Keleti Ujság, 1935. április (18. évfolyam, 76-98. szám)

1935-04-22 / 94. szám

8

KnrnOtsm

XVIII. ÉVFOLYAM. 94. SZÁMren

9 /

ezekünkre

a a leqjzenzacio/ai

vála/ztékáf

BRASOV

PIATA LI BERTÁIÉI £

(SZAßADSAGTEß ■ (BÚZASÖR)

SIBIU

STB. REGINA MARIA 34 ' ( HELTAUER5ASSE)

CLUJ

JTC.ÖEN.NECULCEA2. (BENNEB PÁLÖTA)

TIMISOARA

BUl.REGELE FERÓINAND7. ( PALACE}

p

Erdélyi magyarok között a bucureşti Gara de Nord-on,

éjjel féltízenkett

(Bucureşti, április hó) A Gara de Nord Kupolája alatt éjjeli fél tizenkettőt mutat az óra» hosszú vonatok állanak sorban, indulásra készen. A második vágányon áll az erdélyiek vonata, előtte villannyal megvilágított jelzőtábla: Brasov—Oradea, indulás 23-50 órakor. Erre felé tartanak a magyarok, akik haza készülnek az ünnepekre. A várótermekből áimos, elcsigázott emberek szivárognak ki és téve- lyegnek az ismeretlen helyen, a sokféle irányba induló vonatok között. Cókmókjaikat, rongyos átalvetőiket cipelik, bizony menekülés jellege van ennek. Menekülnek az idegen nagy városból, ahová hiába vándoroltak el szerencsét próbálni. Prüszköl a mozdony, tüzesen világit a lámpája és abba az irányba néz, ahol Erdély- ország, Csik és Marosszék fekszik- Ott van már egyedül a reménység.

— Ne sirj lelkem, holnap már otthon, Erdélyben jön fel lejünk fölött a nap! — vigasztalja az egyik anya gyermekét és azt a kocsit keresik, amelyik átszállás nélkül egyenesen hazaviszi őket. Leghátul áll ez, a vonat végén, oda kell gyalogolni a sok mindenféle nép között. Itt már mind magyarok vannak, kiválasztódtak. Bent a kocsiban is magyarul beszélnek, bucsuzkodnak, hagyogatnak egymásnak.

— Az asszonynak ne felejsd el megmondani, hogy .a két tinót ne adja el, mert a nyárra hazamegyünk mii is! — kiáltja vissza az ajtóból egy harisnyás ember, aki még nem utazik, csak a többieket kisérte ki,

Olyan árván hangzanak ezek a magyar szavak a román élet nagy forgatagában, hogy az az érzése az embernek, hiába is mondják, úgy sincs aki meghallja. Pedig bent sokan vannak, már válaszolnak is, minden szó panasz, fájó a bucsuzkodás. Bemegyünk a „kupéba“. Fiatal leány ül a sarokban, az anyja is kikisérte s most az öregasszony' elmondja minden bajukat.

— Hova utaznak? — kérdezzük— Gyergyóba, lelkem. Most kaptuk a levelet, hogy menjünk haza. mert az uram erősen beteg. De én nem tudok menni, nem hagyhatom itt a helyemet. Még nem számítottunk hazamenni, husvétra sem, mert sokba kerül az ut, de a leányomnak már muszáj- A baj örökké akkor jő, amikor nem is számit reá az ember, írjál lelkem, ahogy megérkezel, haliám mi van otthon, — szól a leányának. Azt mondják, szegény nem tudja mozdítani a karját, fát vágtak az erdőn, az ütötte le. Mindegyre irt, nagy baj kell legyen, ha nem tudja most a pennát kezibe venni... Csak éppen brantöt ne kapna...

TTj emberek jönnek- Kézenfogva vezetnek be egy öreget, leültetik az egyik üres helyre, csomagjait felrakják a feje fölé. Az ember a

botjával tapogatja ki a helyet maga körül, aztán lehajtja a fejét maga elé és úgy ül. Nem szól senkihez, amig nem kérdezik, a köszönést is csak megszokásból mondja.

— Né szegény vak! — sajnálkoznak.

Ahogy az ember felnéz, belevilágít a villanyfény a két üres szemgödrébe. Akik felhozták, biztatják, hogy maradjon csak bátran, itt már a földiéi között van, hazakerülnek valahogy.

— Mi lelte a szemét? — kérdezik.

— A háború. Mind a kettő fütty! — és mutatja kezével, hogy seperte ki a gránát. Szinte hihetetlen ezt az embert itt látni, olyan mintha rossz színdarabot rendeztek volna, ahol nem elégedtek meg mindenféle nyomorúság rajzával, hanem odaállították őt is és ezzel már valószínűtlenné, tulhajtottá tették az egészet. Pedig itt van ő, nem lehet eltüntetni, nem rendezési hiba. Itt ül, maga elé hajtja a fejét a sötétbe, itt fáj neki az élet, a szenvedése.

— S régóta van Bueurestiben?

