Keleti Ujság, 1941. április (24. évfolyam, 74-97. szám)

1941-04-12 / 84. szám

A KINCS Résziéi Szabados Árpád „Fülemüle" dmü színmüvéből ß DARAB UTOLSÓ 3ELERETE ANDRIS: (Kiáltva.) Megálljárnák kendtek! (A tömeg élcsendesedik.) Elmen* az eszük? Egymás ölik? Egy szóért? Azért az egy szóért, ami annyi könnyel és vérrel mosta mér ezt a szegény földet? Kincs! Hátha'a világ miniden gazdasága ebben a zsákban vóna, érdem®? Testvérnek egymásnak menni? Embert megütni? Ezt a szép esfflagos éj­szakát így megesni ölni? DERÉK: Mindenkire ráfér egy kis pi*! KESZEG : Ha mán Isten nekünk rendelte... TÖMPE: A faluból került ki... Jogos tu­lajdonunk ! EGY ASSZONY: A biró mondta.... ANDRIS: (Keserűen.) Az! A biró! Azért, hogy visszaüssön... Mert itt van már a nyaka a lábam alatt. Utoljára még kendték közé köpött! Mint a mérges kigyó... Mert ez volt az élete! Az igazsága! Tüzet gyújtani... Em­beri uszítani! A gyűlölet szemétdombján kö­vérre hízni... DERÉK: A zsákról beszélj! ANDRIS: (Fölemeli a zsákot.) Itt van! Nem tudóim, mi van benne... Kend se tudja! De már ökölbe szorult érte a keze... Én moss ez* a zsákot kinyitom. Kemdtek előtt! (Ki­oldja a zsákot. Belenyúl. A tömeg kíváncsian körülveszi. Kihúzza a kezét. Egy nagy darab kó van a tenyerében.) MÓDOS: (Csodálkozva.) Egy darab kő! TÖMPE: Még egy! DERÉK: Kő. meg szabna... TÖMPE: Benne lesz a szalmában! MÓDOS: Csak óvatosan... KESZEG: Ki ne hulljon! (Egyszerre töb­ben kapnak a szalmacsomó felé, melyet Andris a zsákból kihúzott. Izgatottan tépd: a szalmát.) MÓDOS: (Mohón.) Itt van! (Az utolsó szalmaszál is a földre hullott. A kezében egy kis ezüst Krisztus-feszülői marad, mely bé­késen, szelíden csillog a holdfényben. ÁtmtX- va emeli fel.) Egy feszület! EGY ASSZONY: Az édes Jézus! JULI: (Könnyb eb örült szemmel.) Szalma között... Mint a betlehemi! ANDRIS: (A kezébe veszi.) Az örökségeim! ÖRZSI: A megfeszített Krisztus! MÓDOS: Más semmi? Hogy mi voK, anyád hagyott rSd egy Krisz­tust, non mondom, ®ép örökség, most mér beáshatsz papinak, a végén még püspök lesz belőled, moet jot eszembe, mean is a beilsze- B0U viszketett, na, gyere, lányom! ANDRIS: Maradj, Örzsi! Mert én most megmondom néked... Én most megköszönöm, hegy akkor is... Ha tolvaj lennék! ÖRZSI: (Rózsásamul. Boldogan.) Akkor is, Andris... Mindig! RÉBÉK: Nem ereszted eJ rögtön? (Módos­hoz.) Maga is mit bekül meg olyan hirtelen, hiszen nem mondom, én se haragszom, elég baj, hogy ilyen koldus maradtál, fiam, mihez kezdel avvaj a saegény Krisztussal, te vájjon jól megnézted azt a zsákot? ANDRIS: Jód, néuém! Alkit kerestem, azt megtaláltam... De nem tartom meg! Igaza van! Mihez kezdenék vele egyedül? (Az égre néz.) Hogy is mondta, kedves? Csak embe­rek között ,ió gazdagnak lenni... Hogy jusson mindenkinek! Hát én juttatok! A legtöbbet, amit ember adhat... (A feszületre mutat.) Itt van! Odaadom KrisBtmet, DERÉK: A falunak? JULI: Az egyetlen örökségedet? ANDRIS: Azt! Mert av, én