Keleti Ujság, 1935. március (18. évfolyam, 49-75. szám)
1935-03-11 / 58. szám
10 KsLtnBfsm XVIII. £V POLY AM. * SIAM, DÉLUTÁN FEL HAT Irta: Bözödi György Egész nap szaladgált, már megszokta, Hogy aa uecán, a rendőrségen és a törvényszéken élje le életét, az emberek magánélete után tudakozódva. Kiporter volt Kerekes Gyula, akinek mindent látni, hallani és tudni kell- Számára nem az jelentette az élet szépségét, ha sütött a nap, ha kék volt az ég, vagy nagy pely- hekben hullott a hó és betakarta az ncca kövezetét, a villaaypőznák tetejét, mindezt nem látta meg régóta. Utoljára talán gimnazista korában gyönyörködött a hóhullásban, karácsony táján, amely csodálatos módon összeesett első szerelmének idejével. Akkor még érdekelték ezek az apró részletek, de most már csak a teljes egészében szemléli az életet, amelyben ilyenformán semmi sem fontosabb a másiknál, egyik dolog sem ragadja meg jobban a figyelmét a másik rovására és minden túlságosan is közömbös. Nincs ideje magába is nézni. Csak a cselekményeket veszi észre, a kirívó, rendkívüli eseteket, amelyeket meg lehet irni. Ezért lépked olyan közömbösen a havon. Nagy fekete nyomok maradnak utána a járdán, mintha gondjait hullatná el. Arra gondol, miért is lett öngyilkos az a leány, akit marólúg mérgezéssel vittek be a kórházba, bosz- szantja, hogy nem tudhatta meg az okát. A rendőrségre már nincs ideje lemenni, de felesleges is, hisz úgyis bizonyára csak szerelem, ezek a fiatal lányok mind emiatt pusztítják cl magukat. Szerelem, szerelem, milyen egyszerű így megoldani a kérdést, valaki szeret valakit, nem lehet az övé és marólúgot iszik. Mindegy hogy a fin nem lehet-e 'lányé, vagy a lányt nem engedik a fiúhoz feleségül, egyformák az élet rugói, oda lehet csak úgy irni az újságcikk végére, teljes biztonsággal. Cipői locsogtak, lába nedves volt és nagyot tüsszentett. A szerkesztőségben levél várta az édesanyjától, sietve olvasta el. csak úgy futólag, hogy nincs-e abban is valami „rendkívüli4’, aztán zsebébe gyűrte s irni kezdte a nap krónikáját. Szerkesztője többször megsürgette a cikket, ő kedvetlenül, közömbösen irta, csak bogy tul legyen már rajta. Közben Etelkára gondolt, aki még egyedül érdekelte a világon, a halványkék ruhát látta maga előtt, a szép nyakat és hullámos hajat, a hangját hallotta, tekintetének varázsát érezte arcán és aztán pontot tett az öngyilkos leány történetére. Órájára nézett, , A. <; t; — Fél öt, Etelkával egy óra múlva van találkám — gondolta és ahogy a cikket beadta, levélpapírt tett az írógépbe, hogy anyja levelére válaszoljon. Kopogtak a billentyűk, ín tottak a sorok és nagyon belémélyedt az írásba. -Tói esett közel érezni magát anyjához, ha gondolatban is, mert ő volt Etelka mellett az egyedüli lény, aki érdeklődött sorsa iránt. Ha re&nézve közömbös volt a világ, bizony vele sem sokat törődött senki. A telefon megszólalt, rohannia kellett a rendőrségre. Valami építkezésnél szerencsétlenség történt, az építőanyagok maguk alá temették a munkásokat. Útközben leragasztotta a levelet, aztán órájára nézett. — Öt óra — állapította meg és hamarosan leszámolta hátralevő perceit. Etelka a park végéhen várja, odáig az ut jó húsz perces. A rendőrségi útja legalább negyedórát vesz igénybe, a cikk megírása öt perc, ez húsz. ösz- szesen negyven, tehát előreláthatólag késni fog a találkáról- De Etelka megérti ezeket és nem fog haragudni. A rendőrségen semmit sem tudhatott meg pontosan, ki kellett loholni a hely színére. Ez újabb huszpere időveszteség, amire igazán nem számított. — Nem baj, majd elkérem a lap kiadóhivatalától az autóbusz jegyet, azt mondom, fontos dolgom akadt. Éppen kapóra jön ez a .szerencsétlenség. Húsz perc helyett öt pere alatt ott leszek Etelkánál. A munkásokat azonban nem lehetett a beomlott épület alatt hagyni, utána kellett járni, hogy mi történt tulajdonképpen. Ide szaladt, oda szaladt kérdezősködni és fél hat előtt pár nerced rohanhatott csak vissza, hogy megírja az esetet, A szerkesztő azt mondta, hogy jó hosszan kell a cikk ás vádolni a vigyázatlan építészt! Ekkor már fél hatot mutatott az óra és úgy gondolt néha lopva. Etelkára. írás közben, mint ahogy titkos pillantásokat vetünk néha arra, akiről nem akarjuk, hogy észre vegyen, de jólesik, ha közelében lehetünk. Vádolni az építészt, amikor sejtelme sincs, hogy mi lehetett a Mine. Etelka pedig háromnegyednél tovább nem vár, ezt már sokszor megmondta. Tehát még van néhány pere! A fiatalember letette a cikket az asztalra és kisietett. A kabátját a nyakaköré akasztotta és beloholt a kiadóhivatalba a jegy után. 7- Inkasszálni vannak vele! — mondta az előfizetési osztály vezetőnő és az órára pillantott, — Különben pár perc múlva már itt