Keleti Ujság, 1941. április (24. évfolyam, 74-97. szám)

1941-04-12 / 84. szám

19 4 1. H V $ V E T 23 A Keleti Újság ­pályázatának Lektori jelentés a Keleti Újság elbeszélés- pályázatára beérkezett pályamunkákról i. „Keleti Újság 1939 szeptemberében kiirt irodalmi pályázatok rendjén meg­hirdetett elbeszélés-pályázatra összesen —— szerzőtől ------- pályamunka érke­zett a szerkesztőséghez. Megbízást kaptam e hatalmas kézirat mennyiség előzetes bírálatára h selej­tezésére. Amint már a verspdlyásat és az egyfelvonásos ing játékpályázat ered ménjeinek kihirdetésekor utaltunk rá, a pályázatok anyagának lelkiismeretes feldolgozását, ha, közvetve is, súlyosan megakadályozták az időközben bekö­vetkezett rendkívüli történelmi állapo­tok s emiatt került sor az egyes pályá­zatok eredményeinek késedelmes kihir­detésére. . Az elbeszélés-pályázatra érkezett pá­lyamunkák hatalmas száma — akár­csak a vig játékpályázat esetében — nincs arányban a minőséggel és a szín­vonallal■ A legtöbb pályamunkát az irodalmi és művészi követelmények lét minimumának színvonalúi sem kielégí­tő írástudatlanság jellemzi, nem. is szól­ván arról műfaj szempontjából a leg­több szerző legfeljebb a napilapok min­dennapos rovatának, az elsőhirnek, vagy legjobb esetben is a rajznak, vagy az életképnek színvonalát érték él. Rengetegen küszködnek a helyesírás legelemibb szabályaival, kezdetleges stílusuk és minden érdekességet nélkü­löző témáik és banális előadásmódjuk valóban nagy türelmet és áldo­zatot igényéit a selejtezés szükséges munkájában. Minthogy a pályázók fe­le annyi áldozatot sem hozott, hogy könnyebben olvasható gépírásban küld je be pályamunkáját, a kézírásos pálya- müvei kisillabizálása is rengeteg idő- veszteséget okozott. A rendkívüli fárasztó és rengeteg türelmet igénylő munka eredményékép­pen azonban mégis örömet okozott az, hogy a szinte reménytelennek ígérkező betüsivatagban néhány figyelemremél­tó kézirat is akadt. Ezek, közül néhány minden bizonnyal kiforrott, rutinos kezű iró munkája, néhány pedig hatá­rozott elbeszélő készség, egészséges és magyaros stilus révén vált ki a többiek IcözűU néhánya pedig érdekes> vagy kedves témája hívta fal a. figyelmet. Ilyenformán a „Keleti Újság“ bíráló­bizottságának tagjai elé a következő kéziratokat van szerencsém előterjesz­teni, mint olyanokat, amelyek érdeme­sek a, tüzetesebb bírálatra: 1. A járásbiró, a börtönőr és komája, a rab- — Kecskeper az Avarban. — Pillantás Avasországba■ Három elbe­szélés. Jelige: Avasország. 2. Csillagszetrm fogadósné. Jelige: Magasan repül a daru, szépen szól. 3- Nyár. — Jelige: Szól a kakas mér. 4. A kékitós ember. Jelige: Este van. 5. A gyeptár. — Jelige: Hasáét. 6. Illúzió. — Jelige: Riviéra. 7. Vérmedve. Jelige nélkül• 8. Zsák utca. — Jelige: Góbé. 9. Foltok. — Jelige: Erdély. 10. Kultúrintézmény. — Jelige: így ■volt. 11. Kémen Pál naplója. — Jelige: Tant pis. 12. Ki az űrt Jelige: Sors bong, nihil aluid. 13. Állástalan. — Jelige: Erdélyi sors­14. Csinálmány. — Jelige: Reggel. 15. A zabolni csillag. — Jelige: Csil­lagvadász­16. Somlyó. — Jelige: Éva. Kérem a bírálóbizottság tagjait, hogy a mellékéit kéziratokat átolvasva, szí­veskedjenek véleményüket írásban le­szögezve, döntésüket meghozni a dijak kiosztást szempontjából- jj FI NT A ZOLTÁN A Kelet' lliság elbeszélés pályázata bírálóbizottságának jelentése A Kríett Újság elbeszéléspályázatá­ra beküldött pályamunkák tárgyila­gos áttanulmányozása és mérlegelési arra a véleményre vezetett, hogy a pályázat eredménye nem kielégítő. Úgy látszik, hogy a pályamunkák mindegyikének van valami