete és négy napja hajóztunk. Ungentlemen magatartásunk nagyon meg­viselte a jobbsorsra érdemes hajót: nem ma­ROMÁNC Irta: Orbók Attila ölne R/omanovának a, Saint Suplice ka- tedráilissal szemben, egy ódon bérház ötödik emeletén volt a lakása. Olus gazdag volt s liánom szobában lakott egyedül. De gazdag­sága nem tette büszkévé és barátait nem a Sorbonne jómódú diákjai közül válogatta ki. Inkább szegény kollégáival és kolléganőivel igyekezett összeni e I eged n i, nyilvánvalóan azért, mert jószivü volt és örült, liá segít­hetett rajtuk. Nem törődött azzal sem, hogy a matematikai fakultás nyomorgó orosz diákjai közül sokan anarchista, vagy éppen nihilista elveket vallottak. Olus a tudo­mánynak élt. Ez a szép, karcsú, barnahaju és kékszemü, előkelő szentpétervári leány, — akinek az apja; gazdag földbirtokos volt és rokonai közül nem egy a cári hadseregi ben, vagy a diplomáciában teljesített szol- gálatott — nem törődött a politikával. Pe­dig a tantermeken kívül egyebet sem hallott honfitársaitól, mint homnontő, vagy világ- megváltó eszméket. Nagyon gyakran meg­hívta kollegáit vacsorára. Amikor az éhes csapat jóllakott s a kis szalonban a nagy szamovár alatt kigyult a láng, mindig a „Szent Oroszország“ felszabadításáról kezd­tek beszélgetni s különös áhitatta) hallgat­ták Iván Amiesatisztov fejtegetéseit, aki nem látott más megoldást, mint a cári ura­lom megdöntését, és a legradikálisabb föld­osztást, amelynek a révén a nép kiemelked­hetne ein járatásából. Atncsztiszov „az intel­ligencia diktatúrájáról“ beszélt — s ilyen­kor mindig Olushoz intézte szavait, aki lel­kesedés nélkül, de figyelmesen hallgatta őt. Amesztisztov szegény moszkvai kisiparos fia volt. Csillagásznak készült és néhány különleges matematikai előadást együtt hallgatott Olussal. Egymás mellett ülték a padban. Olus nagy bámuló ja volt Ivánnak, akit tanárai nagy tehetségnek tiltottak. Sokan azt, állították, hogy a leány szerelmes kiváló képességű kollégájába, de titkolja érzelmeit, meit sohasem lehetne Iván fe­lesége, a fin politikád elvei miatt. Olus sze­rette a családját, amely n’em törődött volna bele, hogy a gazdag és előkelő diákkKasz- szony egi' alacsony szárra '«í -u forradalmár felesége legyen. A fiúról pedig nem lehetett tudni, hogy szereti-e O!üst? Talán, ha sze­relmet vallott, volna kolléganőjének, a »/én és jószívű leány az ölébe hullott volna. Pa­ris diákéletében az i'vcsmin senki sem iiiő- dött meg. A legtöbb ilyen viszony házasság­gal végződött amikor a fiatalok . megszerez­ték a dinloin’t s legalábbis az. egyik állás­hoz jutott. De Olust és Tváiit mély-égés szakadék vá! szto+tp el. A fiú tagja volt valami titokzatos összeesküvésnek és a pá­risi orosz cári nagykövetség tudott a dolog- "ól. Egy napon a követség egyik tisztviselő­ié figyelmeztette is O’ust, hogy ne b irat­kozzék Amesztisztovval, mert nemcsak néki. hanem a családjának is kellemetlenségei lehetnek barátsága miatt. A leány nyugodt lelki!smerettel mondhatta : — N’em. politizálok! . . . Iván Amesztisz­tovval csak matematikáról szoktam be­szélni . . . Mint kollégával érintkezem vele s a politikai elvei nem érdekelnek . . . * Iván Amesztisztov egyre kopoftabbrn és sápadtabban jelent meg a matematikai