Keleti Ujság, 1935. február (18. évfolyam, 25-48. szám)
1935-02-25 / 46. szám
XVIII. ÉVFOLYAM. i6. SZÁM. KBimüjsm It BIRI, A TYÚK Irta s Nyirö József Amennyire nagyjából ki tudtam bogozni a részieteket, a tragédia igy történt. Jókor reggel a fiatal Béla András szegény- ember feleségestül elment napszámba. András éppen be akarta kócsolni az ajtót, mikor az asszonynak eszébe jutott, hogy a kotlőt nem látta el. Még haragudt is az ember, hogy ilyenkor jut eszi be az asszonynak a kotló, de türelmesen várt, mig az asszony a szoba közepére hideg puliszkát tördelt szét a tyúknak és egy cseréptányórbá vizet loccsantott, hogy ihassék, ha leszáll a fészekről. A tüzet is megszitotta, hogy kellő meleg legyen és ne hűljenek ki a tojások. A rostát is oda húzta a pad alól a plattén közelébe. — No Biri, ősz tán viseld jól magadat! — mondotta a tyúknak, amely egyetlen vagyonuk volt és ő is az ura után sietett. ügy az asszony, mint a tyuk nyugodtak voltak. Az asszony azért, mert éppen az este vizsgálta át lámpával a tojásokat és mind a húsz tojásban élet jele látszott. A tyuk azért, mert mikor egyedül maradt a fészken, kissé felbillentette a testét, maga alá nézett és épen, hófehéren ott volt alatta mindaliusz tojás. Az asszony nem tudta, de a tyuk tudta, hogy a húsz tojás busz világ. Ennek bizonyítására, ha a Jóisten megbocsátaná, Szentfelségé- ről vonnék hasonlatot. Az írásban Írva van Ugyanis, hogy „Isten lelke lebegett a vizek fölött“ a világteremtésnél. Az Isten lelke azonban nemcsak „lebegett“. Az ősi héber szöveg szerint a felséges teremtési folyamat alatt a zűrzavaros világanyag fölött, hanem „kötőit“, mint Biri a tyuk. Ilyen meleg közvetlenséggel fejezi ki az írás Istennek állandó és lényegétől sugárzó ráhatását a világmindenségre, a teremtés hatalmas cselekedeténél, a teremtés azonban soha meg nem szűnő folyamat is. Tehát bizonyos értelemben örökkévaló Isten lelkének ez a vizek fölött való lebegése, mely soha el nem halványuló hatalmas öntudattal sugározza he az idők elképzelhetetlen méhét. Ez az öntudat minden teremtőnek legnagyobb boldogsága. Hogy volt ebből a teremtő öntudatból és boldogságból valami Biriben, a tyúkban is, (— ki egyébként maga is olyan komoly és házias volt, mint egy szép fekete asszony —) azt nem merem nyilvánosan állítani, hogy miatta le ne szamarazzanak engem az okosok; de magamban szentül meg vagyok győződve, hogy volt és nem elégszem meg, hogy csak egyszerű „ösztönének tartsam a Biri tyukeselekedetét, aki huszonegy napig a teremtés boldog kábulatában ül a maga húsz tojása, busz világa fölött. Ezt a huszonegy napot gondolat nélkül, mozdulatlanul lehetetlen kibírni, de ez már igazán nem változtat a dolgon, ha mi nem is sejtjük, hogy mit gondol a tyuk. Egy azonban bizonyos. A tyuk tudja, hogy melyik tojásban van élet, pedig nem „lám- pázza“ át, aminthogy a Jóisten se tartja egyen- kint oda a bolygókat a nap elé, hogy hatalmas kezével beárnyékolva figyelje meg melyikben van élet és jövendő és melyiket kell kidobni a mindenség szemétdombjára. Minden nagy dolog csendben és észrevétlenül történik. Biri a tyuk se árulta el semmivel, hogy: széttárt puha tollas testének melege misztériumot valósíthat meg. Ült — mondom — rendületlenül a tojásokon és kerek véresepp szeme meg se rebbent. A teremtés különös önkívülete hódította el minden pillanatát és testének finom sugárzása alatt húsz kicsi élet titokzatos csodája valósult meg. Mintegy önmagát lopta át a tojások szilárd fehér falain, hogy fenséges álma teljesüljön. Kizárólag ezért az álomért érdemes élni, bár az álomlátók az életben nem sokra viszik. Biri is egyszerű szegény sorsú, de házias tyuk maradt, csalán, burján, sár és piszok közé átkozott életű, alázatos madár-fehérnép, kivel a világtörténelem nem sokat törődött. Igaz, hogy ő se a világtörténelemmel, tehát boldog ős megelégedett volt, mig rájött a furcsa inger, világokat teremteni. Ez az örök szikra minden élőben kigyűl egyszer és minden élő Tsten al kotó társa lesz áitaia. Kiki tehetsége szerintBiri a tyuk azonban a teremtés titkos műhelyében is megmaradt egyszerű napszámos asszonynak, kire húsz aranylábu csirke létrehozása volt bízva. Nem nagy dolog az egész, de túlságosan sokat nem is lehet várni egy ilyen műveletlen, paraszt madár-asszonytól. Amit lehetett, hát becsületesen megtette. Nem kímélte magát. Egykor piros arca elhalványodott, taréja sárgán és erőtlenül ült a feje