Keleti Ujság, 1935. február (18. évfolyam, 25-48. szám)
1935-02-04 / 28. szám
XVIII. EVFFOLYAM». SZÁM, Knmujsm ii Sárossy tanár ur Irta: DSiDA JEfiÖ Furcsa ember volt Sárossy. Bozontos,’ barna haját hátra fésülve hordta és csaknem válíig növesztette, mint a piktorok. Élő bizonyítékául Darwin tanításainak, melyeket annyi tűzzel magyarázott nekünk a természettan-órákon: tisztára állatfeje volt. Kiugró po- íaesontjain fényesre feszült a kicserzett, ma- lájisárga bőr, hatalmas alsó állkapcsa örökké harapásra torzultan ugrott előre, bankos orra alá. De szép szeme volt. Nagy, melegen néző, dióbarna szeme. Kemény arccsontja alatt, beesett arcán, mély gödrök sötétlettek két oldalt, talán hogy annál erősebb legyen a fölöttük mozgó szempár villogása. Ha csöndesen beszélt, melegen nézett maga elé, de ha lendületbe jött — ami gyakran megesett, — és fanatikus hévvel hömpölyögtek duzzadt, kirepedezett ajkáról a szavak, perzselő, tüdővészesen lobogó lett a szemek tüze is. Alig volt harmincötéves. Mi diákok, nagyon szerettük Mikor legelőször jött be a hetedik osztályba, tanév elején, padról-padra járt és férfias komolysággal fogott kezet mindegyikünkkel. — Sárossy Péter vagyok. Én fogom maguknak a biológiát és a kémiát íanitani. Ez a föllépés tetszett nekünk, imponált. Hiúságunknak is jól esett: felnőtteknek, férfiaknak éreztük magunkat. A helyzet később sem változott. Sohasem éreztette, hogy ő a tanár és mi tanítványai va gyünk. Magával egyenrangú, értelmes, felnőtt embereknek tekintett bennünket, akikkel lehet és kell is komolyan beszélni. A természettudomány kusza és mégis egyszerű titkaiba úgy avatott be minket, mintha legjobb barátainak tenne Őszinte, bizalmas közléseket. Közvetlenül, nagy érdeklődéssel beszélt, eg5rszerre csaknem mindannyiunk arcába nézett, mint az olyan emberek, akiknek nagyon fontos, hogy jól megértsék őket. Csodálatos dolgokat dobott közénk, horizontot nyitó nagy, tág szavakat. Izgató, mély titkokról bontogatta a lepleket. Nagy kitérőket csinált, a tudomány minden ágát segítségül hívta mondanivalói színezésére. A világok keletkezése, az élet megjelenése és fejlődése a földön, az ember lassú és fokozatos kialakulása érdekfeszitő elevenséggel peregtek le szemünk előtt, mint valami ha- taimas, lenyűgöző színjáték. Senkit és semmit sem gyűlölt, csak a butaságát. Emlékszem, egyszer azt mondta: — Gyűlöljék és üldözzék érem, a butaságot, mert az orvostudomány haladtával^ lassanként ez marad, mint egyetlen gyógyíthatatlan betegség a világon. Máskor pedig egy beszédes, gyönyörű óra végén, köhécselve és barátságos mélabuval mondta: " ; — Ha valamikor nagy szomorúságuk lesz, jusson eszükbe a végtelen világegyetem. Nézzenek sokáig az esti égre, melyen szikráznak a mérhetetlenül távoli csillagok és gondolják el: mint forog a föld és suhannak a bolygók a föld körül, hogyan rohan a nap ismeretlen, félelmes célok felé és hogyan keringenek, száguldanak a tejut milliárdnyi naprendszerei a felfoghatatlan éjszakában... Meglátják: megvigasztalódnak. Olyan kicsinek látják majd saját életüket gyötrelmestül, bánatostól, mint amire még csak gondolni sem érdemes. ügy fejezte be, mintha csak a másnapi leckét hagyta volna föl: — Ezt ne feledjék el, kérem! Szinte megszépültén mosolygott, mikor fölállt és kiment. Eleinte jó tanárunk és jő barátunk, később már jó pajtásunk is lett Sárossy tanár nr. Név szerint ismerte a lányokat, akikkel a Kossntli- kertben szoktak sétálni a hetedikesek. Sokat tréfálkozott és évődött velünk. Hébe-hóban mi is megengedtük magunknak apróbb, gyermekidőkben bevált csínyeket, melyekért sohasem haragudott meg. # Egy áimositó, orrlíangu franeiaóra. után agy hajtott ki belőlünk a csintalan jókedv, mint az iskolaudvar csenevéez fáiból a rügy. A inárciusvógi napfényben aranyosan füstölt a tízperces szünet fölvert pora, szaladó lábak döngtek a folyosókon és zűrzavaros diáklármától visszhangzottak a lépcsők. A hetedik osztály az emeleti folyosó végére esett. Tudtuk, hogy a felügyelő tanár soha sem jön arrafelé, azért nem is mentünk le a napos és zsúfolt udvarra. A tanteremben jobban eltelt az idő. # Természettan óra következett. Pécsi Gynszi, aki szertáros volt, nagyot rikkantott: — Megyek a komáért! Komának a csontvázat neveztük, melyről az emberi csontozat különféle részeit tanultuk s melyet le kellett rajzolnunk fekete és piros ceruzával a jegyzetünkbe. Rozsdás dróttal ösz- szekötött, megsárgult csontváz volt, kissé megroggyanva állt fekete talpazatán, mintha les- kelődnék. Nekem mindig a hosszú, néma tejesembert juttatta eszembe, aki otthon minden reggel bejött a konyhába. Polán ä'ÜwM Kun Mátyás Fia RT. Ciut, Ca «a Mnrechal Fach 2. Köszörülések, Javítások, nikkelezések elválialtatnak Töméntelen mókát követtünk el a csontvázzal. Legtöbbünknek tiszta, tágranyitott szeme volt még s az üres szemgödrökben nem láttunk egyebet, mint két nevetséges, értelmetlen, fekete lyukat. Távolról sem emlékeztetett bennünket a halálra, eszünkbe sem jutott, hogy bennünk is ilyen csontok meredez- nek és mozognak. • Most is nevetve, vagy közömbösen fogadtuk a komát, mikor Pécsi Gyuszi meghajlította és előre nyújtotta, hogy beférjen az ajtón. — Nézzétek, éppen olyan, mint Sárossy! — mondta valaki. — Csakugyan, — mondotta Pécsi szakértelemmel és lehunyta a halszerűét. — öltöztessük fel! --------' Pukkadtunk a nevetéstől. — Várjatok csak — röhögött Lösz, az osztály bohóca és kirohant az ajtón- Néhány perc HH Bárd Oszkár verseiből: & SlríodHbergr neffyetlíilc as»z rnya Aki nem volt, akit csak egyre várt, W akkor Is fűti a szelíd szamovárt, mikor a kerüléseknek perec már elüt, aki nem hagy altkor sem egyedül, hogyha magunkat elhagytak, ée bírja azt Is, ha győzelmeknek pírja hevíti orcánk, kit halóttraváltan sírva kerestél, Strindberg, megtaláltam 1 .Ne gúnyolódj. A keserű «savad kellően mélyre, hidd el, beszaladt s hitetlen volt a kisértések ellen s nem fellengzős és önámitott sulim dalol most himnuszt elvarázsolt órán, férfi vagyok és kételyeket ró rám a Hagy muszáj, az örök ellentétünk, a jóhiszeműség, amit hiába védünk, ha zsong a perc s álcát keres a kéj. Tisztul tan látok, ne félj, ne félj, s a zsolozsmáknak ideje lejárt, hat éven át, mint serdülő leányt figyeltem őt: milyen, ha sír, mulat, s ha elfogott a kábulat, mogorva lettem s messzemejitem, îi uj négy év óta a* én asszony-szenten* kitart velem és hi fog tartani, mert Igaz nőtárs, valóban az, ami s nem amivé a kora tette öt. Elgondolom: ha bús szemed előtt felbukkant volna így, ily igazin az einberasszony, csupa szín és csupa jóság, elnézés, mosoly, tragédiáid, amiken most oly halálfertözott vágy illata leng, mivé lehettek volna'.? Drága csend aranyesője szállna s tiszta méz peregne a fáradtsorsu, eltorzult emberekre, a koponyád, a föld legszomorubbika nem lenne olyan mérhetetlen iga a vágyvavágyott lendület nyakán és feloldódna vígan önmagán az elfalazott, érzelgős szíved. Elgondolom: _ ha helyettem kivet e nyugodt szírire téged a vihar s a fátumodból örökre kihal a kietlenség maudragöra-mérgo, cserébe felgyújtanád érte a kételyeknek ősi garmadáit s a lelkedet, mely gyermekeseit állít dervis csodát, szétosztanád a földnek « az áhitatod legendával tölt meg egy égési nein zed éket: Mindegy. A fájdalmad hiába éget, hiába bánt hiába-áhnod s hiába tudom: neked kellett vén megtalálnod s hiába szürkébb a tiednél a lelkem, be jó, hogy sem te, hanem hogy én lelten» s«na negyedikre, ama igazibbra, be jó, be jó, be jő is!! Sajnálkozó szikra röppen feléd c eeirtről: friss napsugár poklok felett, mely távoli, sudár végtelenjébe visszatér, Nem adom! Kegyetlen, szent törvény az önzés és a vér!! Semmit se venni komolyan Semmit se venni komolyan, bizony azt kéne tenni, de mi marad, akkor nekünk? Semmi, egészen semmi, Minden csak azért érdemet, mert teljes lelkünk bánja, ka nem így van, öntődjön ti vízzel az ezüstbánya. Túlsókra hegyzett bölcsesség nem magyaráz meg milse, csak arra jó, a fehér szint jobban megfehéritse, de hol egy pont bár fekete, ott rnitsem ér tanácsa, koldustól kívánja, a pénz •nem-cél - volIát belássa Ez a mienk csak, ez a kín. min ékünk hagyják ezt meg', jönnek uj genera,dók, akik más nótát kezdenek. Mi így voltunk s így maradunk: mindenbe szívvel menve s bepmstülva — bár céltalan —■ . vágy-, eszme- s szerelembe. Semmitse venni komolyan, bizony, azt kéne tenni, de mi marad akkor nekünk? Semmi i, egészen semmif ,..