örökségeim — a szeretet! DERÉK: (Meghatva.) Köszönjük, fiam! Megháláljuk! (A néphez.) Emberek! Az imént nem jól mondtuk. Nem lesz hónap bíró­választás. MIND: Nem lesz? DERÉK: Nem! Mert mán megvet! Neun szavaztunk, nem 'veszekedtünk, de mégis vá­lasztottunk... Itt bent! A szivünkben! Éljen Árva Andris! MIND: (Lelkesen.) Éljen! ANDRIS: (Meghatva.) Derék nraim! Nem érdemiem... DERÉK: Egyedül 1»! Eszed te van, szived is tan hozzá. Az Isten éltessen! ANDRIS: CKébékhec.) Nénémasszony! Maga mit mond? RÉBÉK: (A szánért teszt a kezét. Há­pogva.) Jaj...! (Kitárja karjait. N&m híd beszélni. Csak integet, hogy meg akarja ANDRIS: (Megöleli.) MÓDOS: (Elégedetten.) Ezt is neked kö- s tömhetjük! Eecar az életbe netm tudott szó­hoz jutni! (A diófán megszólal a fülemüle. Mint egy ujjongó, boldog hozsánna szárnyal a madárdal.) ANDRIS: (A fára mutat.) Halod, Örzsi? ÖRZSI: A fülemüle. ANDRIS: A randa! Aki* Isten küldött... Az égj szándék! JULI: Egy csöpp kis madár... ANDRIS: Az anyám szive... Gyenge fűszál! Vagy kihulló könnycsepp... Ment minden az Ő akaratát hordozza,! (A fülemüle hirtelen elhallgat. Nagy csend. Mindenki a fára néz. Zene.) ÖRZSI: (Szomorúan.) Elrepült... ANDRIS: Ki tudja, hová? így jó az! Is­ten tenyere repiti tovább... Szegény emberek közé, ahol még éceaka van... Akik még csu­dára várnak... JliJA: Mert. nem tudják, hogy övék a leg­nagyobb csuda... ANDRIS: (Magához öleli, Örzsit. Melegen.) A szerete*! Ének ÖRZSI: Kezem a kezedben, lelkem párom, Szivem a szived felett dobog. ANDRIS: Vígan egy csilingelő határon Véled a® Istenhez indulok. MIND: Fülemüle füttye lesz az oltár, Fedelünk a fénylő tiszta ég! ÖRZSI: Tudom, az örök boldogság ott vár, Hal az ember szive csendes oltár MIND: S a szeretet, édes lángja ég! (Már teljesen kivilágosodott. A felkelő nap fénye rátüz a templom fedelére, mely mint egy fellobbanó nagy aranycsóva szik­rázva ragyog a falu felett.) Helyszíni közvetítés a régi, régi Nagybányáról ANDRIS: Semmi! (Megindultan.) Mert ezen kivül ninesen semmi! Nines gazdagság... Nincsen vagyon... Mert ez a legnagyobb kincs! JULI: Vájjon miért rejtegette? ANDRIS: Hegy megtoltál juk! Mert amíg a főd felett volt, senki se látta... ÁRVA: (Szégyenkezve.) Az* ágya felett függött... Észre sem vettem, hogy nincs ott... ANDRIS: Nem kellett senkinek! Vigyázhat az álmunkra... Oltáron csilloghat! Élhetett és szenvedhetett... (Nagyon mélyről.) Mindig elveszítjük. JULI: Most megtaláltuk, Andris! ANDRIS: Talán! (A mellére mutat.) Itt! Belül! Mert csak itt támadhat fel... Itt élhet örökké! MÓDOS: Ámen! (Árvához. Lesütött szem­mel.) Ne haragudjon, szomszéd... Á 7s VA: (Kezét nyújtja. Szipogva.) Nem haragszom. (Nagylelkűen.) A füttyöt is ma­gának adom. MÓDOS: Az csak maradjon a bíróé! ÁRVA: (Figyelmeztetve. i Nono! Biró? MÓDOS: Reggelig! (A néphez.) Mert hó­nap bíróvá!ászt.