órá­kon. Komor és szófián volt. Olus megkér­dezte egyszer, bőgj’ mi lelte, de nem vála­-zolt. Aztán másoktól tudta meg, hogy a fiú sípját száműzték Szibériába. Iván egy árva kopoket sem kap már otthonról s a legnagyobb nyomorral küzködik. Leckéket ad délutánonként egy kávés gyermekeinek és vacsorát kap érte. NajHmta csak egyszer 'eszik. Lakást sincs; egy orosz, munkásnál húzódik meg éjszakára, aki ugyanannak a tökös szervezetnek a tagja, mént ő. Olus törte a fejét, hogyan segíthetne nyo­morgó kollégáján, akit szeretett. De Iván mcgköze'ithetetlenebb volt, mint valaha. Hiába hívta meg a többiekkel együtt vacso­rára. Nem ment el. Olusnak jó ötlete támadt. Megcimeztetert Írógépén egy csomó borítékot Tván nevére, Hz egyetemre. Aztán minden hónapban két szer pénzt tett borítékba és bedobta a levél- szekrénybe. Mindig olyan összeget küldött, amelyből a fiú két hétig kényelmesen meg­él hetett. Nem fért kétség hozzá, hogy Iván meg­kapta a pénzt és felhasználta. Uj ruhában, frissen borotválva jelent meg a matemati­kai órákon'. Ijesztő halvány-ága is eltűnt lassanként komor, elszánt arcáról. Olus bol­dog volt. Pedig- Iván mostanában már nem ife fiit melléje a padba. A leány nem haragu­dott reá. Eljárogatott az. orosz, templomba ég imádkozott, hogy Tván boldoguljon, nagy ember legyen belőle és solia ne tudja meg. hogy milyen sokat köszönhet neki. aki ön­feláldozóén szerette. Kisebb lakásba költö­zött, lemondott az uj ruhákról, a nagy 'ké­nyelemről. amelyben azelőtt élt, hogy minél több pénzt kiildhcssen Iván Amosz.tisztov- nak. akiből bizonyára európai hirti csil­lagász lesz . . . , i Es boldog volt ... 01 ua és Iván végleg elszakadlak egymás- I tói Kitört a háborít A leány hát fivére I bevonult katonának, ő pedig hazautazott Szentpétervárra. Önkéntes ápolónő lett és a Szent Gergely-kőrházba n ápolta a sebe­sült katonákat. Nemi ment férjhez, pedig sokan megkérték a kezét. A háború alaitt szülei meghaltak. Egyik fivére cleset!. Aztán kitört a forradalom. Egyetlen fi­vérét elfogták a vörösök és Moszkvában börtönbe vetették. Ekkor tudta meg Olus az újságokból, hogy Tván Amesztisztov él és hatalmas, nagy ur lett: Moszkvai mindenható várospa­rancsnoka ... A leány egy pillanatig sem habozott. Moszkvába utazott, hogy kiszaba­dítsa fivérét a börtönből. Jelentkezett a Kremlben a mindenható nagy urnái, Iván Amesztisztovnál, aki azonnal fogadta. Azon­ban nem úgy. ahogy ai szegény, kétségbe­esett leány elképzelte. Le sem ültette őt: — Mit kivan ? —. kérdezte. Olus büszkén és ki,mérten mondta, hogy fivérének szabadlábrabelyezését kéri. Iván nem válaszolt, hanem merev arccal, kemény hangon megkérdezte: — Ön volt az, aki nekem Parisban két, éven keresztül névtelenül pénzt küldözge­tett? — Igen, — mondta Olus Romanovies. Iván csöngetett. Belépett egy vörös tiszt. négy szuronyos katonával. Iván reámutatott. Olusra: — Ez a nő meg akarta pénzzel vásárolni uz elveimet. Vigvétek és azonnal végezzé­tek ki! Olust a katonák a moszkvai erődítések sáncárkaiba vezették. Mialatt a havas, sá­ros és süppedő utón bukdácsolva haladt hó­hérai között a halál felé, úgy sajnálta Ivánt, hogy a szive majd megszakadt ... És ösz- «’»kulesolt kézzel iniádkozott érte . . .

Next

/
Thumbnails
Contents