Keleti Ujság, 1934. november (17. évfolyam, 250-275. szám)
1934-11-03 / 252. szám
KutnajsxG asns Urak! Alkalmat nyújtunk Önöknek arra, hogy ne csak a ruházat, de kölnivizük sajátossága által is különbözzenek a nőktől. VIEUX a spec álisan íéríiak számára kreált különleges kölnivíz, amelynek sajátos férfi-illata kihangsúlyozza az életerőt és a férfias energiát. Az illatszerkesztés művészetében most készült először kizárólag férfiak számára szolgáló kölnivíz: VIEUX-TEMPS. ORTIER 3TJJ. ÉVFOLYAM. 252. SZÁM I Tam4s Alherll '(Székelyudvarhely, nov. 1.) Súlyos veszteség érte nemcsak Székelyudvarhely társadalmát, hanem az egész erdélyi magyarságot. Tamás Albert a székelyudvarhelyi róm- kath. f$ gimnázium nyugalmazott igazgatója hétfőn váratlanul, rövid szenvedés után 77 esztendős korában elhunyt. Alig pár napig betegeskedett. Kétoldali tüdőgyulladás támadta meg és gyorsan végzett vele. Halálának hire nagy megdöbbenést váltott ki a városban, ahol életének nagy részét töltötte és sok évtizedes munkásságával, rendkívüli tudásával, becsületességével, komoly és szeretetteljes egyéniségével, törhetetlen magyarságával, a közügyekben végzett önzetlen és korrekt munkájával szinte páratlanul álló népszerűségnek és általános szeretetnek örvendett. Az erdélyi rám. kath. Státusnak több cikluson keresztül, az utóbbi évtizedekben majdnem állandóan tagja volt, egyideig pedig a város választott polgár- mestere is. Utolsó pillanatig dolgozott a magyarság és egyháza érdekébenTamás Albert egyike volt a már kivesző félben levő régi klasszikus tanároknak és nevelőknek. A kultúrának halálig harcosa, aki sohase látott csak foglalkozást és állást a tanárkodásban, hanem felelősségteljes gyönyörű hivatást, amelyért kész volt önmagát is feláldozni. Az az ember volt, aki egész életével tett tanúbizonyságot amellett, amit hirdetett. Tanítványai, vagy bárki, aki közel jutott hozzá, többé az életben nem birt szabadulni egyéniségének varázsa alól. Sokan vannak egykori tanítványai, akiket szivén üt halálhíre és úgy érzik mindenikük, mintha édesapját veszítette volna el. Ez az „édesapa“ szó jellemzi a legjobban őt. Szigorú, de jóságos, megértő, de tekintélyes és tiszteletet parancsoló, egész megjelenésében a becsület és munka erkölcsi alapjain álló, rendíthetetlen világnézetű, soha nem gyenge és kétségbe nem eső, igaz magyar édesapja volt minden tanítványának és mindenkinek. Külső megjelenésében is mindvégig szilárd, klasszikus férfi. Hetvenhét éves kora ellenére se birt az öregség erőt venni rajta, tér metét, fejét meghajtani, cletenergiáit megtörni nem tudta, ősmagyar tipusu, piros arca fölött kissé összehúzott sasszemekkel nézte a vi’ágot, mintha az utolsó, ittfeledett nyilas inagyar. vagy hun vitéz állana őrt a Budavár alatt keményen és kitartóan, dacolva a fölötte elvonuló világokkal és történelmi felfordulásokkal, mert bizalmát, hitét nemzetében, soha, egy peicig sem veszítette el és nem tévesztették meg az idők keserves, lehangoló, sokszor tragikus vajúdásai, szent meggyőződése az Istenben, kultúrában és faja hivatottságában mindig ott égett jóságos arcán akkor is. l a a világháború vére, korma, piszka és azt követő súlyos idők gondjai, megpróbáltatásai, egyéni vagy nemzet-szenvedései érték. Túlzás nélkül el lehet mondani róla, hogy a mi kevés, félkarral átölelhető magyar közösségünkben fogalom volt az a mindenképpen gránit-ember. Nála keveset mond az állásának, elért méltóságának felsorolása, hogy ez volt, az volt, ennek a testületnek vezetője, vagy tagja, őt csak a neve határozza meg teljesen: Tamás Albert, Se több, se kevesebb: Tamás Albert, Viszont ez az a magaslat, amelyet csak kivételes egyéniségek képesek elérni- Ez már a szobrok örök és letöríilhetetlen neve. Mikor róla ir az erűber, önkéntelen vigyáz, hogy valami szubjektív gyengeséget ne vegyítsen az arcképéhez, hiszen