Keleti Ujság, 1935. március (18. évfolyam, 49-75. szám)
1935-03-11 / 58. szám
TPTIL ÉVFOLYAM.'5& SZÁM* ffîFt£Tΰ&f$0i 5 Régi vig özvegyek Pénteken délután, de már szürkületben, vfllanyfelgyujtás után, borotválkozni mentem egy fodrász-„müterembe“. A mester befejezte remekművét s az utolsó simításokkal is végzett, én pedig szórakozottan belenéztem a tükörbe s eközben valami gyanús csillogást vettem észre ritkás hajfürtjeim glédájában. De nem voltam tisztában a dologgal és ezért megkérdeztem a borbélyt: — Nézze csak meg ezt a hajszálat, milyen színű? óvatos voltam, nem akartam befolyásolni a szakértőt. Az udvarias Figaró teljes odaadással hajolt homlokom felé és némi szégyenkezéssel jelentette: — Hát bizony, ez a hajszál ősz! Sőt, a folytatólagos terepszemle rendjén társát is felfedezte. Nem akarom azt mondani, hogy egy világ omlott össze bennem, de bevallom, hogy hiúságom mély sebet kapott. Eddig ugyanis öntelten nyugtáztam kortársaim, mégpedig őszülő, sőt javában deresedő kortársaim irigykedő megjegyzéseit időálló, az ikszek sokadalmának figgyethányó, változatlanul szőke hajzatomra. Pár perccel utóbb egy másik figyel- meztetést is tudomásul kellett vennem. Felfedeztem az egyik hirdetőtáblán a „Vig özvegy“ reprizének plakátjait. A repriz színhelye a román opera, tehát ugyanaz az épület, amelyben valamikor az akkori magyar Nemzeti Színház premierjén részt vettem. Arra gondoltam, hogy mindenben a premier és a repriz közötti idő a hibás. Ha nem telt volna el, akkor nem fedezem fel az első ősz hajszálat és nem volna alkalmam ezzel összefüggő dolgok felett el- andalogni. De tultéve magamat a befejezett tényeken, az az ötletem támadt, hogy elmegyek a rep- rizre. Amugyis nagyon ritkán fordultam meg Fellner és Helmer díszes ezinkázpalotájában azóta, hogy a kilakoltatott magyar színészet helyét a román színészet foglalta el. A színházban kétirányú volt az érdeklődésem. Elsősorban a közönséget figyeltem, kiváncsi voltam rá, hogyan hat a mai emberre Lehár és a darab kivételesen szellemes és mulatságos librettója. Azt tapasztaltam, hogy Lehár egyáltalában nem kopott meg, az igazi tehetség nincs kitéve a divatváltozások szeszélyeinek. Olyan dübörgő tapsok visszhangoztak ebben a kedves, nekem igazán felejthetetlenül kedves színházteremben, hogy vetekedtek a régi nagy színházi esték tapsorkánjaival. A címszerepben magyar színésznő: Rózsa Anna aratott nagy diadalt, annak bizonyságául, hogy a művészet az a terület, amely az elfogultságot és a gyűlöletet is le tudja győzni. Andreescu ur Danilója szintén nagyon sikerült alakítás. Ideális bonviván-megjelenésü, jóhangu és rokonszenves színész. De szépen énekeit Rosillon szerepében Spataru is. Szóval a főszereplők megállták a helyüket. Hogy egyebekben az operastilushoz szokott színéAz Ujságiróklubban hétfőtől Pintér Bőske operett részleteket, sanszotokat és tincszámokat énekel esténként. széknek egy kicsit tnlkonnyu (vagy túlsúlyos?) volt a feladat, operettben mókázni és komoly- talankodni, ez bizony érezhető volt, de a lelkes közönség nem vette a dolgokat olyan szigorúan. Előadás után aztán ismét bőven volt időm elgondolkozni az idők múlandóságán. A régi premierre, a „Vig özvegy“ első együttesére gondoltam és egy kicsit elszorult a szivem. Most már nem halaszthatom tovább, megmondom, hogy ez a Lehár-premier, ami most az eszembe jutott, ide-stova harminc esztendős És harminc év elegedő volt arra, hogy szétszórjon, letaszítson a színpadról deli bonvivá- nokat, aggastyánokat csináljon belőlük, másokat kíméletlenül legyilkoljon és eltemessen. Én még a szerencsésebbek közé tartozom, mert az akkori kamasz diák, mint a fentiekből kitűnik, csak most jutott hozzá az első ősz hajszálhoz. Daniiét nálunk, ha emlékezetem nem csal, Kassay Károly „kreálta“. Magas, sovány ember, olyasféle imbolygó járással, mint amilyen a tevének, „a sivatag hajójáénak a sajátja. Kedves, kittinő színész, aki azonban már akkor is szinészkarrierjének alkonyához közeledett. Tőlünk hamarosan végleg elkerült, vidéki színházaknál bonvivánoskodott, aztán áttért a meglettebb férfiak ábrázolására és lassanként búcsút is mondott a színpadnak. Ügy tudom, ma is él valahol a Bánságban, hogy miből, azt az Isten tudja. Nyugdija sem igen lehet, vagy ha van is, nagyon kevés, mert a háború a magyarországi szinész-nyugdijegyesület alapjait is eltékozolta. A „Vig özvegy“ Oerlaky Herrnin volt, temperamentumos, tehetséges színésznő, az volt a különlegessége, hogy — csúnya volt. De mi, fiatalok úgy rajongtunk érte, mintha a milói vénusz tejtestvére lett volna. Mi történt vele, igazán sejtelmem sincs róla. De utána egész sor Glavári Hannára emlékszem. A ke- rekarcu, kissé selypítő, ellenállhatatlanul bájos Sugár Jolánra (akit pár évvel ezelőtt Bródy Miklós egy pesti szanatóriumban, mint ápolónőt talált meg), a gyönyörű Berky Lilire, akit Budapest már csak akkor fedezett fel, amikor a mi közönségünk. hálátlanul elfelejtette. Rosillont egy vékonydongáju, fiatal színész, Pajor Ödön énekelte, akiben csakúgy duzzadt a színészi önteltség. Ez a Pajor Ödön nem volt valami szeretetreméltó egyéniség, de volt egy nagy előnye, a durvaságig menő őszinteség. Kedvenc mondása volt azzal a szi- nésztársával szemben, aki nagyon hencegett: „Ismertelek még szilvafa korodból!