ás lesz. Igaz-e, emberek? MtND: (Kórusban.) Igaz! KISBIRÓ ■ (Bíróhoz.) Hát ez egyhangú vét! MÓDOS: tBíróhoz.) Kendtek elmehetnek ARVA: Szabadon? MÓDOS: (Andrishoz.) Andris! Te mit szólsz? ANDRIS: (Csendesen.) Semmit! Nékem most Krisztus van* a tenyeremben. MÓDOS: Derék ember vagy! (Bíróhoz.) Induljanak! BÍRÓ: (Lehajtott, fejjel megy a kapu felé. Mögötte a kisbiró, végül Marci.) MARCI: (Visszafordul. Kiölti a nyelvét Andrisra.) Beee! ÁRVA: (Felemeli a botját.) Te...! MARCI: (Ijedten elszalad. Az ég alja las­san pirosé ük. I/ajnalodik.) MÓDOS: (Az égre néz.) Virrad... RÉBÉK: Ideje lefeküdni! (Örzsihez.) Na, egy-kettő, befelé, nem is tudom, minek kel­tünk fel? ANDRIS: Megálljon, nénámi! (Örzsihez.) Gyere ide, Örzsi! (Odaadja a feszületet Juli­nak.I RÉBÉK: Mit akarsz vele? ANDRIS: Azt majd neki mondom meg. Ha ugyan még kiváncsi rá... RÉBÉK: Dehogy is kiváncsi, tudjuk, Nagybánya, április 5. Töredezett, per gamenszerü, ódon levéltöredékeik visz­nek vissza évszázadokra Nagybánya múltjába. A levéltárban, a poros irat- csomók kriptájában az ajtóval együtt a mult is bezárul mögöttünk. Fakult kéz­írások tintájának porzója rég porrá lett már, de ez a por most is felettünk lebeg s az ablakon besütő napfény szeszélyes bástvatornyokat. vitézeket rajzol rájuk egy pillanatra, hogy azután visszalép­jenek a mukba. A DIPLOMATA VÁROS Ötszázéves feljegyzések foszlánya akad a kezünkbe. 1432 augusztus 11. A dátumot még ki lehet olvasni, valamint azt is, hogy II. Ulászló király egy ren­deletét vetették papírra. De a szöveg már eltűnt csak a nagybetűkkel irt „CIVITAS" él most is. Az 1606 április 12-én kelt feljegyzés azt bizonyítja, hogy Nagybánya akkori vezetői nagy diplomaták voltak. A vá­rost felváltva magyar, német, török és tatár seregek foglalták el s a város úgy védekezett ellenük, ahogy tudott, leg­többször ajándékozással. Ezen a napon is valami baj volt a közelben táborozó erdélyi fejedelem hajdúival. A hajdúk, a feljegyzés szerint, ha szerét tehették, elhajtottak egy-két marhát a város csor­dájából. A városi polgárok nem léphet­tek fel a fegyveres hajdúk ellen, de ha sikerült fülönfogni a csapattól elmaradt hajdúkat, bizony megszorították s ..eb- ségökért meg is ütögették". Ennek igen kellemetlen következményei lettek volna a városra nézve, ha a vezetőségnek nem lett volna esze és nem küldött volna rög. tön a csapatvezető hadnagyoknak egy- egy pár sárga csizmát, papucsot és bort, •aminek vétele után, ha igen megtetszett az ajándék, még a hadnagy is megütöget- te a marhatolvaj hajdúkat. Igen nagy „hajduütögetés" lehetett 1641 március 14-én, mert ennek a nap­nak kiadásában haaonlócélu ajándékok­ra tetemes összeget adott ki. így pél­dául „ajándékba való poharakra“* 75 fo­rintot. ajándékba való 19 darab nyest- bőrért 53 forint és 50 dénárt adott ki. A későbbi évek feljegyzései szerint to­vábbra is sikerrel ajándékozgattak a vá ros urai s ajándékaik között lovak, ló­szerszámok, fegyverek, forgók, gyöngy­házas kések, szőrmék, sólymok, bor, gyümölcs gesztenye, sajt, csutorák, csizmák, arany és ezüst edények szere­peltek. Nem egyszer végzetes romlást hárítottak el a város feje felől A TATÁROK EGY FORINT 30 DÉNÁRJA Egyszer még egy kisebbfajta tatárjá­rást is megúsztak ilyenformán. 