Keleti Ujság, 1934. október (17. évfolyam, 224-249. szám)

1934-10-01 / 224. szám

XVII. ÉVFOLYAM. 221 SZÁM.

Keleti Ujsm

n

ÍI33E

Négylábú angyal

Irta : Koós-Kovács István

KIADÓ

jutányosán

5 szobás modern

*— Holnap fel is kelhet. Csináltassanak valami alkalmas széket s ültessék ki a ház elé a levegőre. Megsápasztotta az ágy, hadd kapja vissza rendes szinét.

Nyúlt a köpenye után az orvos. Szob rásegítette.

— Hát csak hízzanak, bízzanak s úgy tegyenek mindent, ahogy mondom.

Nem ment el anélkül, hogy Károlykának is ne mondjon valami vigyasztalót.

— No legény, kiülsz a napra, észre se veszed és kutyabajod.

Meglapogatta az arcát s hosszú hajtincseit az ujjáfa’ tekerte.

— Szeretsz riyargalászni künn a fák között? A tefajta emberkéknek való a künnti szabadvilág. ,y.

Nem felelt a gyerek, csak a szeme csillogta, hogy igenis szeret, hogy ezen a világon egyebet se szeret, csak nyargalászni, viháncolni az árnyas erdőben, ahol a lombozat alatt elvétve virág is akad.

Hogy nem szólt, megint csak vigasztalta.

— Megjavul a lábad, oda se neki- No kacagj már egyet. Olyan fancsali a képed, mint a kocának, atmakihetet fiadzott.

Lesett SzUbra, de annak nem igen akadt csodálkozásra kedve, hogy városi létére ilyen egyszerűen, virágosán is tud szólni.

Ballagtak kifelé a tornácon, de akkor Károlyiba utánuk rikkantott:

— Doktor bácsi!

Az orvos visszajött, Szob a küszöbön maradt.

— No, mi az? Mit akarsz?

A szeme hívta, hogy menjen oda. Az ágyhoz is állt. Fülével a gyerek szájára hajolt.

— Na, súgjadEgyedül az orvos fülének akarta a szól, de izgatottságában egy-kettő hangosan megugrott a többitől:

— Biztosan jó lesz az én lábam? Nem leszek nyomorék?

Szemében fényes ijedelem tüzelt, szeme, füle várta a választ.

— Menj már, te tacskó, kapsz egy baracot a kobakodra. Úgy beszélsz, akár egy kölyök, pedig jövőre iskolás leszel.

Aztán elmentek. De tovább nem titkolózott, hogy az erdei háztól ereszkedtek lefelé az országúinak.

— Megtettem, amit ember tehetett. Hiába, hiába...

Cséttintettí m keze huppanva verődött a lábához.

Szob, az utkgparó pedig csak ment utána. Néha motyogott:

— Paralizis . • ■ Gyermekparalizis .,.

Helyesen ejtette, az orvos se mondta jobban.

Javában zöldéit köröskörül az ágak hegye, itt-ott virág bujt fel, a szarka-, varjú-féle meg hordta már hullott galyból a fészkét. De most elment mellette a madarak, fák tavaszi figyelmeztetése. Ment- Egyik lábát rakta a másik mellé. Ment. A könnye is majdnem kijött. Húzogatta a torkát. így oszlatta belőle a szorongó érzést. De csak megcsovdult a lelke.

— Hát minek kódusembernek az úri betegség? Megjárta vón himlő, nátha, vagy keze- lába ment vóna ki a helyibül.

— Még kiheverheti. Volt arra már eset.

— Hej, bizonytalan az, mint a kutya vacsorája! Nem láb a láb, ha nem mozog. Megette a fene.

Ketten voltak s a fák.. Nagy hallgatás ült bennük s a fákban is- Az orvos akkor se szólt, hogy horkantva fordult az autóbusz az ut szélére. Felhágott a lépcsőre s a kezét szorította meg melegséggel.

Sokáig nem engedte haza a szive Szobot. Csatangolt a fák közt- Sudár, növendék nyárfás; pár évesek, hajlékonyak, szürkék, koronájuk alig öles. Lelestek a fájdalmas emberre és azt mondták neki:

— Bizony, a fiad nem mászhat mireánk. Sánta, nyomorék.

