Keleti Ujság, 1934. július (17. évfolyam, 145-170. szám)
1934-07-30 / 170. szám
4 KiienOjj/tG Ötórai teán a lengyel cserkészeknél A tna ma iái tábor legrokonszenvesebb vendégei A tábor kedvence „Pstrusz“ — Hajsza egy „valódi“ török falu után Mamaiai cserkésztábor (A Keleti Újság tudósítójától.) Teljes „tábori díszben“ várt a lengyel csapat. Egy hosszú rikító nadrágból, fehér trikóból és piros, fehér uszósapkából állott. Úgy festettek benne, mint valami vörös ördögök... Mikor megálltunk, vezetőjük — kecslceszakállas fiatalember — elkiáltotta magát és a húsz „vörös Ördög“ a magyar csatakiáltással üdvözölt bennünket. — „Jó munkát/“ ... Mi sem hagytuk ám magunkat■ Mi is elor- ditottuk a lengyel csatakiáltást: — „Csúcsú j-csurag!“ A végén egyszerre nevettük el magunkat és a barátság meg volt kötve- A diskurzus nehezen ment, mert kevesen tudtak idegen nyelven, németül, vagy franciául beszélni- Mutogattunk kézzel, lábbal, hadonásztunk, egymás grimászain nevettünk, mig megtudtuk, hogy ők krakkói vizicserkészek, legnagyobb részük egyetemi hallgató és most vannak először idegen földön. Végül aztán kifejezően átöleltük egymást és igy mentünk az asztalhoz. Ha mégis valamit sehogy sem értettünk, vagy ők nem értettek meg, akkor közbe jött a .,Pstrusz“ Ez a lengyelek legkisebb emberének, általános csodálatuk tárgyának, az egész tábor legkedvesebb emberének, Borkovszky IV gim- násista krakkói vizicserkésznek a gúnyneve■ Kicsi vézna fiúcska, alig látszik ki a földből. Hanem az arca az, ami híressé teszi. Hatal más szemüveg az orrán, mögötte nagy okos szemek, néha félszemét összehúzza, de csak amikor felfelé néz. Hatalmas piros nadrágjában állandóan botorkál, alig bir benne járni Ö a tolmács, egyedüli, aki tud franciául. Vékony, csengő gyermek hangja van. Mikor a tá bortüznél a többiektől kisérve a kör közepén énekelni kezd, olyankor elcsendesül a hatalmas gyűrű, mintha a tűz is gyengébben suttogna. Csak a vékony, fájdalmas hangocska száll a tenger felé... Leültünk az asztal köré. Az „asztal“ friss, nemrég ásták ki és fejezték be. Teát és szendvicset szolgálnak fel Magyar „Kérem szépen“ biztatással kínálnak. Veszünk. Nem sokat ki- náltatjuk magunkat- Gyönyörű dobozban hozzák a krakkói csokoládét. — Jóétvágyat! — biztat magyarul a vezető. Sajnos pár perc múlva csak étvágy volt, mert a csokoládé elfogyott. Repültek a percek. Elérkezett, a búcsú ideje. Felálltunk és lengyelül egyszerre megköszöntünk mindent. A lengyel csapat a zászlórúd alatt körbe sorakozott. Nem tudtuk mit akarnak. Egyszer csak érezzük, hogy megfognak bennünket jobbról is, balról is, majd beállítanak a körbe■ A szakállas vezényel- Elől megfogjuk egymás kezét. Az egész kör lengyel, magyar egy lánccá, egy emberré olvad össze■ Vezetőjük pedig beszélni kezdett. Nem értettük- Csak álltunk szótlanul, keményen és valami furcsa izgalommal szorítottuk egymás kezét. Sábán Saly, az igaz hívő... Már régóta érdekelnek bennünket azok a feketearcu bugyogós, iurbános, mucskos törökök, akik kora reggelenként tejeskandcrokkal házalják végig a tábort. Valaki eskü alatt erősítette, hogy a tábortól alig 4 km.-nyire levő Mamaia tiszta török falu, onnan szállingóznak hozzánk a törökök. Kalandra és felgyűlt fantáziával indultunk el a tengerparton a falu felé. Dugók, újságpapírok, kukoricacsutkák, döglött ■medúzák kocsonyás testei úsztak a vizen és műiden hullámcsapás milliónyi mpsz állatka fehér csontvázát vetette a partra. Bent a partokat övező homokdombokon a fürdözök sütötték magukatEgyórai menetelés után elértük a falut- Romantikus rácsos törökházakat, piros fezes napsütötte férfiakat, fátyolos, villogószemü td röknőket várt felizgatott képzeletünk. De csalódtunk. A dombokon ékeskedő villa kapuja előtt luxusautó hűtőjén csillogott a nap és az elegáns nyaralók fölött pókhálóként emelkedtek a rádió antennák. Az egyik házacska udvarán fejkendős, kékcsikos, bugyogós, hatalmas termetű asszonyságot látunk. Ennyi volt az egész. Elkeseredve és elgondolkodva néztük az uccai pocsolyában