lesz, megvárhatja. — De nagyon sürgős volna. Zsebében kotorászott, hátha akad pénz egy jegyre. Észrevette a levelet és bélyeget kért rá a kiadóban, számlája terhére. Fizetést nem kérhet ilyenkor, egy jegyre pedig szégyeit kölcsönözni, amúgy is rossz hírben állt. Ha törik, ha szakad, megvárja a. bérletet. Egyet gondolt és .kisietett a megállóhely felé, hogy útközben találkozzon a pénzbeszedővel. Izgatottan sétált, majd visszasietett, nem tért-e másik utón haza. A kiadóban nem volt senki. Visszarohant a megállóhelyre. Már háromnegyed. De talán Etelka még vár, hiszen olyan jó lélek. Homlokát törülgeti, izzad a sok szaladgálástól, liheg a melle. Végre észreveszi a pénzbeszedőt, amit huss lépéssel előtte halad. Nahát, nem vette észre! Kohan, hogy utolérje. A jegy a kezében van a levéllel együtt, amelyet a megállóhely mellett lévő postaládába fog bedobni. Izgatottan siet az uecán, közben a levelet és jegyet cserélgeti kezeiben, hogy melyiket kell feladnia. A postaládánál csak akkor döbben magára, amikor a levél maradt a kezében. A jegyet dobta be helyette. Az autóbusz elsuhan előtte, felnéz a szemben lévő órára, öt perc múlva hat. Látja, amint Etelka távozik a parkból, fölényesen himbálja derekát és nagy fekete foltok maradnak a földön lábai nyomán. Szállingóznak a hópelyhek, ó, most ezt is látja jól. >*•■»»«■» MWWW W« W«ü ^ «»WC USIDA JENO Hulló hajszálak elégiája Tavaly delejes, dúsnövésű hajamban sercegett a fésű. Én nem tudom, hogy mi a titka: hajam ma gyöngeszálú, ritka, megtört, puha, mint ócska kelme szálakra szétnyűtt, satnya selyme s oly könnyen enged, simul, hajlik, oly szépen helyére hanyatlik, mint enyhe elmúlásra várván erőtlen nagybeteg a párnán. S jaj, veszteség, mi meg nem térül! e gyatra fiirt is egyre gyérül, olykor szikianként, majd sereggel tépi a fésű foga reggel- S mikép hegyem, hol sok vihar volt, sápadtan ütközik a tar folt s orkán-seperte szikla-ormán nem sarjad új fa; ilyenformán terjed a tisztás köre szépen koponyám tartott tetejében. Ami azelőtt lomb lehulltán fogott el, az ma idők múltán egy egy hajszál hulltára támadt bizsergő, halk nyárvégi bánat —• ős telkemet lankad.tra fújja október lengő mélabúja. A tavaszvágy, mi regi költőt annyi epedő dallal töltött, hirdetvén, új rügy, új kacaj less: nekem valami égi hajszesz. Nem is kutatom már, mi tette, hogy hajzatom ily gyér felette: talán a csókok lassú mérgef talán a gondok sunyi férgei Hiszen mindenki szíve voltam. Minden sír hantra én hajoltam, minden bölcsőnél ottan álltam, minden porontyot én dajkáltam, én tanítottam, én neveltem, minden kunyhóban én teleltemMíg mély alvókkal megrákottan ment a hajó, én virfosztottam, úgy dohogott, suhant előre, hogy egymagámban voltam Váré: az utasoknak mindahánya helyett aggódó kapitánya. Én jártam mindig minden útban, én szerettem és haragudtam, én éltem, sírtam, én daloltam mindenki helyett. Költő voltam, ... Most is, amíg e verset twin, •egy hajszál pihen a papíron, minden kecses, japánt rajznál finomabb rajzit, vékony hajszál- Hever halottként odalent és bennem készül a gyászjelentés: Félévet élt. A színe banta. Kitépte gyilkos végzet- karma, nem használt kenőcs, villany, élhet 1- Szegény, alig öl centiméter. frörbült ágacska. Lágyan ível finom hajlással, bájos ívvel, akár eső után a márvány- eres felhőkön a szivárvány. Azt is hihetned, kicsi híjjá, hogy kis kóboldok könnyed íj ja, amelynek húrja-közepéről, sóhajból sodrott idegéről fürge pülanat-nyilvessiőkben :tz ifjúság, mi tovaszökken. Nekem e hajszál most az újság, sűrített, mély élet-tanulság, egyetlen kérdés, nagy dilemma, nekem ez a történelem ma: Ifjak vagyunk, élünk, verekszünk s — nem segít orvos —- megöregszünk. Ú be szomorú, jaj be félek! Vigasztalj verssel, örök lélek, életen túlnéző mesékkel, bizarr, bolondos bölcseséggel: Higyjem, tündérek hada száll-át, amerre jártam s hullott szálát hajamnak sorra felkutatják, sírna fürtökbe simogatják, gömbölyű arccal, fitos orral 'ujjak be fénylő gyémántporral, egy gyökerét is el nem vesztik• ápolgatják és megnövesztik, egyenként gyűjtik s összeadják s mikor meghalok, visszaadják. Fürtjei a Sámson-erőnek fejemre szépen visszanőnek s mint vágtató musztáng soV tye vagy üstökös lángcsóva-fénye lobog utánam majd az égen, a messzeségen, mindenségen, amerre végtelenbe tágult szellemem zúgva végigszáguld és seprő hajam sűrű hossza, a csillagokat csiklandozza. S mikor az tramlásf megunván, szendergek habos fi llcgdumián, érzem, hogy egy kéz öl kis ujja körmét erős hajamba túrja, úgy elvész benne, meg ’sá latszik, borzolgat, babrálgatva játszik, kemény bozontjál szétzilálja, hélemarkol és megcibálja, mint régen, régen. S én a. boldog jó fájdalom töl fel sikoltok.
