Keleti Ujság, 1934. november (17. évfolyam, 250-275. szám)
1934-11-24 / 270. szám
v~ t <3 x wu «a ä BUDAPEST V. Taxa. poştală plitlti In numera: No. 24.256—1227. Szombat, $934, november 24, — vfi*« 3 I»f Előfizetési árak belföldön: Egész évre 800, félévre 400. negyedévre 200, egy hóra 70 lej. Magyarországon: egy évre 50, félévre 25, negyedévre 12.50, egy hónapra 6.50 pengő. Egyes számok az Ibusz elárusító kioszkjaiban. ORSZÁGOS MAGYARPÁRTI LAP. XVII. ÉVFOLYAM. — 270. SZÁM. Eelelős szerkesztő: SZÁSZ ENDRE. Szerkesztőség, kiadóhivatal és nyomda: Cluj Baron E. Dop acea 5. szám. Telefon: 508. — Levélcím: Cluj, postafiók 101. szám. Kéziratokat senkinek sem küld vissza és nem is őriz meg a szerkesztőség. Maniu nyilatkozatához Jugoszlávia benyujlofla jegyzékét, Romáusa és Csehszlovákiai fsolraap icövetsls: Az első leyél csalt a panasz lárfjyolésál Beéri, a ee»»s©«Ií2í dokumentumokat Srarfialnaaz —> A. magyar EaaţţliizoSSalc felkészülve várják a panasz lárgyalásál E^ys^erre iaárom or&xáifjlíaai emelik a felbujtás vádját Oroszország ellesni (Genf, november 22.) A kis antant külügyminiszterek teljes egyetértésre jutottak a jugoszláv emlékirat ügyében. A Petit Párisién úgy tudja, hogy a jugoszláv emlékirat két részből áll. Az elán egy levél, amelyben Jugoszlávia a Népszövetség tudomására hozza panaszát és kéri annak kivizsgálását. A második egy okmányszerü irat, fényképekkel és más bizonyító adatokkal. Az emlékirat első részét csütörtök este nyújtotta be Jeftics a Népszövetséghez és annak tartalmát valószínűleg azonnal nyilvánosságra hozzák. Románia és Csehszlovákia jegyzékét pénteken délelőtt juttatják el a főtitkársághoz. A jugoszláv emlékirat második részét valószínűleg csak szombaton nyújtják be s vasárnap, vagy hétfőn hozzák nyilvánosságra. A Daily Herald jelenti, hogy a genfi magyar megbízottak teljesen nyugodtak, távolról sem izgatja őket a dolog, sőt örülnek, hogy a népszövetségi tárgyalás teljes világosságot fog vetni az ügyre. A {jenfí Inelyzef nem engedett feszültségéből Maniu Gyula temesvári nyilatkozata bennünket is érint, kisebbségieket és kénytelenek vagyunk megjegyzéseket fűzni hozzá. Nem azért, mintha kedvünk volna követ hordani az ő politikai terhei közé. Nem. Amikor abból a másik irányból, _ amelytől mi távolabb állunk, mint a háromszéki kicsiny Gelenee falucska a tenger vizében tündöklő Velencétől — olyan tőrdöfő támadás érte, aminek visszavágása most állítja őt a legkényesebb erőpróba elé, akkor mi nem igyekszünk a háta mögé kerülni perlekedő hangot keresve megszólalásunkhoz. S nincsen semmi közünk ahhoz a kebli éles ellenségeskedéshez, amely erdélyi román vezetőférfiakat állított szembe egymással és amelynek egyik tünete a Maniu kíséretének ez a temesvári felvonulása is. Azokra a kijelentéseire, amelyek a Bentoiu-jelentésre vonatkoznak, [nincsen most más megjegyzésünk, mint az, hogy kivánjuk az ügyből való tisztán kikerülését azoknak, akik ártatlanok és akiknek igazuk van. El kell ismernünk azt is, hogy velünk szemben is igaza van akkor, amikor olyan kijelentést mond, ami megfelel a tényeknek. Ha'Maniu azt mondja, hogy jogosan követeli meg a liberális párt kormánya az állam kisebbségi tisztviselőjétől tizenöt esztendő után az állam nyelvének a tudását, olyan kijelentés1, amivel nem azért vitázunk, mintha ezt a jogosságot megtagadnók. Maniu, aki a mostani kormány ellen a késhegyig menő harcot igyekszik kierőszakolni s akinek a politikai vezető- egyénisége számára ez a küzdelem a lenni, vagy nem lenni kérdéssé fejlődhetik ki, talál, mert keres magának egy pontot, amelyben a nagy ellenség részére is szállíthat elismerést, A jogosságnak a megállapítását. Mi szükség volt erre altkor, amikor Maniu Gyula nagyon jól tudja, hogy a kisebbségi problémának nem ez a'kérdése s a mi kisebbségi nyomorúságunknak nem ez a kétségbeejtő sérelme. Mindenki, aki ennek a jogosságnak a megállapítására tereli a szót és nem mond ennél többet, csak