Keleti Ujság, 1934. szeptember (17. évfolyam, 198-223. szám)

1934-09-10 / 206. szám

XVII. ÉVFOLYAM. SZáM. KeietiUjsxg ■hm unim inwrena Zergeország felé, királyok nyomában Irta: Zágoni István dr. ii. Zugó völgynek széles medrében ront lefelé a Nagyviz. Igazán nagy ez a víz és igazán zug tőle az egész völgy. Helyenként az egymás szavát is csak úgy halljuk, ha hangosan kiáltunk. Az ut, amelyen hala­dunk, még ázekérutnak van berajzolva a térképbe s a valóságban is az volna, látszik is a javítgatás minde­nütt rajta, hiszen királyok szoktak — ha nagy ritkán is — eljárogatni erre. De megszokta Nagyviz mutatni néha, hogy nem tűri, ha az ő szabad folyását korlá­tozni akarják és haraggal szakit le az útból egy-egy ■darabot. Két oldalt ami viz beléje ömlik, az mind me­redek hegyfalakról zuhan alá s egy-egy nagyobb eső után gyökerestől kitépett fenyökákat s korhadt geren­dákat zúdítanak le, keresztül-kasul, szélesen torlaszol­ják el az utat. Mi még átmászunk az ilyen akadály­torlaszon, hanem a hátizsákokkal megrakott málhás- lovaoskák alaposan megkinlödnak. De csak egy keli, hogy átvergődjék közülök a többi mind utána ugrál, mintha attól félnének, hogy megöli a szégyen, vagy az irigység azt, amelyik lemarad. A hegymászásnak cso­dálatosan ambiciózus ösztöne hajtja felfelé ezeket az apró mokánylovakat, lemaradni egy sem akar. Vagy talán ők is örömmel igyekeznek fel abba a magaslati világba, ahol sovány ugyan a fü, de szabad a tér a legelésre s még fenyöerdő sem nő, hogy a legelő terü­letet elfoglalja. Ha egy ló megindul, a többi töri ma­gát utána. S van egy vén fehér állat közöttük, amely nem ismer torlaszt és akadályt, megfontoltan néz maga elé, oda sem figyel, ha biztatják, de fürge az elhatá­rozásai végrehajtásában. Ember úgy nem ismeri az utat errefelé, mint ő. Magyarosan Pistának hívják. Pedig a gazdája egy szót sem tud magyarul. A többi lovak gazdái sem. A hegyalatti falvakban, az egész vi­déken s a hegyi pásztornép között sehol egyetlen egy román emberrel nem találkozunk, aki tudna valamit magyarul. Az ezeréves impérium alatt soha senki nem követelte tőlük; az államnak és a keresetet nyújtó uraknak ha szükségük volt reájuk, az anyanyelvükön beszéltek hozzájuk. _ A Pista nevii ló s a titokzatos nő. A malomvizi kiinduulóponttól gyalogolunk tizenöt kilométert a havasi völgyön s még mindig keményen süt a nap. Még érezzük a nyári meleget és Nagyviz zuhogó vízesései fürdésre csábítanak. Nehéz ennek a víznek sodrában, a nagy kövek között megkapasz­kodni, de a jéghideg zuhaag kiveri a testből a mele­get é3 fáradságot. S mialatt a viz sodró erejével bir­kózunk, fenn az utón különös kis karaván halad le­felé. A málhás, jól táplált barna lovat bocskoros nö vezeti, mögötük városi ruhás férfi bandukol. Nem ál­lanak meg, nem érdeklődnek, a fejérnép gyorsítja a menetet, mintha nem akarná, hogy ismeretségre ke­rüljön a sor. Felénk sem néz, csak a lábai előtt, az utón tartja tekintetét. így szokta ezt ez a nö csinálni, oka is van rá. A mi lovaink gazdái összesúgnak s a fehér Pista lónak öreg gazdája odasugja nekem is; — Maria Magdaléna. Azt mondhatnám rá, hogy Isten éltesse, fel is ut, le is ut, mi közöm hozzá. De valami titokzatosság vai e