Keleti Ujság, 1934. december (17. évfolyam, 276-300. szám)
1934-12-31 / 300. szám
IQ JKEimumo XVU. ÉVFOLYAM. MO. SZÁM. Megyek az apámmalIrta : Komáromi János Elemi iskolai elsőosztályu legényke voltam s a falu közepetáján laktunk, szemközt a haranglábbal. Nagycsütörtök délutánja volt, « szegény anyám a húsvéti kalácsot sütötte a kemencében. Estetájt lehetett, amikor megnézte a három kalácsot, de ugyanakkor föl is zokogott oly szivettépön, hogy alacsony házunk előtt meg-megálltak a járókelők: — Ugyan, mi baja lehet megint ennek a fiatalasszonynak? Édesanyám akkor már ráborult az ágyra s kétségbeesve jajgatott: — Istenem, Istenem, hogy te is csak a szegérj y.scget tudod meglátogatni! Jaj, mi lesz velünk a feltámadási ünnepre? Oda a kalácsom ! A kalács valóban odalett s igy-nem volt mit megszentelni a plébános urnák. Pedig a szép kalács külön büszkesége volt addig minden üusvéton szegény anyánknak. Úgy látszik, romlott lisztet kaphatott a kalácshoz, de hogy a molnár vagy a boltos volt-e az oka: nem emlékszem már harminchat esztendőnek ködein keresztül. Ám lehetséges lehetett, hogy kölcsön kértük csak a lisztecskét. Anyánkat rázta a zokogás: — Istenem, mit vétettünk neked, hogy mindig csak minket sújtasz!? Akkor nyitott be apám. A kovácsszin felöl jöhetett valahonnét, hol a patkoltató falusiakkal, esetleg távoli idegenekkel beszélgette ki magát kedvére. Ráért bőven! Tudniillik ekkor is úgy álltunk, hogy hetek óta foglalkozás nélkül tengett a nagy világban s várta^várta a jószerencsét. Ahogy látta anyánkat elfúlt jajveszékeléssel az ágyra borulva, meglepetve kiáltott fel: —• Valami baj van megint? Szegény anyánk eljajgatta ekkor, hogy úgy látszik, esirás lehetett az élet, melyből a lisztet őrölték s ezen a liszten adhatott túl a zsidó. Mert nyúlós volt a kalács s ahogy felvágták, akár a szalonna: széle csúnyán elvált a belétől. Tudta az apám tüstént, mi a teendő, mert csititgatva szólt: — Nyugoggyál meg, Mária! Hónap se- giceségért indulok Vinkócra az öregekhez, Jankelt pedig megpoíőzom, mihent elékapora! Édesanyám mintha felfigyelt volna az ötletre s csak alig szipogott már. Apám az asztalhoz telepedett aközben, feltúrt hajáról levette a kalapot és sokáig nézett maga elé. Egyszer megszólalt még, de olyan hangon, mintha idegen világokban járt volna az eszével: — Holnap, nagypénteki napon indulok s nagyszombat délbe itthon leszek. Hozok egy hatulsó sódart is: legalább iól beeszek egyszer . . — Édesapám, vigyen magával engemet isi — kérleltem esengve. Az öreg rábólintott: — Nem bánom, gyöhetsz! Ilyen előzmények után történt, hogy másnap, jókor reggel, utrakészen álltunk. Apám vállára lökte a tarisznyát, miután előzőén kenyeret s némi maradék-szalonnát dugott bele. Az utolsó pillanatban felkiáltottam: — Édesapám, hozza el a nagy botot is! — Minek a, fiam? Azt hiszem, csupa aggodalom lehettem: — Hátha találkozunk Fityerával! — Fityerával? — s annyi fölény közt mosolygott, ami természetes is volt egy oly erejű embernél, amilyennek az apámat ismerték, mig e világban küzködött az élet nehézségeivel. — Avval a nyáribetyárral? Ilyenkor még téli vackán hever s különben is az ő baja volna! Kihúzta magát, úgy nyilatkozott Fityáról. — Mertha elibem találna állni, mi lenne akkor? Van egy rozsdás flintája, azt elszedném tőle s úgy végigfenekelném a boldogabb végivel, hogy attul vakarózna három hétig! Elbúcsúztunk a kis családtól s nekivágtunk az útnak. Hétesztendőcske lehettem csak ama tavaszelőn, de tudtam, hogy kibírom a tetemes távolságot azért... Hisz anyai nagyapám ókhoz igyekeztünk, Istenem! Mert akkor élt még a szent öreg s gondoktól nem zaklatva virult és gyarapodott nagy családja Vinkócon. Dobogott a szivem, valahányszor nagyapámék háza felé indulhattam el a messzeségből. Elsőgazda volt az uradalomban s nyugodt értelmére szívesen fölfigyeltek az urak is. A békét és az összetartást hirdette szakadatlanul s talán azért is áldotta az Isten minden lépésében. Szálember volt sárga magyar bajusszal s valahányszor nagyobb elhatározás előtt állt, megállapodván, körülnézett a határban (legtöbbször az erdő szélében vagy valamelyik halmon!), a földre tette le a kalapját s