hiányos­sága. Ahol a tartalom, a mondanivaló értékes, ott az elbeszélő-készség gyarló; ahol meg folyamatosabb és kömiys- débb az íráskészség, ott a gondolatok szegények. Az egész pályázati anyag­ban viszonylag legjobbnak talált el­beszéléseknek is túlértékelése lenne, ha a Keleti Újság kitűzött díjait a bí­ráló bizottság annak rendje és módja szeriní odaítélné nekik. Azt javasol­juk, hogy a szerkesztőség adjon ki csökkentett összegű dijakat s ezeket a pályamunkákat ,,viszonylag“ leg­jobbaknak minősíteni, annak jeléül, hogy a Keleti Újságnak erre a lénye­gében országos jellegű irodalmi pályá­zatára a bírálók minden művészi szempontot kielégítő anyagot vártak. A bíráló bizottság tehát dicsérettel emeli ki a beérkezett anyagból a „Kecskekeper az Avasban“ (Jelige; Ava?ország), „Csillagszemü fogadós­né“ (Jelige; Magasan repül a darn, szépen szól), „Kämen Pál naplója" (Jelige: Tant pis), „Állástalan“ (Jel i ige: Erdélyi sors), „Somlyó“ (Jelige: Éva), „Vérmedve“ (Jelige nélkül) eimü pályamunkákat s azt ajánlja, hogy azokat a szokásosnál magasabb tiszte- letdij mellett tegye közzé a Keleti Új­ság hasábjain s egyben belá+ása sze ríni állapítsa meg a tiszteletdijat Császár Károly, Finta Zoltán, Maksay Albert. Nyíró' József, Reményi!, Sándor Dlctérellel kilűhietetl pályaműnk**. Jelige* Avasország Kecskeper az Avasban Ír la : BéUány is'van (Batiz)» Zimbru Juon álnj Juon a Tőgyereszi iforkogyel Morárue-nak talán sohasem lett volna baja a törvénnyel, ha meg nem halt volna a felesége. Volt egy fejős kecskéje, amelyik ellátta család­ját bőven tejjel, a vízimalom árkában is volt bőven viz télen, nyáron a szom­szédos Tálna-patakból s ez biztosította a család inálcliszt szükségletét. A ma­lom ugyan n.em a Juoné volt, hanem egy bokotáné és Juon csak felében molnárkodott benne, de nem fizetett rá. Éldegélt belőle csendesen családjával és két gyermekük: a kis Juon meg i Parászka észrevétlenül felcseperedtek. A kis Juon beállt pakurárnak a boko- tánhoz s hétköznapokon, amíg a juho­kat legeltette, vígan furulyázgatott. Vasárnap délutánokon pedig, amikor apja felváltotta, ő volt az első legény a dánéban, ahol a komencióra felfogadott cseterás mélabus nótájára táncolt a falu fiatalsága, Juonnak csak egyet kellett intenie, már is három lány is repült feléje ráncos szoknyájában. A kis Juont a magyar anyakönyvvezető Jánosnak irta be az anyakönyvbe, ta­nítója meg’ Jancsinak hívta, de már a bábom alai? ÎVînnak nevezték éí az | orosz hadifoglyok, a lányok Nneunak § becézgették, a nagyapja Onuenak sző í litgatta, a katonaságnál, a Regátban jjj Jón lett a neve, a dóm kolonel gyér- Ş? mekei, akinél Juon ordonánc volt, Jo- | nellé léptették elő, mig a gyermekek § bonja Jonikának édesgette, Parászka megmaradt Parászkának, | habár őt is Piroska néven irta be az anyakönywezető, ami rá is illett na­gyon, mert úgy virult, mint a parlagi rózsabokor a vízimalom melletti domb­oldalon. A fecsorok, a legények, hama­rosan fel is fedezték a viruló rózsát és Parászka szorgalmatosán fonta és varrta a kelengyéjét: ingnek, pendely- neb vásznat, vékonyszálut, kendőnek, törülközőnek vastagabbat, lepedőnek, zsáknak uégynyiistöst. Ezeket mind mindennapi használatra, de cifrábbnál cifrábbakat varrt és hímezett koma­kendőnek, páskatakarónak és tökmagos abroszokat asztalterítőnek, hogy ha Juon hazajön a katonaságtól, minden készen legyen és egy füst alatt tart­hassák meg a kettős mintát, az övét, meg a Juonét. A baj éppen mégis ebből származott, mert édesanyja a fonalmosáskor meg­hűlt. szárazbetegséget kapott s amire Juon hazakerült, már ki is vitték