egész életében sokkal fegyelmezettebb volt és annál szerényebb, semhogy — még halálában is — el ne pirulna a dicséret miatt. Mindenkit féltő, meleg, nagy szive volt, de jóságát úgy hordozta és úgy tett jót, hogy ez kifelé ne lássék. Csak azok tudják igazán, hogy ki volt ő, kik tanítványai voltak és ma is riadtan rán- dulnak össze, ha csak rágondolnak is, nehogy a becsület útjáról hajszálnyit is letérjenek. Székelyföld és különösen a város karakteréhez lényegesen hozzátartozott, ami itt kultúra és valóban érték szellemiekben, lelkiekben és emberekben; mindenben van valamelyes része Tamás AlbertnekA tanárokat rendesen el szokták temetni a diákok, mikor elhagyják az iskolát. A második temetés, mikor valóban meghalnak, már csak a részvétnek pár napig tartó eseménye és akárki voltál is, a néhány lapát föld alatt hamar névtelenné válasz. Csodálatos, hogy ezekre a régi tanárokra, a mi tanárainkra nem áll ez az általánosnak látszó törvény- A mi tanáraink ugyanis bennünk tovább élnek. Bennünk, akik nekik köszönhetjük, hogy emberekké váltunk. Ez a legszebb halhatatlanság, amelyben valakinek része lehet. Talán azért nehéz elhinni Tamás Albertról is, hogy meghalt. Hiába állok a ravatalánál, hiába látom, hogy holttest fekszik előttem a szemfedél alatt a gyertyák aranyfényében és koszorúk, virágok szépséges pompájában, hiába éneklik a döbbenetes halál- himnuszokat és hiába rejtik el a kemény férfiak is fájdalomtól megnyúlt orrukat, én csak a harminc év előtti világban járok vele, mikor még gyermek, diákja voltam és mielőtt lezárnák a koporsót, elbeszélgetek vele. — Emlékszik-e tanár ur kérem?... * Természetrajzot, fizikát tanított és tornát a mi időnkben. A szivem rajzani kezd a kedves, drága emlékektől. Sohasem feledem el, mikor először bevitt a természetrajzi szertárba, (amelyet keményen őrzött az ajtó mögött álló embercsontváz) és dermedten nézett rám e kitömött állatok, madarak, a méteres, fehér üvegekben tekergő kígyók... Milyen más idők voltak — emlékszik-e tanár ur — mikor Daróczy Laci olyan fene büszkén hozta a tanár ur után a fizikai szertárból a kísérletekhez szükséges görebeket, dörzs villanygépet, fiolákat, prizmákat és más csodálatos dolgokat, mintha Európa sorsa az ő vállain nyugodnék... Jaj. de szép volt, mikor felbontottuk a napfényt, a vizet, a levegőt és a tudomány titokzatos szeánszai után az elszabadult chlorgáztól egy kicsit köhögtünk... És hogy tudtuk a növények tudományos neveit: „Convalaria maialis — májusi gyöngyvirág, Tarraxacum officináié — gyermekláncfű, rosa canina — vadrózsa...“ Bizony sokat elfeledtem közülök, de ne tessék azért haragudni, mert háborúba kellett menni, aztán jött a forradalom, az összeomlás, közben kenyeret kellett keresnem, édesapámat, édesanyámat, testvéreimet eltemetni... Tessék elhinni, tanár ur. kérem, hogy nem volt időm a leckét megtanulni... Csak most a sírjánál látom, tanár ur, kérem, hogy Önnek volt igaza, mégis inkább a virágok neveit kellett volna megtanulnunk, mint az emberekét, népekét, gyűlöletét, szenvedését, kisebbségi sorsét, ezer bajét, nyomorúságét! Istenem, milyen másképpen lett volna, ha mi és mindannyian és az egész világ a virágok neveit tanulja meg, azok tanítását követi és nem az ágyuk kormos torkát tömi, embermilliók vérét szagolja, tüzbe, vérbe borit mindent maga körül és a gyűlölet dögkeselyű karmait nem veri még a gyermekek szivébe is. Akkor nem tudtam, tanár ur, kérem a leckét, de ma tudom. ... Mielőtt rázuditanák a hantot koporsójára, engedje meg, hogy felnyujtsam, a magam és minden magyarok nevében didergő ujjamat és kitaláljam annak az uj virágnak nevét, amely a legszebb, legszomorubb, de legigazabb virág és a neve... a neve... „Lacrima Hungarorum — Magyarok köny- nye!" Régi, több mint ezer esztendős, csodálatos virág. LA — Ugy e tudom, tanár ur, kérem!... ' Nyirü József.