figyelmeztetésben, valamilyen misztikumszerü re^ télyt hordoz magában a nagy hegyeknek ez a különös nője. Most csak annyit mondunk meg róla, hogy ö e havasi világnak a legjobb utvezetője, a sziklaoldalakon is ismer minden nyomdokot, ismeri a vadállatok ita­tóhelyeit és ösvényeit. Most gyorsított tempóban ve­zeti lefelé a vendégét és hamarosan eltűnik. Mi mai-a­dunk a Pista lóval, amely még szerényen halad a többiek között, de ahogyan nehezebbé válik az ut s amint szükség lesz a legjáratosabb tapasztalatra, min­dinkább magára vonja a bámulatunkat. Éjjeli sátorszálláson. Ahol a szekérút végződik, fenyőgerendás villaépü­letek rejtőznek a kiszélesedett völgyben. Előttük tá­gas terrasz, még virágos gruppok is vannak rajta. Havasi nyaralóhely: Gura Zlata. Vendégei is vannak, aradiak, temesváriak. Kigyülnek a terrászra, amint ér­kezésünket észreveszik s a mi hosszú karavánsorunk megállapodik. Szürkületre fordult az idő és éjjeli szál­lásról kell gondoskodkodnunk, mielőtt besötétedik. A nyaraló lengyel bérlőjével azonban az alku nem sike­rül. Lehet, hogy neki meg kell vennie az árát mindan­nak a mit nyújt, mert hiszen sokba kerül az itteni be­rendezkedés, de nekünk ez most drága, A szállóépület szobáinak ajtóira íenyőfatáblák vannak kiakasztva, a vagyonháboritás elleni biztosítás felirataival. Lenn a falvakban tűzkár elleni biztosítás táblácskái láthatók a házakon. Itt a betolakodás, az önkényes rekvirálás, kifosztás elleni biztosítást hirdeti minden ajtón az írás: Királyi rendelkezés alatt álló vagyon épülete. Ez a figyelmeztetés nem nekünk szól. A mi nyel­vünkön nincs is felírva. Mi csak a pénzt sokaljuk. Fel- szedelözködünk és pár száz lépéssel tovább állunk hogy a patak túlsó oldalán, szénafüves kis regényes la páiyon felverjük a sátorfát. Mire besötétedik, már min den sátorban elkészült az éjjeli berendezkedés. A tá­bor közepén magas lángokban ég a tűz, forr a teaviz. Az elsötétedett hegyoldalak fekete halmokban nyúlnak fel az égig körülöttünk. A felemelkedő hold fénye ép­pen csak a fejünk fölött világítja meg a mennyboit látható keskeny tetejét. A tűz körül az ének lassan el­csendesedik, majd a csendes beszélgetés is elálmoso- dik. A hideg mihd élesebben kezdi borzongatni a há­tunkat, a kabáton már nincsen több gomb, amit be lehetne gombolni. Rendre bebújunk a sátornyiláso- kon, mindenki eltűnik. A nagy köveken törtetve cso­bogó viz zúgása zavartalanul uralja a völgyet, amely­nek élete számára nem hagy soha egy pillanatnyi csendet. A lovak felsorakoznak és indulni kell. Kezdem szá- mitgatni a rámváró teljesítményt. A földi pont, ahol állunk, nyolcszáz méteren van, a tengerszint fölött. A hegytetőn, ahova feli kell jutni, kétezerkétszázon felül Otthon a nagyon nagy templom nagyon magas tornya nyolcvan méter. Az Eífel-féle világcsoda háromszáz méteres. Semmiségek azok az otthoni magasságok. Ne­kem itt ma nem kevesebb, mint ezernégyszáz métert kell lépcsötlen köfokokon, uttalan meredekeken fel­menni. Egy kicsit rég volt, amikor az ilyesmin nem gondolkoztam többet, csak annyit, mint mikor lóba vágtam a sarkantyút. No, de most is megmutatom. S neki gyürköztem. A nap is besütött a völgybe, meleget Ígér. A nekivetkőzésbe úgy belemelegedtem, hogy pár