1655 ja­nuár 29-én nagyobb tatársereg közele­dett a város falai felé. Nagy volt az izgalom a városban, de a város tekinte­tes fejei egy embert küldtek ki a tatá­rok mellett szolgáló vezetőkalauzhoz, akit a városba hivattak, bőségesen megven­dégeltek és költségei fejében 1 forint 30 dénárt utalványoztak ki részére. A két férfi nevét nem említik a feljegyzé­sek. Bizonyos azonban, hogy sikeresen elintézték a dolgot, mert a későbbi fel­jegyzések szerint a tatárok más irányba kanyarodtak s a város egy forint 30 dé­nárért megmenekült a tatárveszedelem, tői A KIUTASÍTOTT VAJDA Ha ajándékozgatott is bőven a város, de azért volt elég baja vele a királyok­nak. Ha Nagybánya úgy talá’ta jónak, jöhetett akármilyen parancs: a város a fülebctját sem mozgatta, de az erdélyi fejedelmekkel többnyire jó viszonyba állott. Bethlen Gábor e,dél\. fejedelem 1612 november 25-én parancsot adott Szatmár-vármegyének, hogy nagybányai pogárt nem idézhet törvényszéke elé, s ha eddig valamilyen ügyébe ítéletet is hozott, azonnal függessze iel és tegye át a nagybányai törvényszékhez, mert a nagybányai polgárt csak az ottani tör­vényszék ítélheti el. Jó viszonyban volt a város I, Rákóczi György fejedelemmel is. A fejedelem egy 1642 szeptember 24-én kelt levelé­ben köszöni meg „Szomszéd uraimék- nek“ a kedveskedésképpen küldött gesz­tenyét. A fejedelem később, amikor a református énekeskönyvet az „Öreg graduált" kinyomatta. Nagybányának is küldött belőle egy példányt. 1649-ben a kincseit is idemenekitette a fejedelem a háborús hírekre. 19 4 1. HUSIÉI ■ De ha valakit nem nézett jő szemmel, annak nem volt keresnivalója a város­ban. Hiába akart házat venni Nagybá­nyán császári támogatással György Ist­ván moldvai vajda, a város nem engedte meg. Azt mondta, hogy idegennek nincs mit keresni a városban. A vajda ezután azt kérte a várostól, hogy engedje meg legalább, hogy házat béreljen a város­ban. A tanácsnak ez sem tetszett s azt válaszolta, hogy tőle ugyan béreljen, de „az abból származható üggyel-bajjal, a bérbeadó a tanácshoz fordulni ne meré­szeljen, hanem szenvedje azt, amit szer­zett magának." A vajda a barátságos vá­laszra lemondott a tervéről. A nagyte­kintélyű városi tanács a neki nem tetsző idegen urakat ilyen feltételekkel szokta a városba engedni s azután nem hiva­talosan annyi „ügyet s bajt" sózott a nyakuk közé, hogy sorba megszöktek. „SUTTOMBAN HALLGATÓ SOKPÉNZÜ VÁROS“ Első Leopold császárral is tengelyt akasztott a város: nem akart esküt tenni az osztrák császárnak. Többszöri felhí­vásra sem mutatott hajlandóságot á vá­rosi tanács, mire I. Lipót 1660 julius 20-án dörgedelmes parancsot küldött a vársnak, amelyben többek között a kö­vetkezőket irta: ,,Mint afféle suttomban hallgató sok pénzű város, mely oly nagy sarezot is ki tudott fizetni, minél több hasnak, lisztnek, sernek, bornak szerit teheti, vecturájával együtt tartsa készen, ha magának alkalmatlanságát nem akar­ja s hogy magának más urat választott." 