a te­metőbe. A temetés nagyon szén volt, mert ökör szekéren vitték, mint a nagygazdákal szokás, volt prédikáció, búcsúztató és koporsó letétel: punye- zsosz. ötször, mert 3z öreg Juon nem kiméit© a költséget. Persze ez mind nénzbe került, de az öreg Juon a fejős kecskét ígérte oda stóla fejében a pá- rintyének is. a gyiáknak is. a fatunak is. csak kérését teljesítsék, csak annyit kötött ki. hogy a kecskét hagyják nála, arnig másikat szerez. A pap. a kántor, a harangozó, egy­más tudtán kiviil, mind a hárman elfo­gadták a Juon által felajánlott kecskét, de a potuána után, amikor a fél falu népe végigülte a hosszú tornácgerendát és elfogyasztotta a halotti tör ételeit és italait s amikor a gyászoló felek a g megmaradt ételeket és italokat minden i erényestől, amelyekben kifőttek, kitet­ték a frissen hantolt sirra, megfeled- keztek a dologról és a kecske Jnonnál j? maradt. Letelt a negyvennapos gyászidő, megtörtént a gyászmise keretében a ţj páosz-emelés az elhunyt lelki üdvéért aj és lezajlott a második pomána is és a ţ család kévéje az összefogó, ölelő anyai kar hiányában bomladozni kezdett. Pomána után a fiatal Juon kereken kijelentette, hogy 5 nem várja meg, amig a kettős nuntára való pénz össze­gyűl, hanem megházasodik. Az öreg -Jpon el is ment vele leánykérőbe és büszkén jelentette ki a lányos szülők­nek, hogy a fejős kecskét fiának szánta. A lányt odaígérték és oda is adták, meg is volt a lakodalom, a fia­tal Juon odaköltözött apósához, de annak kevés volt a szénája s igy a kecske maradt az öreg Juonnál. Farsang első vasárnapján Parász- káért is megjelentek a peci torok s az öreg Juon óvatosan megsúgta nekik, hogy a kecskét Parászkának adja ho­zományul. Parászka lakodalma után a fiatalok «egymás ajkáról lopták a mé­zet és nem hiányzott nekik a kecske­tej s igy a kecske maradt a helyén, az öreg Juonnál, ahol vidám mekegésével vigasztalgatta a bus özvegységre ju­tott magános Juont. Egy szép napon azonban, egy gyer­mektelen özvegy asszony ment a ma­lomba^ egy véka máiét őrölni s Juon kerülő utón magyarázgatni kezdte neki. hogy milyen áldott jószág az „Ö“ kecs­kéje, milyen jó tejelő, milyen jámbor, hogy 5 azt annak adná, aki véget vetne az ő szomorú özvegységének s ami­korra lejárt a garatban a véka máié, már meg is egyeztek s pár hét múlva a két özvegyből egy boldog pár lett, mind a ketten azon buzgőlkodtak, hogy melyikük tudná többször és gyorsabban feléleszteni a korábban bázasélet ki­hunyt parazsát, mint házasságviselt egyénekhez illik. A kecskének is kijutott a szeretet melegéből egy-egy félköpéce máléliszt alakjában, amit a fiatal háziasszony, mint a kecske uj tulajdonosa, esem pészgetett be neki az esteli és hajnali szürkületek idején a Juon tudta nélkül. Nagyböjt közepén a kecske két gidá- val ajándékozta meg Juonékat s azok olyan virgoncak voltak születésük per­cétől kezdve, mint valami Iskolás fink, mig anyjuk, mint valami szakállas ta- ritó, aggodalmas mekegéssel fejezte ki ros«zalását bobó u grand ozásaikon. Olyan nagy örömmadár szállott a Juon szivére erre a nem remélt szapo­rodásra, hogy vasárnap délután botért ogy pohár cnjkára a monopolos korcs­mába és ottan is eldicsekedett vele, hogy az ő anyakecskéje két gödölyét, ellett. A sunyi bakter végighallgatta, ezt a dicsekvést és hiába fizetett neki is Juon egy decit a szekerikáből, a baktert mégis elöntötte a sárga sze- kerikából kiáramló sárga irigység éa végigharangozta a hírrel az egész fa­lut. így történt aztán, hogy a legköze­lebbi csütörtöki törvénvnapon Juon már hat perbeidéző cédulával kezében jelent meg a primárián, mert