Keleti Ujság, 1942. március (25. évfolyam, 49-73. szám)
1942-03-08 / 55. szám
Elő tud-e teremteni Washington egry kétóceáni hajóhadat? Irta, Prof. vom WţiIHeyer* * Hmrfx f«ngerészl<apHány (Esmqzu 9<mderdtenaf). A „Coutempoirary Jupan“ című előkelő japán folyóirat meglehetősen fcetélkedő cikket közöl ártól : vájjon könnyű dolog-e az Egyesült Államok számára egy kétóeeáni-hajóhad megteremtése. A japán lap szerint ez a hajóhad még elkészítése esetén sem tudná elérni a túlsúlyt Németország, Olaszország és Japán tengeri erői felett. Egy kétóceáni -b aj óhad építése olyan fegyverkezési versengést idézne elő, amilyet a világ eddig még nem látott. Meggyőződésünk, hogy a háromhatalmi szerződés megkötése az Egyesült Államokat igen komoly poUţikai helyzetbe sodorta. Nagy-Británnia javára folytatott szabad működése máris megszűnt, A háború kezdete óta az Atlanti- óceáni feszültség átterjedt a Csendes-óceánra is. Ezzel különös jelentősége van minden olyan Minek, amely az Egyesült Államok fegyverkezési tervéről szól. Az említett japán folyóirat azt igyekszik bebizonyítani, hogy a washingtoni tengerészeti hivatalnak nem sikerül a most készen áOó tengeri erők mellé még egy flottát előteremtenie, amely felülmúlná a három szövetkezett hatalom hajóhadát. Jellemző á japánokra, hogy ennél a bírálatuknál a brit tengeri hatalmat figyelmen kívül hagyták. Nem akarunk ebben a kérdésben állást foglalni, csak azt akarjuk megvizsgálni, hegy a fegyverkezési lehetőség szempontjából megtámadhatat- iaa hatalommá tud-e válni az USA a világ tengerein. Ebben a pontban meglehetősen egyezik véleményünk a japán újság adataival, sőt bizonyos tekintetben ki is tudjuk azokat egészíteni. Annak, hogy az amerikai Egyesült Államok hajóhad jak építésének ütemét lényegesen meg akarják gyorsítani és ennek méreteit meg akarják növelni, lázas fegyverkezési versenyhez kell vezetnie. Ezt senki sem tagadhatja. A „Contemporary Japan“ állítását magunkévá tesszük: az Egyesült Államokban valóban már régen nem történik semmi olyan gyorsan, ahogy azt tervezik. Mindamellett nem szabad elfelejteni, bogy az amerikaiaR mind a tudományos, mind a gyakorlati technika tekintetében figyclemre- máltéan magas fokot értek el. Ezenkívül mint egy gazdag, teljesen kipihent és háborús jelenségektől érintetlen ország lakói olyan munkalehetőségek felett rendelkeznek, amilyenek sem a tengelyhatalmak, sem Japán módjában nem állanak. Ennek ellenére is, jogosam, kételkedhetünk, hogy a tengerentúli flottaépítés tényleg olyan méretű lesz-e, ahogy jósolják. Ez nem túlzás, mert a valóság legtöbbször másképpen fest, mint a propaganda céllal világgá hiresztelt tervek. Az idevágó szakirodalmat böngészve minduntalan arra a kifejezésre találunk, hogy az Egyesült Államokban ezt, vagy azt kellene megvalósítani. Ez valamilyen munkának csak jövőbeli kezdetét jelentheti. Még érdekesebb az az állandóan visszatérő nyilatkozat, hogy jelentős összegeket engedélyeztek állami- és magán-hajógyárak kiépítésére, hogy majd a hatalmas építési rendeléseket valóban teljesíteni tudják. Az előkészülleti rendelkezéseknek erre az állapotára a japán folyóirat is figyelmeztet. Egyik általa felhozott példa különösen figyelemreméltó. 