1665 augusztus 15-én Apafi Mihály fejedelemnek Írhatott valamit a tisztelt tanács, mert a fejedelem igen megdoi gáttá a tanácsot, írva, hogy’: „olyan izetten, fenyegetőzéssel teljes és mocs kos irásl ne küldjön, amilyen még a na­gyobb rendüekröl is, római császár Ö felsége ditiojából eddig hozzá nem ér kezeit." Figyel mez téti a várost, hogy máskor „oly Ízetlenséggel való írást ne kövessen, mert szóra dologgal felel“. Hogy mivel bosszantották fel ennyire a fejedelmet, azt nem jegyezték fel az utó­kornak. Nagy körültekintéssel igazgatta a tanács a polgárok üyeit is. Vigyázott a családi életre is. 1626 augusztus 20-án rendeletét adott ki, hogy minden céh- mester egy év lefolyása alatt okvetlen tartozik családot alapítani, mert ha nem teszi, ,,keze a mesterségtől megfogatik Aczél Ferenc és Borbély János fiatal kádármesterek nem vették komolyan a parancsot s nem házasodtak meg. A ta­ra« s pedig mindkettőjüket megbüntette: egy-egy forintig s meghagyta, hogy ha rém tesznek eleget a parancsnak a leg rövidebb idő alatt, eltiltatnak a mester síptól. A családi békére is drákói szigorral vigyázott a százszemü tanács, 1658 aüg. í6-án Sütő Jánosnét, mert gorombán bánt „hűtős urával" és apósával („Öreg urával“), azokat szidalmazta és becsmé reite, a piacon való háromszori körűikor dozásra, megveretésre és a városból való örökös kitiltásra ítélte. Egy évvel később a tanács valami miatt eltiltotta a cigányokat a hegedű, léstől, amit azok igen nehézményeztek s rá akarták venni a várost a parancs meg- másítására. De a tanács nem engedett s kijelentette, hogy „az üdőnek ily szomo­rú allapotjához képest, noha vagyon igen kicsiny pihenésünk, de igen bizonytalan, azért a hegedölés meg nem engedtetik, hanem függesszék szegre hegedűjüket s vegyék elé a kapát". íla szükség volt rá, a tekintélye védel­mére is irgalmatlan Ítéleteket hozott s tanács. Piskolti Pétert 1665_ben, amiéit a tanács ellen mondott ,, só talan" szava kát. két hétig „Ecclesiát" tartozott kö­vetni, azonkívül a hóhér pallossát is meg forgatták a feje fölött. 1680-ban Czej lédy Gergely házát a tanács lakhatatlan­ság miatt leromboltatta. A méregbejótt háziul igen cifrákat mondott a tanács­nak, mire törvénybe idézték. A tanács a nyelvének kivágására és a városból való örök száműzetésre ítélte. Az ítéle­tet később sok közbenjárásra megmásí­tották. de Czeglédy uramat kiállították a pellengérre, majd kiűzték a városból. * Ropogva peregnek az ódon lapok s megfakult betűi legendákat mesélnek egy magyar város nagy múltjáról, amely fcen fejedelmek és császárok harcoltak birtokáért s amely elmúlt örökre. De István vajda akkor is idegen volt a ne­mes városban... BOGDÁN ISTVÁN

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents