Keleti Ujság, 1934. november (17. évfolyam, 250-275. szám)
1934-11-12 / 260. szám
10 KHETtUfSm XVJI. ÉVFOLYAM. 260. SZÁM. Születése óta nem tudta nézni Márton Ká- ruj, a félkarú, azt az ártatlan leánykát, mert betegeskedett. — Ha már fiút nem adott az Isten, ennek legalább egyészséget adhatott volna! — békét-’ lenkedett. Az tartotta, hogy falusi szegényembernek csak nyűg, baj a leánygyermek. Gyenge, kényéé, uraknak való játékszer. Ha hideg van az a baja, ha meleg van, az a baja. Ha szántani viszed, délire a lábán alszik el a borozdában. Az ökörnek kell a homlokával kíméletesen maga előtt taszigálnia. A kaszát, villát, gereb- lyét nem birja, hamar kidől a munkából. Csak a kenyeret pusztítja. Amig ágynak nem esett, még valahogy szenvedhette, sőt jól is esett, mikor esténként elcirmolt a térde körül, mint a kicsi macska, vagy álmosan a szőrös mellére bujt. Nagy fekete szemeivel, édes játékával egészen megtöltötte a házat. Amióta azonban beteg, a félkarú, keserű ember egészen meg- gyülölte. Nem is annyira a gyermekre haragudott, hanem az életre, a nyomorult sorsára. Tőle ugyan ítéletnapig nyomhatta volna az ágyat, ha az asszonyt éjjel-nappal le nem foglalja. Már egy hét óta annak sem lehetett semmi hasznát venni. Folyton ott kuporgott, bőgött, szepegett az ágya mellett. Az sem volt, ki egy csepp meleg ételt vigyen neki a mezőre. Már a lelke is elkeseredett a sok pimpós, csípős túrótól, amit reggelenkint egy rossz plékanállal összevakargatott magának a deberke fenekéről- A szalonna rég elfogyott, hiszen tavaly is csak egy koszos süldőt ölhettek. Az idén azt is elvitte a dög. Az adóért, interesért furt nyúzzák, pedig élni is alig tudnak. Mióta a cséplőgép megette a karját csak félnapszámot kap. Fél karnak nem is jár több. Még szerencse, hogy annyit is adnak. Nem csuda, hogy e sok baj teljesen elvette az eszét és durván rárontott a leánykára: — Vagy gyógyulj meg, vagy meredj meg egészen! Ilyenkor rémülten hallgatott az anya és a gyermek. Félkarú Mártonnak azonban napról-napra gyűlt a mérge, de nem szólt- Az asszony ettől felbátorodott és odabujt az urához. — Meg kéne, hogy mutassuk a doktornak! Régóta leste az alkalmat, hogy megmondhassa, de az ember most is felcsattant. — Mi az Isten haragjából fizeted a doktort! A gyermek szegény már félig önkívületben küzdött a lázzal. Féllábbal már a sírban volt. Az ember nézte és elgondolkodott. Az jutott eszébe,-hogy jó volna, ha meghalna a leáüyka- Kezdet óta foglalkozott - ezzel a lehetőséggel, mig egészen hozzá szokott. Már meg is nyugodott ebben. — Hallgass ide Kalári! — fordult az as/.r szonyhoz. -— Beszéljünk úgy, ahogy kell. — Mit akar mondani? — ijedt meg az asz- szony. Valahogy megérezte, hogy nein jóban töri az ura a fejét. A félkarú ember ránézett az eszméletlen gyermekre és megcsóválta a fejét. — Én csak azt, — nézett vissza az asz- szonyra, — hogy egész nap a gyermek dolgán gondolkodtam... Valamit kéne vele csinálni. Az anya riadtan ugrott az ágyhoz, hogy megvédje. — Mit akar vele csinálni? Fojtottan sikoltotta. Az ember tempósan szünetet tartott. m,nt •akinek nem sietős a dolga. Azt számigálta, ORVOSOK, MÉRNÖKÖK Î Minden magyar, nemet, francia, angol folyóirat és könyv megrendelhető és előfizethető Lepagenál Cluj. A lapokat közvetlenül kapja a kiadótól. Kérjen ingyen jegyzéket Lepagetól, Cluj. hogy megmondja-e, ne mondja-e; de mégis előállott vele. — Azt akarom, hogy a gyermek haljon meg!... Hagyjuk meghalni. Az asszonynak befagyott a szája a rémülettől. . Félkarú Márton is megdöbbent rá, hogy halálra Ítélte gyermekét. Szégyenkezve igyekezett magyarázni, enyhíteni: — Neki lesz a jobb, ha többet nem kínlódik. Ebben az ántivilágban úgy sem lesz belőle ép, egészséges fehérnép!... Mi a tüzlang- ját kénlódjunk vele?.,.. Ott hadd menjen, amig kicsi!... Pénz úgy sincs, amivel kurál- tassuk ... Az életének sincs sok értelme. Ha meg is gyógyulna, mi a fenéből él meg azután? Egyezz belé Kalári,.hogy hagyjuk meghalni... Haljon meg!... Aszondom, hogy haljon meg!l Az asszony borzadó szemekkel tántorodott vissza a szörnyű embertől és az arcába sikította : — Sohasem! •. • Inkább a lelkiüdvessége- met is eladom, de akkor se hagyom. — Elég bolond vagy! — szidta az ura, de többet a halállal nem erőltette. — Eljön mindennek az üdeje! — hagyta abba. Eltelt egy nap, eltelt két nap. Az ember éppen az erdőre készült, mert elfogyott a fájuk. A tél korán a nyakukba szakadt s a beteg miatt éjjel-nappal égetni kellett a tüzet- Emiatt is az ártatlan gyermekre haragúit. — Hordhatom egész télen a fát a hátamon, — morgolódott, mig a kanapé alól előhúzta a fejszét s az istrángot, mivel a fát átkösseA beteg leányka rettegve bujt a párnák közé és sirni se mert. Kicserepzett szája reszketett s a láztól elolvadt arcocskája behorpadt. Mikor az apja fenyegetően hozzá lépett, esdek- lően, békítőén felsikoltott: —- Édesapám! Az eltorzult ember megrázta fölötte az öklét: — Édösapád a hóhér! Az asszony vinnyogva odaugrott és az urát ellökte az ágytól. A vad, durva ember megtán- torodott és féktelen indulatában visszaütött: — Dögöljetek meg mindketten! A vékony, nélkülözésektől elapadt asszony elzuhant a földön, de lassan újból feltápászko- dott és gyűlölettől' elfulladt hangon megátkozta — Szakadjon le az az egy keze is! Félkarú Márton Káruj káromkodva kifordult az ajtón. Ez történt reggel. Az asszony azonban a nyugtalanságtól és rettegéstől egész nap nem lelte a helyét. — Jaj mindjárt haza jön apád! — riado- zott a gyermeknek. — Hová legyünk el? Mit tudjunk csinálni! A gyermeknek a borzalom elől lehunyt szempillái reszkettek, apró száján át lihegve fújta magából a forróságot s nehéz mellecs- kéje borzasztó erővel küzdöttSemmi sincs a világon elviselhetetlenebb, mint haldokló gyermeket látni, kit forró vackából félig már kiemelt a halál. Az asszny azonban már alig látta a megújuló fájdalmaktól eltorzult kicsinyét. Csak a férfi szörnyű szavait ismételte izgatottan és leste az ajtót, hiszen minden pillanatban beléphet és akkor újból kezdi: — Még mindig az ágyban van az a kölyök? Még nem muráit meg?... Meddig rothad még az ágyban! Mit kellene csinálnia, hogy elkerülje az uj veszedelmet, a naponta megújuló gyötrelmet? Azt se tudta, hgy mit cselekszik, mikor a gyötrődés és félelem elvakultságában felrázta szenvedő gyermekét. — Próbáld