1940 junius óta másfél milliárd dollárt fordítottak állami és magán hadifelszerelési gyárakra. Ezt a hatalmas összeget arra használták fel, hogy nehéz páncéllemezek előállitását tudják biztosítani. Az előmunkálatok elvégzése azonban még az Egyesült Államokban is előreláthatólag két, évig tart, úgyhogy a lemezek nagyobb arányú elkészítésével 1943 előtt nem lehet számolni. Ez volt egyik oka annak, hogy az 55.000 tonnás ,,Illinois“ csatahajó munkálatait nem tudták azonnal megkezdeni. Egy másik példa szintén alaposan megvilágítja ezt a nehéz helyzetet. Habár az amerikaiaknak 16 dokkjuk van 45.000 tonnás bajók befogadására, az az említettnél nagyobb dokkjuk még nines. Ezzel szemben már most egész komolyan gondolnak sokkal nagyobb hajók építésére is. A „Times“ newyorki levelezője szerint 1941 március 20-ikán Maas képviselő úgy nyilatkozott a képviselőház tengerészeti bizottságában, hogy az Egyesült Államok uj csatahajóinak legalább 60.000 tonna vizkiszoriiást kell elémiök. Ezáltal a világ legnagyobb hadihajói lennének. Ezzel kapcsolatban csak arra emlékeztetünk, hogy a német flotta kiépítése Tirpitz nagyadmirális óta módszeresen történik. Itt ugyanis a hajó és dokk-épitések és a hajógyárak nagvobbitása állandóan tökéletes párhuzamban van egymással. Jogosan kétségbevon hat j uk. hogy az Egyesült Államokban ugyanez az eset áll-e fenn — az előbb vázolt események szerint. Nagy nehézséget okoz a személyzet kérdése is. Itt is nyilvánvaló, hogy egy flottát nem lehet pillanatok alatt előteremteni. A sze. mélyzet hiánya miatti gond évtizedek óta akadályozza az amerikai tengerészet kifejlődését. A magas munkabérek folytán kényelmes élethez seokva. az átlagos amerikai nem ttűságcr satt szereti a sok fáradságot követelő hajózást. Amíg Németországban a kereskedelmi hajók személyzete értékes tartaléknak számit, a tengeren tűi ez egyenesen fordítva van. Nem is szólva arról, hogy az amerikai hadihajók személyzetében áltálában sok színes katona szolgál. A toborzás sohasem szerez elég fehér amerikait. Hogy ezáltal a harci kedv egyenlő magas-e minden hajón — más kérdés. Mondjunk végül néhány szót a kereskedelmi hajók építéséről, amivel a németek által végrehajtott süllyesztéseket akarják kiegyenlíteni. Itt sem jutottak még az előkészületeken túl. Az illetékes bizottság jelentése szerint, 1941 márciusában hat uj hajógyár építését es egy már készen álló hetedik kibővítését kezdték meg. Az utóbbi szükséghajók keszitesevel foglalkozna. Ez a hét hajógyár eddig 8 millió dollárba került, mégsem hiszszűfc, bogy a szükséghajŐk építése már tényleg megkezdődött volna. Nagyobb keretekben legalább is nem. 1941 jnlius 4-én a „New York World Telegram" a következő értesítést közölte: „Roosevelt elnök igen nehéz helyzetben van, mert az Egyesült Államok még kevésbbé vannak felkészülve a háborúra, mint Anglia és Franciaország voltak. A hajóhad kész a csillagos lobogó alatt küzdeni egy óceánon, de nem két óceánon.“ Az amerikai hajóépítő és fegyveripar nagy teljesítőképességét feltétlenül elismerjük. De hogy a ráháramló teljes munkaterhét él tudja-e vállalni és kifogástatetn értékű müveket tud-e majd előállítani, hogy egy kétóceáni- hajóhadat rövid időn belül előteremthessen, azt éppúgy kétséghevonjuk, mint a japán folyóirat vagy a newyorki újság. Volt egy londoni barátom... Mintha ma történt volna, úgy él emlékezetemben. Sűrű ködfelhők gomolyogtak a Cenk oldalán. Az esti szürkületben óvatos úrvezetők felgyújtott reflektorral hajtottak a kopaszodó őszi harsak alatt. A gyors fejlődésü iparváros jellegzetes hajtása, az ultramodern grandhotel hallja lassan megtelt élettel. Itt ismerkedtem meg vele. S ma, öt év távlatából, londoni barátomra gondolok. Vájjon ő emlékszik-e még rám? Vagy elnyelte a háború vérszomjas örvényef öt év ... és micsoda évekt Nyári szabadegyetem hallgatója voltam. Lépten-nyomon ismeretségeket kötöttem. Már szinte minden nemzetből volt valaki, aki egy kicsi idegen levegőt hozott megszokott életembe. Mint egy hajós, akit minden kikötőben más és más nő vár, én minden kávéházban más és más külföldivel találkoztam. A különös, titokzatos, érthetetlen azonban az angol volt. Leslie Sp 'roston. Magas, száraz, szögletes, hosszúkás arcú, hanyagul fésült szőke hajú, tiszta gyapjúszövet ruhája, különös alakú cipőket viselő gentleman. Hajnalban kelt, naphosszat sétált, szerette a friss levegőt és az áthatolhatatlan ködöt, pontos volt az étkezésnél, fösvény a mozdulatokban és eltökélt, hogy minden körülmények között megőrzi hidegvérét. Szokatlan nevű italokat rendelt, drága cigarettákat és illatos pipadohányt szívott. Egyszóval angolosabb nem is lehetett. Gyakran voltunk együtt. Megtárgyaltunk minden elképzelhető problémát. Egyszer, mikor szórakoztató történeteket meséltem, kijött sodrából, fellelkesedett és ,,old boy"-nak, ,,öreq fiu '-nak nevezett, mai a barátságnak megcáfolhatatlan jele. Büszke voltam, amennyire büszke lehettem egy valódi angol barátságára. Illőnek tartottam, hogy viszonozzam kedveskedését és Birodalom"~nak becéztem. Mikor kilátásba helyeztem, hogy ^ ha anyagi körülményeim megengedik t kérdően nézett rám) Londonba megyek az angol élet helyszíni tanulmányozására, először borult el arca. (Talán arra gondolt, mi köze egy idegennek a brit metropolis superman polgárához.) Már ekkor úgy vettem észre, hogy az angolok szeretnek minden riportot, amelynek nem Anglia a tárgya. Szerintük az angol, politika akármilyen világos és lojális is, még sem lehet az a külföldi lapok csemegéje, különösen, ha a dicsőítés mellett egy-egy gúnyos megjegyzésnek is helyet adnak. Nem is feszegettem tovább a kérdést. Időközben érkeztek hírek, hogy ír hazafiak százával esnek el a „Black and tan“ sortüzei nyomán. Történelem tanulmányaimból még élénken élt bennem a transvaali események vad képe. Kezdtem kevésbé elnéző lenni az angolokkal szemben. Bámulatom, szinte öntudatlanul, alábbhagyott. Barátom, mint minden gentleman, ki- tályhü volt és bírálta a kormány tevékenységét. Véleményét leszögezte, de nem. boncolgatta. Ez náluk a szokás és a szokás mindennek a magyarázata. Kedvelte a zenét és rajongott a költeményekért. Valószínűleg sportolni is szokott, de nálunk a golf és a krikett ütésére nem sok alkalom 'nyílott. — Egy cigarettát? — törte meg néha hosszas gondolkodás után a csendet. Szomorú volt vagy melankolikus f Sem több sem kevesebb mint a birminghami eső és a londoni köd. De nem folytatom ezt a banális portrét. Bár fantáziám szerint szorosan hozzátartozik a barátom Saint.James parki garszon-lakása, oszlop- csarnokával, terraszával, könyvtárszobájának kényelmes támlásszékeivel és hatalmas kandallójával; jó dohány illata hatja át a lakás nesztelen csendjét, csak a fehér hajú, méltóságteljes, előkelő inas suhan át, mint kisértet, a tölgyfa butor- zatu ódon szobákon. Együtlétünk utolsó estéjén sok whiskyt, claretet, brandyt, portók ittunk. Ki- kisértem az állomásra. Sisteregve befutott az Orient Express; angol barátom szertartásosan elbúcsúzott és mintha csak a legközelebbi állomásra utazna, nagy, nyugodt, kimért léptekkel eltűnt a kék kocsi belsejében. Nem nézett se jobbra, sem balra s mint ahogy Őfelsége igazi alattvalójához illik, elmerült egy lepedő nagyságú „Times“ betű tengerében. * Következő karácsonykor karácsonyi üdvözletei kaptam tőle. Egy vidám pelikán csőre elé a következő mondat zöld betűi sorakoztak: .,Merry Christmas, with every good wish for the new year from your british friend." * A következő években uj problémák vetődtek fel. Vájjon a Könyök-Csatornán tuli barátaink úgy érzik-e a szükséget, a nékülözést, mint mi? Rövidlátó előtt is világos, hogy Anglia nem változott. Kijátszotta és mindig ki akarja játszani az európai nemzeteket egymással szemben, hogy egyiknek se jusson eszébe, vagy ha eszébe jut, ne legyen ideje, Britannia tengeri túlsúlyát utolérni és a habok felett brit uralmat veszélyeztetni. Egy nép, amelyet mások egyenetlenkedése és gyűlölete tartott az élen. Amit London kontinentális egyensúlynak nevezett, az valójában az európaiak gyengesége volt. Táplálni, szítani a háborút, aztán a győztes ellen fordulni; ez a hullahegyekből nyerészkedők változatlan, hagyományos, kötelező politikája. * A háborp még folyik. Az a háború, amelyet a Foreign Office, a szabadkőművesek, a zsidóság, a City, az Admira litás és a plutokrácia idézett elő. Két és fél év telt el azóta. Anglia nem határozta még el magát döntő összecsapásra. Mindig csak behajózik, visszavonul. Navviktől Dünkirchenig, Dünkirchentöl Krétáig, Krétától Honkongig, Hongkongtól Szingaporeig. Eddig két győzelmet aratott: egyet Oránban, másikat Szíriában — mindkettőt lefegyverzett szövetségese ellen. A német csatahajóknak a Csatornán való átkelése az angol tengeri sebezhetetlenségbe vetett hitet is megrendítették. Hogyan védik meg Távol-Keletet, ha az Admiralitás ablakaiból végignézik a német csatacirkálók átvonulását? Ma este önre gondolok, Leslie Sptos- ton, egyedüli és utolsó londoni barátom. Önre, aki olyan hűvösen, előkelőén büszke volt hazájára. Önbizalmára és fe jedelmi higgadtságára gondolok. És arra gondolok, ami önöket fenyegeti, kormányzatuk perfidiájára, vezetőik balgaságára, tekintélyük sorvadására, annak • világnak a végére, amelyben olyan boldogok voltak. Oh, mennyit fognak szenvedni önök, Leslie Sproston! MACHT MBSKF 19*3. MJtnClVS S „Állapota javulóban van... " — A honvéd haditudósító század közlése — Vakító fehér a táj. A rozzant muszka- házak piszkos ablakszerűéi bágyadtan hunyorognak a roskadozó tetők hókucsmái alól. Még a kócos orosz lovak is dideregve kapkodják bozontos csülkeiket a jeges utón. Az ukrajnai magyar megszálló csapatok parancsnoka egész délelőtt dolgozott főnökével a térképek