Fenn varjú fészkelt. Törte lefelé fejét, úgy hangoztatta:

— Nem féltem fiaimat a fiadtólSzólt a gödör, árok is:

— A fiad minket nem ugorhat át.

Hogy az egyenes sziklafalhoz ért, az is leszólt:

— Ide nem jön a fiad. Magas vagyok és meredek.

Még a szakadékból induló tisztás se hallgatott:

— Akinek rossz a lába, üljön a fenekén.

Ö beszélt, vagy az erdő fiai vágták szeme közé a nyomoru igazságot, nem tudni. Csak látta a fákat, melyeket a fia nem fog megmászni, a varjufészket, amit nem fog kiszedni, a gödröt, amit nem ugrik át, a sziklát, amit nem mászhat meg, a tisztást, ahol nyarga- lászva sohasem fogják vinni a lábai.

Sóvárgott felfelé a ritkás ágak közti elké- kült égre. Kereste az Istent, hogy megmondja neki:

— Minek találtad őt? Itt voltam én, por- ban-sárban túró, kaparó, minek kellett ő neked?

Csendesség volt, tavasz, tüzes fényesség. Elcsigázva keveredett egy fa alá. Elaludt. Aludt és rossz álom gyötörte. Jött kifelé a házból Károlyka. Serdült suhanc már, tizen- nyolc-husz körüli. A mankó is megnyulott a hóna alatt.

— Nézd, — mondta — nyomorék, senki vagyok. Miért nem ütöttél akkor agyon? — Felemelte mankóját és lesújtott a fejére. — Nesze! — fuldokolta veresre díihödten és otthagyta.

Megébredt. Ritkás sötétség ereszkedett akkorra a fák közé. Fejéhez kapott, ám a botot nem érezte, de valami vad marcangolás feszült koponyájában, majdhogy szétvetette

Akkor hazament.

Naphosszat ott ült Károlyka a ház előtti háromlábú széken, ami Szob csizmadia idejéből ragadt még a háznál. Az asszony percenként kitekintett:

— Keil-e valami, lelkem? Ennél-e valamit, galambom?

Nem kell őneki semmi. Mogyoróbot van a kezében, Gyuri meg folyvást mellétté lábatlan- kodik. Ugrál, szökdös maradék féllábával, néha csőrét is odfeni a földhöz és azt mondja:

— Tyák ■ •. tyák ...

Szob ütötte tavaly a fáról. Csirkére lesett. Csak éppen hogy elszédiilt. esve maradt a földön, de a féllábának nem vette többé hasznát. Lógott utána, ahogy járt. Megsajnálta, hazavitte. Megragadt a háznál, valahogy helyre is jött. Most hü, mint a kutya. Elrepdes Szob után a munkára s amig sepri, kaparja az utat, biceg, verdes, tyákog körülötte. Jó, becsületes varjú lett. Csirkére, kis libára se áhítozik, pedig ott szedegetnek mellette. A kotló se bántja.

— Gyuri, — mondja Károlyka, — Gyuri!

A varjú meg mókázik, tréfál. Leereszti a

szárnyát, vonja maga után a porban, aztán lelkendezik, csapkod, szemeit forgatja, csakhogy éppen a feje tetejére nem áll. Úgy örül, akár az ember.

Mióta Károlyka lába elhalt, Szob utálja a varjut. Nem állhatja, még agyonüti egyszer. Sárkaparót, követ hajt hozzá, pedig nem vétett az semmit. De ahogy ott szökdécsel, biceg, mindig csak eszébe idézi az ő esett fiát.

— Héss! — monda. — Héss! A zsigora álljon beléd!

Gyuri zavarosan bámulta eleinte. De mostan elszokófélben van Szobtól. Mehet magának, ügyet se vet rá, ottragad Károlykánál. A fiú meg kedveli, minden öröme benne telik. Meg is kacagja bizonytalan maradék ép lábát, az meg nagyon mullattatja, hogy legtöbbször hasrabukik, lebillen, ha merészet szökik.

Az asszony se nagyon tűri szeme előtt Gyurit. Keserűséget mond neki is a sánta jószág. Azért csak hagyja, hadd bolondozzon a fiúnak, hiszen amúgy sincs egyéb foglalatossága. Az sincs, akihez szóljon. Szob az utón van, ő a konyhában tesz-vesz s valaki kell a gyereknek, mert egyedül az erdői csendben hamar elunná az életét.