fürdő piszkos kacsákat■ Egyszer csak mintha valami ócska, régi képeskönyvből vágták volna ki, a sarkon befordulva elénk bicegett egy „igazi" török. Piros fez volt a fején, szürkés fekete kemény szakáll fedte dióbarna arcát• Derekát hatalmas zöld leendővel kötötte át. Kezében bot volt. Egyik lába térdből le volt vágva, másik lábán dróttal átkötött rongyos kalucsni. Boldogan és izgatottan rohantuk meg. — Beszél románul? —* Igen, — volt a felelet■ — Honnan jön? — kérdeztük. — Konstancából. Meglepetve néztünk reá- Konstanca ide 10 kilométer távolságra volt, ami féllábbal bicegve szép teljesítményt jelentett. — Mi történt a lábával? Elgondolkozva, furcsa, tört román nyelven felelt. Felfordult a szekér, aláesett, lábát levágták, feje betört. Mutatja. Tényleg a szeme fölött hatalmas seb húzódik- Lassan belemelegedett a. beszédbe. Szakállára mutatott: „Aki 30 évét betöltötte és nincs szakálla, az egy kutya", — mondotta szenvedélyesen. Tovább kérdeztük. Nem török volt, hanem tatár és muzulmán-hitü■ Hogy bebizonyítsa, valami furcsa, idegen dallamot kezdett énekelni. Az ének után prédikálni kezdett. „Az a baj a mostani világban, — magyarázta nekünk — hogy akinek van, az a hóna alá teszi és őrzi." Lehajolt és zsugori arckifejezéssel hóna alá tette a kezét. Kitűnő színész volt. Ráncos arca híven tükrözött minden érzelmet. „Ma nincs, aki kitárná kezét és szétszórná a pénzt a többiek között. Haid!“... Mintha szórna valamit, úgy tárta szét szikár kezeit. Megkínáltuk cigarettával. Szinte természetesnek vette és meg sem köszönte. Lefényképeztük. Vártuk, hogy ne engedje, mert a May Károlyoktól úgy tudtufc, hogy az igazhitű nem engedi lefényképezni magát. Tévedtünk. Egyenesen természetesen megállóit a lencse előtt• „Allah nagy, csak egy Isten van a világon“ mormogta maga elé. A kollektív interjú véget ért. Sorba kezet fogtunk véle. A következő uccakanyarulat hamar elnyelte bicegő alakját. Kiballagtunk a „valódi“ török faluból és egy óra múlva feltűntek a cserkésztábor lengő zászlóiMátrai Béla. Egy Fényes Samu nevű entbsr beszélt valamit Egy Fényes Samu nevű ember (nem tévesztendő össze Fényes László emigráns újságíróval sem) valami „előadásit tartott a kolozsvári prefekturán s a két kolozsvári román lap, a Patria és a Romania Noua egy héten át igyekeztek közönséget toborozni. Amiről beszéltetni akarták ezt a Prágában és Bukarestben felhúzott olcsó fonográfot: Magyarország gyalázása és a kisebbségi magyar nép jóléte. Szóba nem állhat vele senki közülünk. De román közönséget is hiába akartak ezek a román lapok és a hatósági igyekezetek toborozni számára- Sziguranca-emberek, magyar megfigyelő újságírók között néhány román újságíró és tisztviselő volt a hallgatóság. Románok sem voltak kaphatók az asszisztálásra. Ez az ember néhány évet élt valamikor Budapesten s most ez a cime arra, hogy a kisantant fővárosaiban árulja önmagát. Mert mást nem tud árulni. Magyarországra be nem teheti a lábát, a kisebbségi sorsban élő magyarokhoz nem is közelíthet. Kitalált meséit árulja s olyasmit mondott, hogy az ezeréves magyar mult humbug volt, gyáva szidalmakkal illett Horthy Miklós magyar kormányzót és tanácsokat mondott, hogy mit kellene csinálnia Bethlen Istvánnal. Illetve: mit csinálna ő, ha Bethlen István helyében volna. Az asszisztenciának, amely mellett ezeket elmondhatta, eszébe juthatott, hogy hiába beszél, mert ezt magyarok nem hallják és nem hallgatják- De felette különös, hogy kolozsvári román lapok rászorultak ilyen külpolitikai tanácsadóra és ugylát- szik, használják. Felhasználják. Hogy tévedéssel ne vádoljanak és semmit el ne hallgassunk, volt egy magát magyarnak valló hallgatója. Mózes Károly, az interimár városi bizottság liberálispárti tagja. Fényes — úgy mondják — azzal végezte betanult mondóká- ját, hogy ő idegen, elhasznált, vén ember. Lehet, hogy utódra van szüksége s kiszemelte magának. A felhasznált ember elhasználódik — mondja ő, aki sohasem volt magyar s legyen örömük benne azoknak, akik felhasználják. Ha szükségük van rá.