fölött. Szinte szoborszerü volt a két komoly férfrr arc. Taktikai jelek, számok, szavak, tömör sorok, vázlatok rögzítették a két egymást-meg- értő tekintet találkozásait. Intézkedések születtek, feladatok megoldása bontakozott ki a papírlapokon. így folyik ez mindennap, mert otthoni fogalmak szerint rendkívül nagy területek és távolságok méretei között kell gondoskodás mindenről. A holnapi intézkedések tehát: készek. A vezérőrnagy most a szobájába megy és egy ölnyi cigarettadobozt ad át parancsőr- tisztjének. Színes dobozokban csupa különlegességet. — Ezt be kell csomagoltatni! Elvisszük a tábori kórházba. Ma is meglátogatjuk sérüli és beteg honvédeinkeJ Ez is igy történik hétről—hétre. Az ittlevö magyar csapatok melegszívű parancsnoka — fárasztó, de fáradhatatlanul végzett — napi munkája után, sem ismer pihenést. Szüntelenül járja az alájarendelt s elérhető csapatok szállásait, intézményeit és a leggyengédebb szeretettel a: tábori kórházat. Nemi csoda, ha az ott ápolt honvédek szeme megcsillan, mihelyt meglátják fáradhatatlan gondviselőjüket. Olyankor pedig vezérőrnagyuk szeme csillan meg örömmel, amikor ágytól-ágyhoz lépve, itt is, ott is hallhatja a kezelőorvostól: — Javul... ez is javul... állapota javulóban van ... Tábori kórházunkat és több más tábori egészségügyi intézményiünket egyébként nemrégiben látogatta meg Ukrajna német vezénylő tábornoka is. A 1-egöszintébb elismerés hangján nyilatkozott a látottakról és a legtökéletesebbnek mondta ezeket a korszerű magyar intézményeket. VMindig eszembe jutnak ezek a dolgok, ahányszor a vöröskeresztes rádiószolgálat közvetítéseit hallgatom s elhangzik egy-egy üzenet: Kovács János honvéd vagy Kiss András tizedes megnyugtatja hozzátartozóit, állapota javulóban van és nemsokára gyógyultan hagyja el a kórházat. Nem is lehet másként, mert a haza ügyét s mindnyájunk biztonságát a mérhetetlen orosz messzeségben szolgáló honvédre a magyar tudással párosult lelkiismeretesség, a körülötte levők, bajtársi szeretető és szeretteír nek imája vigyáz. Könyvek kozott ZÖRÖG A HARASZT — Rózsahegyi Kálmán vidám vadász- történetei — Rózsahegyi Kálmán, az ismert színművész, a budapesti Nemzeti Színház örökös tagja: passzionátus vadászember is. Egész fiatal kora óta hódol ennek a sportnak s vadászatairól nemcsak kisebb-nagyobb zsákmányt, hanem mulatságos históriákat is vitt magával haza mindig tarisznyájában. Élményeit most mulatságos kis könyvben adta közzé. Ebből kiderül, hegy Rózsahegyi Kálmán nemcsak színésznek, hanem toliforgatónak is elsőrendű. Egyéniségének izessege és zamatossága maradéktalanul érvényre jut ebben a könyvecskében is. Persze, nemcsak vadászatokról vau szó a „Zörög a harasztiban, hanem azokról is, akikkel a rnüvész-iró együtt vadászgatott s igy a könyv nemcsak vadászélményeket, hanem egész sereg pompásan megrajzolt portrét Is tartalmaz. Rózsahegyi Kálmán vadásztörténeteit a dr. Vájná és Bokor cég adta ki, amely előszeretettel gazdagította az utóbbi időben a magyar könyvpiacot hasonló természetű könyvekkel. A „Zörög a haraszt“-ot, amelyet egyébként művészi fényképfelvételek díszítenek. bizonyára nemcsak a vadászok népes társadalma, hanem a kitűnő színész hívei is nagy élvezettel fogják olvasni.