— Elég rég, már két hete. De úgy megyek vissza, ahogy jöttem.

Mit kereshet ez a vak ember itt? — töprengünk. Munkát nem, mert még az ép, egészségesek sem tudnak már elhelyezkedni. Az utitársak azonban hamar megfejtik a dolgot, mint akiknek már tapasztalatuk van az ilyen dolgokban.

— A minisztériumban járt ugy-e?

— Ott. Tisztára hiába. A háború óta még nem utalták ki a rokkantsegélyt. Tizenhat esztendő alatt nem tudtam annyira menni, hogy megkapjam. Most azt mondták otthon, hogy jöjjek fel ide, mert itt van a baj, innet nem utalták ki. Hát feljöttem igy vakon. Itt azt mondták, hogy ki van utalva, menjek haza, otthon keressem. Hát én már kereshetem.

— Hova való a bácsi?

— Én nyárádmenti. Fői községből (Nyá- rádfolyafalva), Targul-Mures mellett. — Kicsit hallgat, aztán magától folytatja a panaszkodást. Hej, itt ilyen világ van né! — két ke- zefejét összeteszi, aztán szétforditja, igy mutatja. Ö nem látja sem a világot, sem a két kezét, amivel mutat, de mégis jól tudja, hogy milyen a világ. Itt minden igy megy, a hátával fordítva egymás felé. Az urak is csak a hátukat fordították feléje, amkor panaszait elmondta nekik.

— Hagyja el bátyám, hazamegyünk, s megélünk valahogy ezután is, mint eddig! — mondja egy fiatalabb férfiú s megfogna egy átalvetőt, hogy tovább tegye, de nincsen ujj a jobbkezén. Az ember szinte megborzong, mint ha valami rémálmot látna. De az ember nem esik kétségbe, bedugja a karját az átalvető alá és továbbemeli.

— Maga is a minisztériumba jött?

— Nem én! Az én kezem még csak nem i# háborúban romlott el, hanem otthon, dolog közben. Ezen már a miniszterek se segítenek. Csak a bátyámat kisértem el, mert más nem tudott jönni vele a sok tavaszi munka miatt, nekem pedig úgyse veszik sok hasznomat otthon félkézzel.

— Elégbe került az utazás, clegot költöttünk ketten s mégse értünk semmit. Csak már indulna ez a vonat...

Az egyik átalvetőből literes üveg zöld nyaka ágaskodik ki. Aki viszi, kőmivcs ember, hónapok óta Bueurestiben van, de most már husvétra otthon akar lenni. Megkérdik tőle, hogy mit visz az üvegben.

— Bort! — mondja vigyorogva, aztán kiveszi az üveget és jót húz a tiszta vízből. De a többieknek élcelődő kedvük van itt is, nem hagyják annyiban.

— De jól felpakkolhattál, ha még vizet is tettél melléje!

— Egyebet úgyse viszek haza innét, csak

vizet — és leül a padra, végkép elment a kedve a tréfától.

A kifelé integetek leültek, most az üres ablakon keresztül erős huzat van, mert az ajtón folytonosan járnak ki s he az újonnan érkező utasok. Az egyik leány sokáig kínlódik az ablakkal, nem tudja felhúzni, aztán nekí- ugrik egy legény és egyszerre felcsapja, hogy csak reng belé az egész kocsi.

— Ez aztán a munka, nem a szotyorkötés! — mondja a vak, de meg sem mozdítja a fejét. Mind hallgatnak, a gyergyói asszony kezd panaszkodni nekünk ismét. Elmondja újból, hogy nem tud hazamenni, ahol lakik, jő hely, nem akarja otthagyni. Nem is tudnának tán az „urak“ sem meglenni nélküle.

— Három esztendeje, hogy itt lakom, de ezalatt két vasárnap sem voltam kint. Otthon ülök, olvasok. A Tolnait, a Szinhházi Életet. Veszek egy-egy pesti újságot.

— Hát jobban érdeklik a pesti dolgok, mint az, hogy mi van Erdélyben az otthoniakkal? — kérdezzük a különös vallomásra.

— Tudja a jóisten. Jobb ha az ember nem olvas az otthoniakról, örökké csak olyanokat hall, olvas, hogy a szive fáj belé. Ha pedig valami jó hír van, akkor azért fáj a szivem, hogy nem tudok otthon lenni. Tudja, a jóisten, hogy van, de nekünk már ilyen a sorsunk, akik ide szakadtunk Bucurestibe.

A vonat fütyül, közeledik az éjféli tizenkét óra. Lesietünk a kocsiból mi a vendégek, útközben még halljuk, amint egy menyecske már otthonias bátorsággal parancsol a mellette füstölő urának:

—• A szivarozók ne szivarozzanak! Nem lássátok, hogy ki van írva?

De a szivarozók szivaroznak, a füstöt nézik, a maguk elé meredő semmit, közben a vonat kigördül a pályaudvarról, vonszolja a sok nyomorúságos embert haza, Erdély felé.

Bözödi György,