pillanat múlva nem maradt más rajtam, csak a sze­ges bakkancs, duplázott harisnyával s egy uszódresz- nyi fekete szatinnadrágocska. Mintha atlétaverseny gyorsfutószámára indulnék. Napfürdő, légfürdő, jó lesz menetelés közben. Voltak, akik többé-kevésbbé követ­ték példámat. Ami nagy baj származott előle, azért ha gondolatban meg nem átkoztak, annak csak az lett volna az oka, hogy mások hibásabbak voltak. Mert azt a számítást, hogy amint a magasabb ré­Mcdvecsörlctós, kigyómarás. Medve csörtet keresztül a málnás bokorsürün. Re­csegnek a szárazgalyak. Felkapom a fejemet a földről. Semmi baj. Pillanatnyi álom volt az egész. Világos van, szép reggel. Valaki nagyon megfázott, nem had­viselt katonaember mint ml, akik nagyon jól emlék­szünk, hogyan kell egyszerű, primitiv módon véde­kezni a sátoralvás hidege ellen s alig várta a hajnalt, hogy tüzet csinálhasson, ö tördeli, recsegteti a száraz ágakat. Es elég ha a zajtalan csendben motoszkálással felébreszt két-három embert, a többi sem tud már to­vább aludni. — Jaj, kigyómarás! — kiáltja ki a másik a sá­tor vászonpiramisa alól, Viperában gazdag ez a hegység. Kigyómarásra fe) van készülve az, aki idejön. A legerősebb szesz szük­séges, van is ez nálunk tartalékban. De van éles bo­rotvapenge is, kivágja a sebet s ég a tüz„ hogy vasat tüzesitsünk a kiégetéshez. Hirtelen vita támad, hogy melyiket kell .előbb alkalmazni, az alkoholt .vagy a tüzes műtétet. — Előbb kivágni! — dördül el a határozat s már ez a hang tökéletes gyógyító erővel hatott. Még álmá­ban 3em közeledett feléje vipera. Az igazi turistának nem jár szeszes ital, de ö szeretet volna alkoholhoz hozzájutni a didergös reggelen. Előbb inkább a tüzes vasat neki. Jobb a fázás ellen, aki birja, ha leveti ma­gáról a ruhát s úszónadrágban beleáll a jéghideg pa­takba. Csak másszon fe! előbb a hegygerincre sugaras nap, mutassa meg magát nekünk, mert ö hozza a ko­rai fürdéshez a biztató akaraterőt. giók hideg légkörébe érünk, egyszerűen leszedjük a lő hátáról a ruhát és felöltözünk, egy kis tévedés alapo­san keresztülhúzta. Abban a csoportban indultam, amelyiket elöreküldöttek. Két fiatalember is volt e csoportban, akik jártak már a Retyezát zergeországá- ban s bíztunk benne, hogy ismerik az utat. Friss len­dülettel nekivágtunk a Nagyviz egyik mellékpataka mentén a hegyoldalnak. Nem kérdeztünk senkit. Imádságos ember az atban. A gurazlatai nyaraló mögött kis erdei tisztás har­matos gyeppázsitján egy feketeruhás alacsony férfi ál­lott, szembe a feljövő nappal, kezében feketetáblás imakönywel. Az imádságos lapokról fel nem emelte a szemét, lassú kézmozdulattal' kereszteket vetett. Mintha nem is venné észre, hogy egy csapat idegen megy el mellette. Látszik, hogy a vérengző vadállatok táma­dása sem tudná megzavarni imádkozásában. Az egész könyvét végigmondja. Csak a lábai állanak a harma­tos földön, gondolatait keményen összefonta a napsu­gárral s lelkének öntudatát ezen a szálon felengedte az égnek a közelségébe. Egész földi lényének nem tu­lajdonit egyéb értelmet annál, hogy a könyvvel együtt Külön rekesszel felszereli Iskola- és aktatáskák gyári árban E TNA“ Ciuj, Dal. Regele Férd. 2. Nekigyürkőzünk, nekivetkőzünk

Next

/
Thumbnails
Contents