Keleti Ujság, 1935. február (18. évfolyam, 25-48. szám)
1935-02-18 / 40. szám
zviTL tfroTTÄM. áo. sris. Kmrtüja&G NÁSZÚT Irta: SURANYI MIKLÓS ■Korán seggel, ragyogó tiszta téli nap, — n január végi gyenge hóréteg ezüstösen csillogott a hatvani országút árkában — az aszkári ménes legszebb sárga négyese kemény trappban vonta a zöld-sárga batári... hazafelé... A fogat előtt lovaslegény vágtatott s las- san-lassan elhagyta az utasokat, hogy szénát- zabot rendeljen a lovaknak és összecsőditse a falukban a gyerekeket. A batár bakján tilt a postasípot fújó legény, aki részben az ünnepélyesség kedvéért, részben, hogy az igásszekerek kitérjenek az utjából, szivetrázóan fújta az érzelmes nótákat. , —- Liebe Minka, ich muss scheiden — szóit a trombita meghatóan, a gyerekek rikoltoztak, a tehenek bőgtek, a csordások nagyokat dur- rogattak az ostorukkal s körülbelül ennyiből állt ennek a korszaknak eg fez romantikája... Ha oroszlánok lettek volna a Duna-Tisza közén, az ember azt hinné, hogy valamelyik északafrikai gyarmat országutján. halad, de oroszlánok, sajnos, nem voltak, csak itt-ott szegénylegények, szökött katonák és tolvaj juhászbojtárok s ezeknek a kedvéért angol globe- trotterek nem tartották érdemesnek a nagy magyar pampast felkeresni. Petrovay vigasztalta is a feleségét, s neki magának is csak most tűnt fel először, hogy a táj mindig egyforma piszkos fehér s a megfagyott, dagadt partok, iszapos pocsolyák, rothadt széna... varjú... pusztaság, szomorúság, elhagyatottság hazájában nincs semmi érdekesség. — A tenger is egyhangú, de mély értelmű és rejtelmes, — szólt bizonytalan hangon Petrovay — s egy óra múlva otthon leszünk — tette hozzá, hogy valami komolyat is mond-, jón, aminek örülni lehet. — Otthon! És csakugyan, már kibontakozott a falu stílustalan, egyszerű képe az esti szürkületből. Egy kis torony körül ferde, púpos szalmatetők. Nyárfák ... kanyargós országút... A kastélyból semmi sem látszik. Az a falun túl van. Néhány vidám ária a postakürtön s mindjárt a hídon leszünk. Ünnepnap volt és a szegény uszkárt tótok, mintán egész nap a templomban szundikáltak, fáradt léptekkel fel és alá ballagtak a faluban, mintha szórakoznának. Milyen naiv és szomorú a falusi ember szórakozása! A szegény ember, falun, tétován jár a házak között, a réten, üldögél a templomkert padján, a kocsma előtt összegyülekezik, mintha valamit megbeszélne, de tulajdonképpen nem tesz egyebet, mint unja a mát és várja a holnapot. Az uj hétköznapot. # A leányok és legények kissé elhúzódnak a falu határától, hogy túlságosan ne legyenek szem előtt, bár jobban ügyelnek egymásra ők maguk, mint ahogy a világ minden garde des dames-ja ügyelne. Itt-ott néha történik egy- egy kis tréfás utalás a szerelemre, — mindösz- sze annyi, hogy a legény megmarkolja a leány mellét, amiért a piruló és sikoltozó hajadon jól hátbavágja a csintalan udvarlót. De ez mindegyikük szeme előtt történik s szinte nem is vesznek tudomást az érzékek fellobbanásáról, a tapintás gyönyörűségéről, a vér bugyboréko- lásáról, — csupán csak a tréfás hátbavágásról, amit erős, teletorokból jövő kacagás és tapsolás követ. így mulathattak valaha Árkádiában görög