leplezi azt az elmérgesedő kisebbségi nyomorúságot, aminek az elviselése felemészti már ma-holnap az utolsó türelmi erőnket is. Ma hatszáz felekezeti magyar tani tó jajdúl fel, hogy elbuktatták a nyelvvizsgán, azért, hogy ne taníthassanak magyar gyermekeket olyan magyar iskolákban, amelyeknek a fenntartásához az állam egy fityinget sem ad. Erről van szó a nyelvvizsgák rengeteg sérelme között. Arról, hogy nem állami tisztviselőket vizsgáztatnak mindegyre, hanem a mi magántestületeinknek az alkalmazottait. Nem állami tisztviselő az egyszerű munkás, sem a‘postamester, de még a községek és megyék közigazgatásának a hivatalnoka sem. S arról van szó, hogy az állami alkalmazottaknak és a nem államiaknak a nyelvvizsgáján tömegesen buktatják el azokat a kisebbségieket, aküc évekkel ezelőtt sikeresen letették ugyanezt a vizsgát. Szó van arról is, hogy nehéz fizikai munkát végző vasutas mühelymun- kásokat, lámpatisztogatókat, sőt bérkocsisokat ültetnek le vizsgáztató padokba, hogy kérges nehéz kezükkel helyesírási hiba nélkül, nem kifogásolható Írásbeli dolgozatokat fogalmazzanak. Arról van szó, hogy gyermekeinket egyre-másra viszik ki a magyar iskolából olyan rendeletekkel, amelyek erőszakosán akarják elvenni tőlük nemzeti hovatartozásukat, aztán kiemelik a saját tulajdon iskoláinkból a tanítóinkat, tanárainkat. Hogy le(Genf, november 22. A marseillei merénylet ügyével kapcsolatos népszövetségi tanácskozások előcsatározásaiban újabb fordulat állott be. A sajtóban az a hir járja, hogy nemcsak Magyarország emel viszontvádat Jugoszláviával szemben, hanem külön-külön emlékirattal fordul a Népszövetséghez Olaszország és Ausztria is. Most már biztosnak látszik az az értesülés is, hogy Csehszlovákia és Románia szintén jegyzékben jelenük be Jugoszláviával való szolidaritásukat. Minden állam tud valamit a másik szemére vetni s ehhez még tekintetbe kell vennünk azt is, hogy a francia sajtó komolyan aggódik azért, hogy a genfi tárgyalásokon nemcsak a francia hatóságok hanyagsága kerül szóba, hanem az olasz diplomácia is fel fogja hányni a Franciaország területén elkövetett, vagy előkészitett fasisztaellenes merényletek ügyét. Belgium is kényelmetleuül érzi magát, mert ott is horvát emigráns-szervezetek voltak s állítólag Sémiiét ezt az elkeseredést abba a mondatba foglalni össze, amit Maniu Gyula a mostani kormány mellé állított? Azt mondja nyilatkozatában, hogy soha sehol nem probléma a tisztviselők államnyelvének a tudása, csak itt nálunk, ami az itteni türelmes- séget bizonyltja. A mostani kormányt is türelmesnek tartja? Mert mi ismerünk történelmet, tudunk olyan országról, amelyben ezeréves impédor király meggyilkolását is Belgiumban határozták volna el. Ennek az általános viszont- vádemelésnek remélhetőleg az lesz a haszna, hogy a heves vitáktól mindenik fél óvakodni fog, mert egyik államnak sem lesz kellemes, hogy a vádló helyéről hirtelen a vádlottak padjára jusson. Természetesen fontos szempontja a nagyhatalmaknak az is, hogy az amúgy is feszült légkört ne mérgesítsék tovább. Ezzel magyarázható Lavalnak békítő állásfoglalása. Legérdekesebb fordulat az ügyben, hogy a világsajtó most már Oroszországot kezdi gyanúsítani a merénylettel. Már a merénylet utáni napok zűrzavarában is keringtek olyan hirek, hogy a moszkvai internacionálé és a macedón-szervezetek között szoros kapcsolatok vannak s e téren éppen Litvinov emlékiratait hozták fel bizonyítékul. Ezzel a váddal azután elhallgattak, most azonban egész váratlanul több oldalról is újra felvetettek. Angol cs rium után is probléma volt, hogy meg lebet-e követelni a közigazgatás nemzetiségi tisztviselőjétől az államnyelv tudását. Maniu Gyula is tud róla. Azt is tudja, hogy ebben az országban sok román tanító nem tudta egyáltalán az állam nyelvét ezer év után sem s mégis tisztességes fizetésldegészitést kapott az államtól. Maniu Gyula nagyon jól tudja, hogy ez a magyar Imperium alatt igy volt. «