imádkozni kezdett halkan, mialatt a szellőcskében meg-meglebbent halántékánál a haja, ahol erőszen őszült már. Mentünk-mentünk Vinkóc irányába. Kilépve szaporán, mert alkonyaira szerettünk volna ott lenui. Nagypénteki nap volt ez, szomorú délelőtt. Terhes felhők búsultak a magasban s amerre elhaladtunk, olyan volt a csöurl, hogy belebor- zongtunk- Átmentünk már a kisztei erdő tisztásain s messzebbről egy falu látszott. Talán Kiszte. Mély völgyben feküdt, köröskörül fekete dombok magasodtak, a leghegyesebb dombon barna feszület nyúlt föl, a gyászoló menny- boltnak s a feszületről nagy messzeségekbe fehéredet! a Megváltó pléalakja. Odanéztem megindultan: — Édesapám, mikor halt meg Jézus Urunk? Hogy mikor? — s eltöprengett utána, mialatt egyre közeledett felénk Kiszte község. — Nem igen tudnám kiszámítani, mert régen tanultuk az oskolába, csak azt tudom, hogy mostanába lehetek egyidős vele. A napokba múltam harminchárom... De megálljatok! Rebbenten néztem reá, hogy kire vonat- kozhatik ez a fenyegetőzés? Az öreg folytatta, inkább sajátmagához, mint hozzám: — Mai éccakán azt álmodtam, bögy szem- beálltam a keresztfával, a keresztfán meg Jézus Urunk volt, de élő állapotba s arca kínba volt a szenvedéstől... De várjatok! Ijedten akasztottam meg: — Kire mondta édesapám, hogy várjátok? — A zsidókra, fiam, ^bólintott súlyos goudok közt, — Mert ők az okai mindennek. Már rég le kellett volna számolni velők, de nem lehet Szopkó sógor miatt... — Miska bácsi összetart tán a zsidókkal? — Hát tudod, fiam, nem egészen, de majdnem. Mert a hátuk megett piszkolja őket, de a kocsmába mindig szépeket mondogat Vájn- stokknak, Piciknek, meg Pondrónak, mert csak igy kap hitelbe egy hörpintés pájinkát. Hát azért mondom, hogy ilyen emberre sohase lehet számítani... Magamat is levert a Szopkó Miska bácsi határozatlansága, mert láttam már, hogy miatta nem lehet számonkérni Vájnstokkot, Piciket meg Poudrót... Azalatt pedig mind- előbbre nyomultunk a szomorú tájon. Mert szomorú s az enyészetbe süllyedt volt a világ ezen a nagypénteken. Az épen felhők, a földön tompa színek s lábainknál halott-csöndben nyúlt ki az Ondavamente. Csak messze, a nagy lapály közepetáján csillant meg valami higanyszinü fény. Tudtuk, hogy az Ondava az ottan, mely a gátak tetejéig dagadt föl a múltbeli esőktől. Hiába volt azonban minden erőfeszítésem! Hiába próbáltam másra fordítani csüggedt gondolataimat, mert az az ijesztő kisztei feszület mind fenyegetőbben ágaskodott fölfelé a gyász-kárpitba vont mennyboltnak, mialatt mi lefelé ereszkedtünk az erdőből. Gyengülni éreztem a lábaimat, mig az öreg dobogott a csizmáiban. Aközben —. szakadozva — magamagának panaszkodott, mint akit végsőkig megviseltek a csapások: Én Istenem, mennyi a teher rajtam! Csak forgok a világba, mint a falevél, oszt ráadásul odalett a húsvéti kalács is... Nem igy gondoltam a családi életemet, mikor még a pesti kaszárnya udvarán pucoltam az ágyúmat, Hej-haj! Mert tüzér volt az öreg: nem akármilyen pedig! Ám abban a pillanatban már el is lökte magától a világ gondját: — Majd lesz valahogy azért... Fiam, azt mondom én teneked, hogy mihent beérünk Vin- cókra, beeszünk vagy három napra a nagyanyádnál, oszt holnap reggel nagyvigan gyö- vünk majd visszafelé. Úgy megrakom magamat sódarral meg béléssel, hogy nyögni fogok bele! De hazáig viszem, ha beleszakadok is..-. Alig figyeltem rá többet. Mert amint lejAz Uj ságiróklub nagy SiilTesifer- e«télyéimelc FÉNYES MŰSORA .... IMM———Se«■! * Indig Ottó kabaré tréfája A VICETOTI. Játszik: Vass Piri és Tompa Béla. * Nemes Ferenc énekes-zenés bluettje: NEM FÉLÜNK AZ ÚJÉVTŐL. Játszák : Gábor Mara, Miklóssv Margit, Tompa Béla. * KOMÁN KABARÉ TRÉFA, Cíaaűe Romano, a kitűnő román zeneszerző saját táncszerreményeivel Románul és magyarul énekel: Székely Viktor. * Rétkely Ödön énekszántai. * Guncser Nándor rajzos reviije. * Gábor Mara és Sándor Bandi táncduettje, * Konferál Indig Ottó. A Szilveszterestélyre a New-York kávéház összes termeit Is a klubhelyiségekhez esatoijenk. KÉT SZÍNPAD, KÉT ZENEKAR. BELÉPŐDÍJ NINCS l Klubtagok asztalaikat hétfő délig foglalhatják le, a rendelt asztalokat este fél 11-ig tartjuk fenn