kecskepásztorok és vizhordóleányok akikből később isteneket alkotott Homérosz fantáziája. így téofergett az aszkári nép aznap estefelé a kanális partján, amelyet meglehetősen kimosott a megolvadt hóié, a patak megduzzadt piszkos vize. . A staféta már egy órával előbb berobogott a faluba s mert hogy itt-ott elejtett egy-két szót az uraság érkezéséről, az egész község ott volt a bevonulás csodálatára. A cselédség a kastély udvarában sorakozott, katonás rendben várva urát és ifjú feleségét, akiről a falu vénajsszonyai, — akik belátnak az ismeretlenbe, az éjszakába és a jövendőbe, — legendákat meséltek a kastély népénekA kis kegyúri templomban, amelynek megfekedetett barok-tornya, szint* szégyelte, hogy a körülötte lévő nyárfák túlnőnek rajta, az egyházfi gyengéd figyelméből meghúzta a harangot, amelyet Petrovay karácsonyra vásárolt a hivek áhítatának emelésére. Harangzúgás, a falu végére kivonult nép, amely a szürkületben érdekes sziluettekkel imbolygott a megáradt patak felett, a postakürt harsány hangja... egész ünnepélyessé tették ezt a pillanatot. ' Gittában a sok utazásba nászút idegizgalmai, az uj környezet és a magyar vidék szokatlan levegője különös bágyadtságot keltett. Az a gondolat, hogy néhány perc múlva vége a romantikus kalandnak és kezdetét veszi egy alapjában véve egyhangú komoly és kissé fenyegető szituáció, — egy idegen élet ismeretlen unalma — ez a gondolat kissé megfélemlítette ... Az ut is keserves volt, a kerék sokszor küllőig bemélyedt a sárba és lovaslegény, kocsis, trombitás minduntalan leszálltak, hogy a lovakat vezessék, nógassák és kitartásra kapacitálják. A falu megközelítése egyenesen veszedelmes feladatnak látszott- A kanálison egy rozoga hid, félig a vízben, félig a fagyos, csúszós, békanyálas töltésen, amelyen még ott hevert egy ősszel elfelejtett dereglye. Az est mind hosszabb árnyékokat vont a fák mögé és a fáradt és szenzitiv Gittának most hirtelen eszébe jutott, hogy fél. — Még egy negyedóra, szivem — vigasztalta Ákos, s a legényeket leszállítva, maga is leugrott a határról, amint a lovak a kanális hídjára értek. Hiába. Az átázott, elkorhadt, roskatag alkotmány nem bírta el a nehéz hintót és a patak közepén — szinte úgy hallatszott, mintha felnyögött volna a hidacska — fájdalmas recs- esenéssel leszakadt a* árokba.. Éles, rémületes, szinté hisztérikus sikoltás hasította keresztül a hideg téli levegőt. Gitta ijedtében holtra sápadva, kimeredt szemekkel, ájulva esett a hintó sarkába. Estében megjelent neki a vén dajkája alakja, amint sárga, vibráló háttérből kibontakozik s karjait, mint hosszú szárnyakat csapkodva, könyörög, átko- zódik, ijeszt és sir. Gitta elszánta magát a halálra. ZavaroB öntudatának egy utolsó sugaránál még látott egy mesebeli nagy hidat, az élet hidját, amely összeomlott, amikor rajta a bulsó partra át akart lépkedni. S ha nem tudott volna, szeretett volna szegény meghalt anyja után kiáltani, Hej, lett nagy rémület, lótás-futás, csapkodás, káromkodás és imádkozás. Ákos maga is derékig vízben és iszapba süppedve, rettentő erőfeszítéssel megragadta a hintót, hogy egészen oldalt ne feküdjék. Aztán lovaslegény és kocsis kővel, doronggal, a