Keleti Ujság, 1934. szeptember (17. évfolyam, 198-223. szám)

1934-09-17 / 212. szám

KELETIWS&G

6

S3

f; _

Zergeország felé,

l királyok nyomában

Irta: Zágonl István dr.

ni.

Már hangtalanul megyünk felfelé a kaptátokon. ÜJhól ezerszáz, majd nehezen kétszáz méter az elért magasság. A távolságot kilóméterekben nem számítom. Az engemet nem érdekel. Távolsági menetelésre s lefelé lejtésre csak láb, tüdő és akaraterő kell. Azzal elmennék versenykiállitásra; a tréning sem hiányzik. Az erős emelkedés a szivet veszi igénybe. Sport- üzö kezdő ifjaknak ha valamit tanácsolhatok, mindenekelőtt azt kötném a lelkűkre: csak a szívre vigyázzatok!

Ki tudná megmondani, hogy elromlott-e hirtelen az időjái’ás, vagy nem változott semmit, csak mi húzódtunk fel a hegyek közé, ahol nincsen sok derűje a napnak? Legalább mostanában nincs. A védtelenebb helyen egyre élesebb a. szél, az árnyékos oldalban nedvesebb a föld is, a levegő is. Nem egészen tréfa már, hogy a karavántól lemaradtunk. Élelem nincs nálunk. Zsebünk sincs, amiben egy datab kenyér volna. Ilyen ruházattal, ha valami baj érne, vissza sem for* dúlhatunk. Ki gondol itt a visszafordulás eshetőségére? Valami nagyobb véletlen ha most beütne, úgy elveszíthetjük az összeköttetést, hogy napokig nem találjuk meg. Valami Ítéletidő például, egy kis hegycsu- szamlással, vagy anélkül. Nagy hallgatással nyomjuk félfelé az egyforma tempót.

; — Turistának a hátizsákját soha..egy pillanatra

sem szabad elhagynia, — szólal meg a sorban a turistaszabály.

Nehány szusszanás után adom meg a magam válaszát: ... ... . .

— Igaz, — de .., Hej, ha a szivet otthon lehetett volna hagyni.

Elhagytuk már a lomberdőt. Szálas fenyő között járunk. Ha általában a szivet nem kellene mindenüvé magával vinnie az embernek, mennyivel nyugodtabb volna az élet. Meg lehetne kímélni elfacsarodástól, szorongástól, ellágyulástól, sok mindentől. Otthon mindig érintetlenül várná haza a gazdáját. Sértetlen, el nem használt épségben. Mennyi sebesülést elkerülne!

Emberhangokat hallunk a távolban előttünk. Sok- fţje alak mozog a fák sűrűjében. Reménységgel kap- íuife fel a fejünket, talán már utol is értük a lovas karavánunkat. Talán ilyen hamar meg vagyunk mentve? De a jobban megfigyelt hangok: marhakolomp, pásztorkiabálás, hajcsár káromkodás. Lesütöm a fejemet ismét, hogy ne vétsem a kövek között a lépést és gyúrom a lassú tempó egyenletességét.

— Szív nélkül könnyen túl tudnám tenni magamat sok nagy dolgon. Ezeken a ménkő magas hegyeken is.

Takarodó.

A marhákat a keskeny Ösvényén szembehajtják velünk. Vastag, vörös-tarka ökröket, teheneket. Egész csordát. Amilyen széles ez az öreg kolompos állat, olyan lomhán áll meg az orrunk előtt. Otthon az aszfaltjárdán is akad, ha nem is négy lábbal, olyan bamba nagyvárosi jószág, aki csak nézi és várja, még el váxja, hogy a szembejövő köszönjön neki. Azt szoktuk mondani: éppen hogy nem döf. Ez a tarka négylábú is megáll a vékonyka kőgöröngyös utón, amely fele olyan keskeny, mint ö és szembe bámul. Egy tapodtat sem mozdul. Istennek a vörös marhája elvárja, hogy mi kerüljük ki, ha négykézlábas erőlködés kell is hozzá az ösvény feletti oldalon. Ez sem döf... Csak elvárja ... Amelyik marha nem ezt csinálja, az félösen visszafordul, neki a többinek s kész a kavarodás, hogy attól féljünk, lezuhannak a mélységbe s hogy nehezebb legyen a torlódást kikerülni.

Alig negyedóra múlva újból hangok előttünk. Semmi egyéb ismét, csak újból szembe ereszkedik egy másik csorda. Nemsokára a harmadikkal is, de a többivel is találkozunk. Mi lehet ez a végtelen marhavándorlás? Leterelték, letiltották őket a hegység havasi legelőiről. Mind le kell vonulniok. És éppen a mai napon .van a takarodó.

