Keleti Ujság, 1935. április (18. évfolyam, 76-98. szám)

1935-04-22 / 94. szám

8 KnrnOtsm XVIII. ÉVFOLYAM. 94. SZÁM­ren 9 / ezekünkre a a leqjzenzacio/ai vála/ztékáf BRASOV PIATA LI BERTÁIÉI £ (SZAßADSAGTEß ■ (BÚZASÖR) SIBIU STB. REGINA MARIA 34 ' ( HELTAUER5ASSE) CLUJ JTC.ÖEN.NECULCEA2. (BENNEB PÁLÖTA) TIMISOARA BUl.REGELE FERÓINAND7. ( PALACE} p Erdélyi magyarok között a bucureşti Gara de Nord-on, éjjel féltízenkett (Bucureşti, április hó) A Gara de Nord Kupolája alatt éjjeli fél tizenkettőt mutat az óra» hosszú vonatok állanak sorban, indulásra készen. A második vágányon áll az erdélyiek vonata, előtte villannyal megvilágított jelző­tábla: Brasov—Oradea, indulás 23-50 órakor. Erre felé tartanak a magyarok, akik haza ké­szülnek az ünnepekre. A várótermekből áimos, elcsigázott emberek szivárognak ki és téve- lyegnek az ismeretlen helyen, a sokféle irányba induló vonatok között. Cókmókjaikat, rongyos átalvetőiket cipelik, bizony menekülés jellege van ennek. Menekülnek az idegen nagy város­ból, ahová hiába vándoroltak el szerencsét pró­bálni. Prüszköl a mozdony, tüzesen világit a lámpája és abba az irányba néz, ahol Erdély- ország, Csik és Marosszék fekszik- Ott van már egyedül a reménység. — Ne sirj lelkem, holnap már otthon, Er­délyben jön fel lejünk fölött a nap! — vigasz­talja az egyik anya gyermekét és azt a kocsit keresik, amelyik átszállás nélkül egyenesen hazaviszi őket. Leghátul áll ez, a vonat végén, oda kell gyalogolni a sok mindenféle nép kö­zött. Itt már mind magyarok vannak, kivá­lasztódtak. Bent a kocsiban is magyarul be­szélnek, bucsuzkodnak, hagyogatnak egy­másnak. — Az asszonynak ne felejsd el megmon­dani, hogy .a két tinót ne adja el, mert a nyárra hazamegyünk mii is! — kiáltja vissza az ajtó­ból egy harisnyás ember, aki még nem utazik, csak a többieket kisérte ki, Olyan árván hangzanak ezek a magyar szavak a román élet nagy forgatagában, hogy az az érzése az embernek, hiába is mondják, úgy sincs aki meghallja. Pedig bent sokan vannak, már válaszolnak is, minden szó pa­nasz, fájó a bucsuzkodás. Bemegyünk a „ku­péba“. Fiatal leány ül a sarokban, az anyja is kikisérte s most az öregasszony' elmondja min­den bajukat. — Hova utaznak? — kérdezzük­— Gyergyóba, lelkem. Most kaptuk a levelet, hogy menjünk haza. mert az uram erősen be­teg. De én nem tudok menni, nem hagyhatom itt a helyemet. Még nem számítottunk haza­menni, husvétra sem, mert sokba kerül az ut, de a leányomnak már muszáj- A baj örökké akkor jő, amikor nem is számit reá az ember, írjál lelkem, ahogy megérkezel, haliám mi van otthon, — szól a leányának. Azt mondják, szegény nem tudja mozdítani a karját, fát vágtak az erdőn, az ütötte le. Mindegyre irt, nagy baj kell legyen, ha nem tudja most a pennát kezibe venni... Csak éppen brantöt ne kapna... TTj emberek jönnek- Kézenfogva vezetnek be egy öreget, leültetik az egyik üres helyre, csomagjait felrakják a feje fölé. Az ember a botjával tapogatja ki a helyet maga körül, az­tán lehajtja a fejét maga elé és úgy ül. Nem szól senkihez, amig nem kérdezik, a köszönést is csak megszokásból mondja. — Né szegény vak! — sajnálkoznak. Ahogy az ember felnéz, belevilágít a vil­lanyfény a két üres szemgödrébe. Akik felhoz­ták, biztatják, hogy maradjon csak bátran, itt már a földiéi között van, hazakerülnek va­lahogy. — Mi lelte a szemét? — kérdezik. — A háború. Mind a kettő fütty! — és mu­tatja kezével, hogy seperte ki a gránát. Szinte hihetetlen ezt az embert itt látni, olyan mintha rossz színdarabot rendeztek volna, ahol nem elégedtek meg mindenféle nyomorúság rajzá­val, hanem odaállították őt is és ezzel már valószínűtlenné, tulhajtottá tették az egészet. Pedig itt van ő, nem lehet eltüntetni, nem rendezési hiba. Itt ül, maga elé hajtja a fejét a sötétbe, itt fáj neki az élet, a szenvedése. — S régóta van Bueurestiben? — Elég rég, már két hete. De úgy megyek vissza, ahogy jöttem. Mit kereshet ez a vak ember itt? — töp­rengünk. Munkát