bidkorlát fájával alátámasztották a határt, amelyből Ákos kiemelte ájult feleségét. ~ Rettentő ómen — susogta önkéntelenül, aztán, ölében tartva Gitta prémekbe takart kis testét, erélyesen szólón gáttá n hámész tótokat, hogy jöjjenek segíteni. És most megtörtént, amit alig tud elhinni, aki nem látott még szegény, együgyű tótot vasárnap délután, kiöltözve, bámész unalommal ünnepelni. Megtörtént, ami egyébként akkor az egész felvidéken mindenütt megtörtént volna, hogy hiába minden szép szó, minden fe- nyegeteş. minden átkozódás, a tótok csak állBHIIImmj.!,.q f Tartósan oadulálok gép "Oigy Cilii « csvüiany nélkül (Vieme system) BÖSZÖRMÉNYI hölqyfodcász. Stc- Mátéi 11 4» az összes velejáró kait«- «tétlenségek i mail., hát. 4, fajfájáiek, Ideges zavarok 4* • láz, oly szőrről gyógyítón* dók, amoly mindezekre hafs csökkenti a lázat, anyhitl a lájdalmakaf és megnyugtatja az Idegeket. E teljes hatóiké* Bessóg csak egyetlenegy Syógyszerben v§ n meg és ez oi AEVRALGIME JURIST tak a parton, álltak, bámultak, egymást biztatták, löködték, aztán csendesen sompolyogva, nem kárörvendezve, de nem is sajnálkozással ... odébb álltak, hazaszállingóztak, hogy elimádkozván esti imájukat, lefeküdjenek és rögtön elaludjanak. Hogy várják a holnapot. És holnap elbeszélgessenek, hogy milyen szép volt a földesur felesége, szegény, tán meg is halt a® ijedtségtől, í; Hiába minden, a tótok hazamentek, a ko esi a kanálisban megrekedt, a lovaslegény gyalog indult, hogy a kastély cselédségét segítségül hivja urához. <Tó egy óra telt el, amíg a cselédség "megérkezett, Addig Gitta magához tért s tágra nyílt szemekkel bámult a részvétlenül, állati lustasággal és gondatlansággal távozó népség falé. Nézte, először ijedten, aztán borzadva, aztán undorodva, mint mikor valaki nagy bűnt lát és felháborodásában szeretne végigvágni a gonosztevőkön. Aztán egyszerre kiegyenesedett, mint egy haragvó Eumenida és odakiáltott a cselédség fel: — Vissza! Ákos kérdően és ijedten nézett a gyönyörű démonra. — Csak nem akar visszamenni? Gitta most vette észre, —- életében először — hogy itt másnak is lehet valami véleménye. ~~ Ákos, én nem akarok e barmok között élni. Én soha életemben nem teszem he ebbe a fa Inba a lábamat. — De most éjszaka! — Vissza Pestre! Az Istenért, vigyen visz- sza, Farkas, mert megőrülök. — Gitta! Ezt a szót Ákos egy kissé emeltebb hangon mondta, a negyvenéves férfi komoly energiájával. Gitta ezt a hangot is először hallotta életében, Ez a szigorú, majdnem parancsoló ’ hang egy pillanatra megdöbbentette, úgy, hogy az arca belésápadt. Mintha nagyot akart volna kiáltani, a szemöldökei összehnzódtak, az orr- cimpái kitágultak, — mint mikor a szamovárban hangosan buzog a tulhevitett gőz — egy mélyet és gyorsat lélegzett, de aztán meggondolta, felemelt karját leeresztette és mélyen zengő hangján csendesen, kissé reszketve, majdnem gúnyosan, de tisztán és fenségesen odaszólt: — Csak nem akar nekem ellentmondani. Ákos szent és bölcs komolysággal ránézett a saját nagyszerűségében szinte kéjelgő asz- szonyra, intett a cselédségnek, hogy fordítsák meg a határt, aztán megfogta a felesége karját. — Menjünk. És visszamentek Pestre.