meg lelkem, hátha feltudnál kelni! Valósággal könyörgött az alig öt-hatéves leánykának. Hátha fel tudna kelni, hogy az apja ne lássa többé az ágyban... Hátha ez kibékitené, megnyugtatná. A leánykán is átsajdult az öröm. — Ugy-e, ha felkelek, nem haragszik édesapám? ... — Nem lelkem nem! — kapott örvendezve a gyermek készségén az asszony. Az anyja nyakába akaszkodva valahogy elaszott, pipaszár lábacskáira kapaszkodott. Ingecskéje a hátához tapadt az izzadtságtól, térdein a bogok összeverődtek. Szép rizskása- fogaeskái vacogtak, mikor sürgette anyját: — Siessünk mig hazajönne! Siessünk, mig hazajönne! A veres szoknyácskát bizony alig lehete ráhúzni erőtlensége miatt, a himes lájbicska is bő volt, úgy lefogyott szegényke. Cipőt szerencsére nem kellett húzni, mert cipője azelőtt sem volt... Teljesen ki4s merült az öltöztetéstől. Len haján verejték gyöngyözött és olyan erőtlen volt szegényke, hogy lábai minduntalan összecsuklottak. Az anyja széket húzott az asztalhoz és arra ültette. Bizony a székről is fordult le az ártatlanka. Ahogy tudta támasztotta, de a testecske hol előre, hol oldalt dőlt, hiába biztatta az anyja: — Fogózz meg lelkem jóerősen! Az apró ujjak azonban tehetetlenül siklottak le minden kapaszkodásnál. Végül is az anya lekapta magáról a hárász- kendőt, áthurkolta vele a gyermek derekát és hozzákötötte a szék hátához. Még mosolygott is, hogy ezt ilyen okosan kitalálta. Most már alig várta, hogy jöjjön az ura, s lássa, hogy neki milyen örömet szerzett. Mikor a pitvarban dübörgőit, még szembe is futott vele. — Jöjjön jöjjön, mert örömhírt mondok! Nem is várta meg a kérdést, már újságolta szinte önkívületben: — Aguiska meggyógyult! A férfi sötét szivébe belenyílalt az orom- Maga is csudálkozott a furcsa érzésen. — Mit beszélsz te? — A reggel, mikor maga elment — hadarta az asszony — egyszerre megfordult a betegsége. Azóta annyira haladt, hogy délután fel is kelhetett az ágyból. A férfi felrikkantott. — Hogy? Már fel is kelt? — Fel bizony — didergett az asszony —. ott ül az asztal mellett, de még egy kicsit gyenge a lelkem! ... Kíméletesen bánjon vele! Az apa ngy érezte, mintha nagy kő gördülne le a szivéről. Egész nap bántotta reggeli durvasága és eleget átkozta is magát érte... — Hogyan lehettem olyan pogány, gyilkos! — korholta magát. — Rongyabb vagyok a vadállatnál! — bánta már. Szerette volna sötét bűnét valamiképpen jóvá tenni, de nem tudta hogyan. Titokban valami szöryü istenbüntetésétől félt, de szerencsére már nincs baj, már rendben van minden. Akármilyen hihetetlen volt is a jó hir, egészen megyugtatta. Szégyelte magát és nem mert az asszonyra nézni, de alig várta, hogy kicsinyét lássa. Az ajtónál megszédült és kinyögte magából az Isten nevét. — Énédösistenem! Az alacsony, nyomott, kisahlakos, füstös, gerendás házban már nem lehetett tisztán látni. Télszakán korán sötétedik. Első pillantása az ágyra esett és az öröm újra felkiáltott benne: Kérje mindenütt a Vezérképviselet Friedmann Ármin,Oradea (:Nagy várad:), Promenade Eminescu 16. borotva- pengét! ţaz acélipar legtökéletesebb alkotása) és öröme lesz a borotválkozásiján. NYIRÖ JÓZSEF: A félkarú ember