— Öemnu Béla meghirdette, hogy nem lehet a marhával István napján túl maradni, — csak ennyit tud az egyik pásztor.

Szét küldte a hirt a hegyekbe, a hegyeken tuli völgyekbe. Egy másik pásztor odébb már panaszolja a maga elégedetlenségét:

— Az uraktól elvették a legelöföldet, de nem nekünk adták, mégsem a miénk. Ezért kell levonulni.

Szavuk is alig van a mi sorsunkban a fiataloknak. Azt is szerényen mondják. Letörik itt a szabálytalanul nyargalászó vitézkedés. Magától értetődik, hogy a vezetésről pedig már a tévúton lecsaptuk. Ehhez a hegymászáshoz már komoly, tapasztalatos turistaság szükséges. Jó ha van. A cserkésztanár bemondta egy vitánál, hogy ö aztán tudja, mi az egyforma tempó; huszonöt esztendeje ezt tanítja tornaórákon. Hát őt állítottuk a sor élére. Mögötte állottam be közlegénynek. Medveerejü fogdmeg-embert tettünk a sor végére. Sereghajtó a neve. Ha ködbe jutunk és lecsúszik valaki, azt is legyen aki felfogja. Eldönthetetlen a vitám a tanár-vezetővel, mindegyre aktualitást kap az újból kezdésre:

— Inkább egészen lassú legyen a tempó, de egy pillanatra se állani meg sehol — állítom én.

— Nem olyan egészen lassú, de lassú tempó, azonban időnként megállás kell — vitatja ő.

A véleményeltérést a két szervezet kétféle szubjektivitása adja. ö hamar megtanulta s azóta tanítja a sportteljesítmény pedagógiai adagolásának a fontosságát, Én akkor tudtam meg, hogy semmi sem fontosabb ennél, amikor már orvosi megállapításra került a sor: nincsen semmi baj, nem betegség, de sport- sziv. Amióta tudom, hogy sportszlvem van, azóta sokat foglalkoztat a gondolat, hogy szivem van. Mint ahogyan az álmatlan embert nyugtalanítja a nagy falióra tik-takja, a hegymászásnál az én szivem dobogása is kiveri a figyelmeztetőjét, hangos taktusban:

— Sport-szív, sport-sziv, sport-szív ...

: Nem szeretek megállni, mert roszul esik az ujból- indulás. A vicinális vasút kisállomásán ha indul a vonat, a mozdony nagyot ránt a szerelvényen. Az iz* moknak kis vicinális pihentetése nem éri meg a sziv- szerkezetnek ilyen rándulását. Hazabeszélek, mig bírom a megállás elleni propagandát, hogy eltereljem a

HAROLD LAMB:

Dzsingiz kháxfi9 a világ császára

A Góbi sivatag vigasztalan, kietlen homokján 700 évvel ezelőtt egy kis nomádgyermek pillantja meg a napvilágot. Földönfutó, mint egész fajtája. Ez a gyermek Ta- mudzsini a későbbi Dzsingiz khán, a világtörténelemnek legnagyobb rejtélye. Katonai és politikai lángész. Stratégiai géniusza tün- döklőbb, mint Napóleoné; alkotásai hosszúhosszú ideig túlélik. Titokzatos mint ember, relytélyes mint uralkodó, misztikus mint minden keleti ember. Egy-egy megmozdulására virágzó, nagy, legyőzhetetlen birodalmak omlanak össze: Kina, Perzsia, India, Oroszország egymásután illeszkedik a mongol diadalszekereket követő rabszolgák végeláthatatlan sorába. Megjelenése és eltűnése olyan, mint a lángoló üstökösé: váratlanul jő, megrémíti a világot és eltűnik a semmibe. A most megjelent magyar kiadás kitűnő fordításban és a magyarországi tatárjárás hiteles történetének kibővítésével jelent meg. 162 lejért kapható ízléses vászonkötésben a Keleti Újság kiadóhivatalában Kvár, Baron L. Pop u. 5. Az összeg előre küldendő be.

XV11. ÉVFOLYAM. 212- SZÁM.

pihenés gondolatát, mert érzem és sânte úgy érzem, mintha hallanám a taktust:

— Şport-sziv, sport-szív . ..

De a tanár is’ ravasz taktikáhoe^jordul. Mirnna

valami nagy meglepetés tárult volna, megáll

— Tyüh, barátom!

Megáll az egész sor. Előre nyomulunk egy csoportba. Elől felettünk széles kilátás 'a^kopár sziklás hegyekre. De egyéb semmi. Viperát sem látunk.

— No mi az? — kérdezzük.

— Csak azt akarom mondani — és a hegy világ felé mutat — nem szeretnék a dorbnu Béla kézbesítője, hirhordozója lenni.