búbján, egészen helesoványodott a becsületes odaadástól. Ha a folytonos, feszültségtől, meglankadt testi ereje el is hagyta és orozva rátört az álom, szemei elfénytelenedtek, a szive akkor is változatlanul sugárzott rá a húsz tojásra. Az idő telt, a pillanatok lábujjhegyen haladtak át a szegényes parasztszobán. A tyuk nesztelenül ült a fészkén a csendben. Mindössze annyi változás történt, hogy a rossz plattenből kiesett egy eleven széndarab a forgács közé. Biri a tyuk ránézett a ragyogó arany-rögre, de nem moccant. Egyideig hunyorgott a szén a forgács között, majd hajszál vékony füstöcske szivárgott fel belőle, ami könnyű, sejtelmes és szép volt. A tüzecske lassan harapózott, mig csöpp kis lángfátyol pattant apró fészke fölé és percekig küzdött az életéért. Hol lelankadt, hol megnőtt és a végzet tenyerében nyugtalankodott. Gyenge és kedves lángocska volt- Édes kis tüz- gyermek, amért kár volna, ha kialudnék. Igazán kár volna, hiszen olyan szép és ártatlan piros ingecskéjében táncolva a forgács tetején! Minden olyan szép, ami kicsi. A tűz pedig az elemek közt a legszebb- Nekem örök játszótársam- Biri a tyuk is gyönyörködött benne. Le sem tudta venni róla a szemeit. A tűz minden madarat megigéz. Valósággal hipnotizál. Ezért van az, hogy az égő erdőből nem tudnak kirepülni a fészkükön meglepett madárkák. | A lángocska rohamosan nőni kezdett. Már meleg fénybe borította a tyúkot és a fészek szalmája is arannyá változott tőle. Kellemes és szédítő volt, mint minden veszedelem. A tyűk felemelkedett és maga alá nézett, de ijedten roskadt vissza, mert a tojások mintha a színüket változtatták volna. Már érezte és tudta & veszedelmet, de húsz élet, húsz kicsinye volt alatta és rettegve borította fölibük szárnyait, hogy megvédje őket. A tűz pedig terjedt. A fa ropogva égett a platten alatt. A láng elérte az ott hagyott széket,, a székről az adtait és a szegényes holmi a lángokban olyan lett, mintha megdicsőült volna. A füst sötéten sürüdött a szobában és a tenyérnyi ablakok elsötétedtek tőle, mintha hirtelen éjszaka szállott volna a házra. A csípős, haragos füstgomolyban szikrák záporoztak és hullottak mindenre. Már a túlsó sarokban is fellobbant az ágy. Pokróc, párnáit, minden egyszerre folyékony tüzzé változott és ragyogott, mintha királyi nász-ágy volna, melyre ráhullott az aranyfüggöny. Biri, a tyuk rémülten ült a fészkén. Szíve a torkában dohogott és szétnyitott csőrrel lihegett, meredt rá a körül táncoló tűzre. Szemei égtek és felborzolt toliakkal kábul tan ült a OSIDA JENŐ Február\ esti hat óra Ilyenkor áll az ember s a függöny dúsan omló selymét simítva, csak néz. eA csend, mint sima olló, (miskor fényes két szára alkonnyal oxidált most) lélekbe vág. vigyázva, hogy formásat, szabályost vágjon ki: tiszta mintát, szép fodrot, arabeszket. mint papírból a gyermek, bár lázas ujja reszket, vagy sAluettes művész, ki nyír és nyes kitartón s keze közt sok-sok arcot ont a fekete karton. Csak áll az ember. És néz, Csak néz az ablakon túl. Most ráér. Alkonyat van. Már nem siet bolondul sehová. Meghitt, álmos és légies mosollyal arcokat ont a lelke. Most mindent összefoglal: szavakat, tetteket, kis félszeg mozdulatokból szelíd történelem nő, talán anyjára gondol, talán két furcsa szemre, melyet tiz éve látott egy kórház folyosóján, csak pillanatra látott s azóta, mélyen ottbent, búsan és névtelen fáj, mint kunt az ablakon túl a téti, végtelen táj hűvös, acélkék ive, mint a kert puszta fája, a tó jegének zöldje s az alkonyat lilája, — tán tizennyolc esztendő eíőttröl jut eszébe egy göndör báránybundás, pufók kisfiú képe, akivel együtt csúszkált a jégen három ízben s nehány nap múlva meghalt, szegény, difteritiszben, vagy kortyokat szürcsötve jó, enyhe fájdalomból, egy csöndes, vézna, sápadt, szőke leányra gondol: milyen sok kedvesség volt és mennyi furcsa benne s azt mondta, ha tehetné, a Davos-hegyre menne. .. Csak áll az ember. Vájjon milyen lehet a béke őrök országa, túl, túl? a nyugalom vidéke e vékony és törékeny, finom üveglapon túl: s képzeletébe ott jár mozgó, fekete pontul ultraviola völgyben, hol a távoli térség egyetlen muzsikáló, lilába folyt fehérség, ahol dagadva szunnyad a langyos, esti, drága hó hermelinje, pelyhek lélegző puhasága, ahol az égre fagyva, alig-alig rezegve madarak szárnya tetted — s bő, halványkék mezekbe öltözve, lassú lépttel, nem lankadó tagokkal arkangyalok bolyongnak boldog haradonokkal.