a pap, a kántor, a harangozó, a fia, a lánya, a felesége, mindnyájan törvénybe idéz­tették a kecske miatt, sőt mi több, az uj asszony meglátva a sok idézőcédu­lát, a pertől való félelmében, össze­szedte ruháit és amikor Juon nem volt otthon, elszökött a malomból, de a kecs­kére ő is bejelentette az igényét, mert az törvény szerint őt illeti móring fe­jében. amiért hadi Őzvegyi nyugdiját feláldozta a házasság oltárán, hogy Juonnak szomorú özvegységében vi­gasztalója ős késő vénségében gond­viselője legyen. Amikor Juon, mint alperes megje­lent, az .“rondán“ s meglátta a hat fel­perest, nem lenődött meg, csak szelíden mosolygott jobbra, balra. Kezet csókolt a papnak, kezet fogott a kántorral és a harangozóval, fiára, lányára, felesé­gére rá sem nézett s katonásan ki­húzva magát állt meg a törvénybirák előtt. A bajusztalan, jogvégzetf- liesencás. fiatal jegyző, meg a komorszem öl dökü zsnrátok csak pislogtak a febérhaju. varkocsos primár felé, hogy vájjon lesz-e annyi esze. mint bölcs Salamon­nak volt és megtalálja-e az igazság út­ját ebben a szerfelett nehéz perben. A „bgyiró“ egyenként szólította fel a felpereseket rang és rendszerint a paptól kezdve lefelé és amikor elhang zottak a vábdeszédek, amelyek mind azzal végződtek, hogy a kecske az övék és mert Juon nekik ugyanazt a kecskét ígérte s igy nyilvánvalóan csalást kö­vetett el. szemöldökével Jnonra intett, hogy védje magát, ahogyan tudja. Juon töredelmes vallomást tett. Be­ismerte. hogy mindegyik felperesnek igaza van, de épen azért, mert mind a hat felperesé nem lehet ugyanaz az egy kecske, a kecskét ő magáénak tartja, mert 5 csak magában van hattal szem­ben s neki van a legtöbb jussa hozzá. Mert: a pap. a kántor, a harangozó, hárman temetnek el egy halottat, neki meg egy magában kell viselni a fele­séire temetési költségeit s még hozzá a gyászt is s az egyház emberei hárman vannak és nem is érzik meg a veszte­séget. A szelíd lelkű pap csak elmosolyo­dott erre a védekezésre és igent bólin­tott a primár felé. Fiát és leányát csak egyszerű kéz- legyintéssel intézte el Juon s azzal a fogas ellenkérdéssel, hogy mondják meg neki szemében, neveltek-e már fel gyermeket, házasitottak-e már ki fin* és adtak-e férjhez leányt, temettek-e el apát, anyát s ha igen, akkor beszél­jenek jogokról. A két fiatal: Jnon és Parászka megtört az érvek súlya alatt és elhallgatott. Az asszonynak pedig csak félvállról vetette oda, hogy szökött cselédnek nem jár fizetés. Az őszhaju primár ugyvannal felelt erre a beszédre, amire a zsurátok is he- lyeslőleg bólintottak s ezt látva, Juon nagy büszkén ő maga mondta ki az ítéletet: — Dom Nőtáras, tessék kiadni a ré- gyiát a kecskére az én nevemre, hogy ne legyen több vita, mert a kecske az enyém. A primár intett, de a bajusztalan jegyző nem* mozdult, mert nem értette meg jogvégzett fejével ezt a nagy igaz­ságot. mire Jnon igy szólt: — Ne félj uram, dóm Notár, kiadha­tod nyugodtan a régyiát, mert Zimbru Juon becsületes ember és nem maradt íi tósa senkinek. Az egyik gödölye a parintyéé, a másik a gyiáké és fatué fele-fele részben s husvétra el is vi­szem nekik idejében. A jövő évi szapo­rulat a fiamé, az ntána következő évi a lányomé és ha visszajön hozzám, az utánakövetkezők mind. mind az asz­szonynak jutnak. — De hiszen, ha rédiát kap kend, el­adhatja a kecskét és sohasem teljesíti ígéretét, veti közbe a bajusztalan jegyző. — Ne félj uram, Dom Notárus, nem adom én el sohasem, hiszen te magad is láthatod, mennyi ellenségem van .-*s nincs kire számítani és miből tem»; ad­nék el, ha meghalok.

Next

/
Thumbnails
Contents