Egy napon igy szólott a fiúhoz az apja:

— Na, öcskös, fogsz te mán járni. Jársz, ahogy jársz, mígnem meggyógyul a lábad, ezzel odamehetsz addig, ahova akarsz.

KIADÓ

jutányosán

5 szobás modern kertes villalakás

Értekezhető : Gén. Grigorescu 17. szám alatt.

ir»IMIII'llllllllMMWI1WWM»lWWMB^IBWW1lllllillWimiMI'B|i|>

Nem értette, hát megmagyarázta:

— Ez mankó, erre támaszkodol- A támasz- kodóját kibéleltem marhaszőrrel, hogy ne törje a kis hónaljadat. Nem megy magától, tanulni kell vele a járást. Na, de lássuk, gyere!

Benyúlt a karja alá, talpraállította. Fogta jó erősen, nehogy elessék, mert kiment lábából az erő, minduntalan rogyadozott, ahogy megeresztette. A gyereknek eltorzult az arca, kinosan erőlködött, hogy lábon maradhasson. Csak úgy ment, ha az apjába kapaszkodott. Vesződséggel, bajjal bekerültek karjai alá a mankók. Szob a háta mögé került, tartotta a derekát.

— Most próbálj lépni. Tartsad lenn a földön a lábad, a botot meg húzzad előre.

Csinálta is volna utána Károlyka, de hát nem birta meg a lába, igy a mankó ottmaradt egyhelyben, ahol ráereszkedett.

— Nehezedj csak rá, ne félj. Úgy na! A lábad meg húzzad.

Maga se nagyon ismerte a mankó természetét. Futtában látott elégszer vele városi koL dusnépet, de a használatát nem tapasztalta ki. Gyöngyözött homloka a magyarázattól, igyekezettől, mégse mentek semmire. Hogy meg egy pillanatra lazábbra engedte a derekát, két lába kifutott alóla s összehuppant, akár egy üres zsák.

A fiút elöntötte a sirás.

— Nem kell, mondta és sírt hozzá egy verset.

Karjába szedte, vitte vissza a székre.

— Estél te mán nagyobbat is, — vigasztalta. — Katonadolog!

Nem is lett volna baj. Károlykának elpárolgott a keserűsége, csakhogy most meg őma- gának kellett volna valaki, aki vigasztalja. Küszködött a könnyel. Hogy a gyerek ne lássa igy mécseredetten, besomfordált a házba. Az asszony a kanapéra kuporodva sirt. Végig látta a bot kudarcát az ablakból. Még a lelke is reszketett bele.

— Isten-világ nyomorék marad, — jelentette Szob— Soha nem áll talpra, keseregte az asz- szony.

— Jobban tenné, ha mán egészen elvenné.

— Hallgasson mán ... Magát is megverheti még az Iste.

— Hát verjen! Engem vert vele is!

— ő akarta ...

Szob kirohant s úgy bevágta maga után az ajtót, hogy az ablakok beleremegtek. Vette a tornác oldaláról az ásót, ment a kertbe.

(Vége következik.)

Savóra Ferenc:

Daru uccáfól a F/róra Ferenc uccáig

Benne találjuk keserű gyermekkorát, amelyet a legjobb apa, anya és a iegszeretnbb tanárok sem tudtak megédesiteni. benne találjuk küzdelmes diákságát, szereimé , házasságát, szegedi újságírását. Pankát, a pesti sikereket, a Vadembert, az Írói jubileumot, a diszdoktorátust és a véget szinte az utolsó napig. Egyszerű élet, de tele annyi örömmel és fájdalommal, amennyi csak emberéletbe belefér. Soha magyar iró olyan közei szivünköz nem jutat, mint Móra Ferenc ezzel a könyvével. Éra egész- vászon kötésben t.6 8 lej.

Kapható a Keleti Újság kiadóhivatalában Cluj, Baron L. Pop ucea 5. — Vidékieknek a pénz és 10 lej portóköltség előzetes beküldése esetén azonnal szállítjuk. — Három kötetnek (bármilyen könyv) egyszerre történő megrendelése esetén portómentesen szállítjuk.

A nagy költségre való tekintettel könyveket utánvéttel nem szállítunk.

Hl I Bili ,111 VJHPUSHMk. Má