nem, mert még az ép, egész­ségesek sem tudnak már elhelyezkedni. Az utitársak azonban hamar megfejtik a dolgot, mint akiknek már tapasztalatuk van az ilyen dolgokban. — A minisztériumban járt ugy-e? — Ott. Tisztára hiába. A háború óta még nem utalták ki a rokkantsegélyt. Tizenhat esz­tendő alatt nem tudtam annyira menni, hogy megkapjam. Most azt mondták otthon, hogy jöjjek fel ide, mert itt van a baj, innet nem utalták ki. Hát feljöttem igy vakon. Itt azt mondták, hogy ki van utalva, menjek haza, otthon keressem. Hát én már kereshetem. — Hova való a bácsi? — Én nyárádmenti. Fői községből (Nyá- rádfolyafalva), Targul-Mures mellett. — Ki­csit hallgat, aztán magától folytatja a panasz­kodást. Hej, itt ilyen világ van né! — két ke- zefejét összeteszi, aztán szétforditja, igy mu­tatja. Ö nem látja sem a világot, sem a két ke­zét, amivel mutat, de mégis jól tudja, hogy milyen a világ. Itt minden igy megy, a hátá­val fordítva egymás felé. Az urak is csak a hátukat fordították feléje, amkor panaszait el­mondta nekik. — Hagyja el bátyám, hazamegyünk, s meg­élünk valahogy ezután is, mint eddig! — mondja egy fiatalabb férfiú s megfogna egy átalvetőt, hogy tovább tegye, de nincsen ujj a jobbkezén. Az ember szinte megborzong, mint ha valami rémálmot látna. De az ember nem esik kétségbe, bedugja a karját az átalvető alá és továbbemeli. — Maga is a minisztériumba jött? — Nem én! Az én kezem még csak nem i# háborúban romlott el, hanem otthon, dolog közben. Ezen már a miniszterek se segítenek. Csak a bátyámat kisértem el, mert más nem tudott jönni vele a sok tavaszi munka miatt, nekem pedig úgyse veszik sok hasznomat ott­hon félkézzel. — Elégbe került az utazás, clegot költöt­tünk ketten s mégse értünk semmit. Csak már indulna ez a vonat... Az egyik átalvetőből literes üveg zöld nyaka ágaskodik ki. Aki viszi, kőmivcs ember, hónapok óta Bueurestiben van, de most már husvétra otthon akar lenni. Megkérdik tőle, hogy mit visz az üvegben. — Bort! — mondja vigyorogva, aztán ki­veszi az üveget és jót húz a tiszta vízből. De a többieknek élcelődő kedvük van itt is, nem hagyják annyiban. — De jól felpakkolhattál, ha még vizet is tettél melléje! — Egyebet úgyse viszek haza innét, csak vizet — és leül a padra, végkép elment a kedve a tréfától. A kifelé integetek leültek, most az üres ablakon keresztül erős huzat van, mert az aj­tón folytonosan járnak ki s he az újonnan ér­kező utasok. Az egyik leány sokáig kínlódik az ablakkal, nem tudja felhúzni, aztán nekí- ugrik egy legény és egyszerre felcsapja, hogy csak reng belé az egész kocsi. — Ez aztán a munka, nem a szotyorkötés! — mondja a vak, de meg sem mozdítja a fejét. Mind hallgatnak, a gyergyói asszony kezd pa­naszkodni nekünk ismét. Elmondja újból, hogy nem tud hazamenni, ahol lakik, jő hely, nem akarja otthagyni. Nem is tudnának tán az „urak“ sem meglenni nélküle. — Három esztendeje, hogy itt lakom, de ez­alatt két vasárnap sem voltam kint. Otthon ülök, olvasok. A Tolnait, a Szinhházi Életet. Veszek egy-egy pesti újságot. — Hát jobban érdeklik a pesti dolgok, mint az, hogy mi van Erdélyben az otthoniak­kal? — kérdezzük a különös vallomásra. — Tudja a jóisten. Jobb ha az ember nem olvas az otthoniakról, örökké csak olyanokat hall, olvas, hogy a szive fáj belé. Ha pedig va­lami jó hír van, akkor azért fáj a szivem, hogy nem tudok otthon lenni. Tudja, a jóisten, hogy van, de nekünk már ilyen a sorsunk, akik ide szakadtunk Bucurestibe. A vonat fütyül, közeledik az éjféli tizenkét óra. Lesietünk a kocsiból mi a vendégek, út­közben még halljuk, amint egy menyecske már otthonias bátorsággal parancsol a mel­lette füstölő urának: —• A szivarozók ne szivarozzanak! Nem lássátok, hogy ki van írva? De a szivarozók szivaroznak, a füstöt né­zik, a maguk elé meredő semmit, közben a vo­nat kigördül a pályaudvarról, vonszolja a sok nyomorúságos embert haza, Erdély felé. Bözödi György,

Next

/
Thumbnails
Contents