Igaz! m cd ve járó hely.

Célját elöl te, mert máx állunk.

A kimelegedett testet megcsapja a faideg éle. Bár kapunk egy kis napfényt is, de nincsen semmi melege. Szél hüti le. Ezerötszáz méteren felül tartunk, Az indulás kis kapaszkodója után lejt az utunk, de ki is szélesedik. Puha talaj a lábunk alatt; nem kell köveken bucskázni. Jobbról erdős meredek, balról sürü- bokros mélység, melyből magasra nőtt berekenye rikító piros bogyókkal teli koronája emelkedik fel. Igazi medvejáró hely, rengeteg málnával. Sétaút ez a többi után, jókedvű lendületet kap a menetelésünk. Meg is állapítjuk, hogy ez az az útszakasz, amit Királyok utjá-nak neveznek a pásztorok. Kellemes sétányon siklik a mi tempónk. Csak az utszélre felkuszott málnabokrok izgatnak csábítóan, hogy a sorból és megállástól féltem a szivemet. Sietnünk is kell, hiszen tsempóból kiszökjünk. Kövér málnafejecakék juttatják eszünkbe, hogy elmúlt rég az ebédidő is, de nem voit mit együnk. Menetelünk. A málnacsábitással szemben mind erősítem az ellenálló akaratomat, mert á üldözzük a karavánunkat. Erdőn vágunk át a iszapos környékü forrásnál pihenőt tart egy csorda. Az utón is keresztbefekszik nehány tehén s körülöttük rengeteg kolumbácsi légy. Nyár végére jutottak fel ezek a havasra s ha nem is sürü fellegben vonulnak itt, de éppen elég kellemmetlenek. A földön elnyultan fekszik egy bus tarka tehén s zöld ágakkal hallgatagon hajtogatják a pásztorok a legyeket róla. Véres nagy csúnya sebek rajta, száradt barna vér, az ember úgy érzi, mintha szaga is volna.

— A medve, uram, a medve! — válaszolja * szomorú légyhajtó ember a kérdésünkre.

A medve hajnalban rácsapott erre a jámbor vörös jószágra. Feltépte a hátról lapockáját. Úgy látszik, hogy a hátulról, orozva megtámadott tehén jó irányba igyekezett menekülni, be a társainak összegabalyodott csoportjába. A pásztorok a közelben voltak s kétségbeejtő ijedtségükben torkuk szakadtából ordítoztak. Növendék vadállat lehetett, nem tudott gyorsan elbánni áldozatával, kiszalasztotta karma! közül. Még egyszer utána kapott s összemarcangolta a tehén tej- adó tölgyét. Most itt fekszik szegény, mozog még az élet benne, a lassú szusz magasra fújja fel az oldalát, hogy aztán horpadtra essen vissza.

Kígyózik az ut felfelé. Szerpentinesre faragták a Királyok utjá-t. Előbb nagy ivekben halad fel a meredeken, aztán mind kisebbek a kanyarulatok. Az egyik oldalon meredek fal, másik oldalon mély bokros oldal, S amint megyünk, egyszer előttünk, az ut alatt lomhán mozgatja a málnabokrokat valami. Meg- hökkenünk. Az egyetlen, amit nyomban megtehetünk: megállunk. Nagyon szeretném, ha a hosszú hegymászó bot helyett fegyver volna a kezemben. Akármilyen ócska, kovás, elöltöltő fojtásos, de valamilyen durranó puska. Mert ilyen társaságban veszélyes dolog medvével találkozni. Ha egyedül volnék, az más eset lenne. Sokkal könnyebb. Ennyi ember együtt, nem vállalhatja a hasznos futás szégyenét. Egymás előtt kellene szégyelni. A magános erdei sétálónak szabad. Rángatja, cibálja valami a bokorágakat. A gyanú azonban nevetésben olvad fel. Az érdekfeszitö kalandból semmi sem lesz. Ismerős gátunk vaskos feje búvik elő a bokor alól. A mi sereghajtónk szakadt le a sorvégéről s valamelyik szerpentinnél élőnkbe került — mohó málnászással. Még alája feküdt a bokornak, szájához húzta az ágakat s úgy ha- rapdálta le a dús termést. Rengeteg málna. Sereghajtó barátunk téved, ha azt hiszi, hogy csak neki lehet. Hirtelen elhatározással leugrálunk az útról. Pászmákban neki esünk a málnabokroknak. Ha éppen jól nem is lakunk, de kiadós volt az üdítő és éhséget le- cslllapitó szüret, ami még tovább tartott volna, ha meg nem fázunk s ha a különös felhőmozgás komoly esővel nem fenyeget.