“ Aztán ugyancsak neki volt a jellemző kijelentése: — Valami hibánk van nekünk, vidéki színészeknek. Ha jobbak lennénk, már régen Pestre szerződtünk volna. Később mégis elkerült Pestre és eleinte jelentékeny sikerei voltak a Népoperánál. A „Pesti Hirlap“ kritikusa agy aposztrofálta, hogy Pajor a Népopera Hegedűs Gyulája- Aminek az volt a magyarázata, hogy a Népopera együttese csupa fiatal énekesből állott és jóformán mozogni sem tudtak a színpadon. Nem csoda tehát, hogyha a kritikus Hegedűs Gyulának látta Pajor Ödönt- A vékonydongáju legényből azóta testes, sőt kövér, fehér- hajú színész lett, akit a minap ötszavas szerepben láttam az egyik pesti operettszínházban. Király Ernő is játszta Rosi'.lont. később pedig Danilót. A közönség, ha máshonnan nem, legalább a gramofonlemezekből ismeri a Király Ernő szivhezszóló, netnesesengésü baritonját Mi, ifjú kritikusok, szintén szerettük, csak a fülével nem tudtunk kibékülni, mert bizony az kajla volt. Ez azonban nem akadáReuma hatalmasodott el rajta Egy nyolcvanéves zongoristát megmentett Sels Kruschen Dacára annak, hogy előrehaladott kora nőm akadályozta meg mestersége folytatásában, a reuma azzal fenyegette legutóbb, hogy miatta mestersége félbenhagyására fog kényszerülni. „Két évvel ezelőtt“ — írja nekünk — „bal karomban komoly reumatikus fáida’tnakat éreztem. Sok mindent próbáltam meg, de hiába. Azután elkezdtem reggelenként egy fél kanál Sels Kruschent szedni, amelyet egy barátom ajánlott. A beteg kar, amely hivatásom teljesítésében megakadályozott, nem fáj többé. A kezelés után néhány héttel igen jól éreztem magam, nem voltak fájdalmaim- Ennek annál is inkább örültem, mert zongorista vagyok és más kenyérkeresetem nincs. Noha már 80 éves vagyok, teljes egészségnek örvendek, amelyet meg is őrzök, hála a Kruschen sóknak.“ G. L. A. Azoknak a rendkívül fontos ásványt anyagoknak, amelyeket a Sels Kruschen tartalmaz. a vérkeringésre közvetlen hatásuk van és semlegiesitik a hugysavat, amelyről tudvalevő. hogy a reuma okozója. Azután he'yreál- litják a kiválasztó szerveket, amelyek újra rendesen működnek, a székrekedést megakadályozzák és ezzel megakadályozzák a hugy- sav, vagy más mérgek lerakódását, amelyek aláássák az egészséget. Sels Kruschent több mint 120 országban árulják és most már Romániában is minden gyógyszertárban és drogériában üvegenként 95 lejért kaphatólyozta meg abban, hogy egy évtizeden keresztül koronázatlan királya ne legyen a pesti operettszinpadoknak. Szegény Király Ernő most Amerikában játszik apa-szerepeket és folytat nagy harcokat a kenyérért, Nyegnst Makray Dénestől és Dezséri Gyula bácsitól láttam a legtöbbször. Mind a kettő egyformán nagy színész volt, olyan, amilyen csak tiz-husz évben születik. Itt öregedtek meg nálunk. Makray Dénes, akinek nyolc-tiz igazán tökéletes alakitására emlékszem, a házsongárdi temetőben álmodik a mennyezetről visszhangzó hahotáról és a negyedik uccába is kihangzó tapsviharokról. Dezséri Gyula utolsó éveit Pesten töltötte, szomorúan visszasóhajtva Erdélyt. így hirtelenében ezek a nevek jutnak eszembe a régi. békebeli „Vig özvegyiből. Azok, akiknek a premieren tapsoltak, úgy elsodródtak tőlünk, hogy nekem is az emlékezetem legeldugottabb fiókjából kellett kiásnom az egykori forró színházi esték hőseit. Csak Leltárt nem kellett exhumálnom, annak ellenére, hogy „Vig özvegye“ máris besorakozott a klasszikus operettek gárdájába. És az Ő világsikeréből a „kincses város“ is magának igényelhet egy parányit. Mert, ha jól utána nézne valaki, a városháza irattárában megtalálhatja Lehár Ferencnek azt a magyarnyelvű beadványát, amiben arra való hivatkozással, hogy apja sokáig itt állomásozott, ő maga mindig magyarnak vallotta magát, illetőségi bizonyítvány kiállítását kérte az akkori városi tanácstól. Mint riporter emlékszem arra is, hogy a kérvényét elfelejtették elintézni. (sz.) In |*I’ ellen használjon: $zi. László fertőtlenítő szappant, megóvja mindennemű járványos és fertttző betegségektől.
