Keleti Ujság, 1934. július (17. évfolyam, 145-170. szám)

1934-07-23 / 164. szám

. KiuTiUjsim —W—WWWWIIIIIIWMI IIIIIWW—Ml llllliril»« rmimii Imiim század ifjúsága a szerelem halhatatlan poétá­ját, Ovidiust. Sit ei terra levis. Legyen köny- uyü neki a föld! Kikötő«.. Az ucca lejtösödni kezd, friss szél fujdögál, közeledünk a tengerhez. Ahogy mondani szokták, — festői lát­vány volt — a 1}« ton móló vas oszlopaihoz ha­talmas testű hajók voltak kikötve*. Az öböl túlsó végén kémény és árboc rengetek, füst, emeíődaruk. Először a kaszinót nézzük meg. Közvetle­nül a tenger szélén van. Üj épület, tükörfényes parket, ragyogó bútorok: ennyi az egész. A kaszinó előtt előkelő sétány vezet, rajta végig haladva rálépünk a két kilométer hosszú beton­mólóra, Lenyűgöző látvány. A hosszú keskeny kígyó egyik oldalán a haragos zöld tenger, mely vadul tajtékzik a moháé, éles sziklákon, a látóhatár szélén két horgonyzó gőzös fekete füstje, a móló végén a világitó torony. A má­sik oldalon pedig a zajgó kikötő. A „Marasestí* cirkálón Megkapjuk áz engedélyt és elindulunk terepszemlére. Keskeny szőnyeggel letakart hidon keresztülhaladva rálépünk a hadihajó fedélzetére. Minden ragyog a tisztaságtól. Olaj és petróleumszag fogad. Lépteink alatt dübö­rög a vas l'eldélzet. Alattunk vantiak a háló fülkék és folyosók. A hajó mindkét oldalán for­gatható talpazaton a torpedóvető ágyuk van­nak elhelyezve. Rengeteg vakító rézkerék és csavar, fejünk felett az árbóc a fényszóróval és egy 32 cm. ágyú. Lemenni a kazánházba kissé körülményes. Negyvenen vagyunk és keskeny kürtőben vaslépesőn kell leszállani Ráléptek a kezemre, én rálépek az alattam haladó fejére és nem sokára lent vagyunk. Sötétség fogad. Csak annyit látok, hogy a Iá ham alatt lévő vasráfes alatt még vannak em­berek. Olajos ruhába öltözött tiszt magyaráz. A magyarázat hosszú és szakszerű. Alig várom, hogy ki jussak a szabad levegőre. Mikor ki lépek, a mellettem tátongó négyszögletű lyuk ból ének és mandolin szó hallatszik fel. Szóra­koznak a matrózok. Benézünk a szikratávi rész szobájába. Egyik sarokban két kis villanymotor, a falon kapcsolók. A markonista elmagyarázza, hogy a parancsokat a vezérhajóról felfogja és n feje felett levő csócsövön továbbítja. Villámgyor­san dolgoznak. Percenként 123 betűből álló sifre-táviratot vesznek fel vagy adnak le. A távirásE fejére teszi a hallgatót, tárcsázik a le­adó állomás korongján. Aztán fejemre teszi a kagylót. Gépfegyverszerli halk ropogás hallat szik belőle. Morse jelek. Egy orosz hajó — magyarázza a távirdász. Az árbóc alatt állanak a jelző zászlók. Elől mint a. hermádat kavernák árkában libabörözVé fo gadni a huszonnyolca» gránátokat. Már második hónapja rágták az ötödik zászlóalj tisztjei a megszálkásodott marhahúst. Senki sem mert szólani és csak egymásközt hangzott el néhány láza doző ízó. Egy átcsoportosításnál véletlenül találkozom a konyhavezetö hadnagy-fiskálissal. — Te komám, főzess már egyszer borjúhúst, vagy birkát» mert ez a marha nagyon megáporitia hősi bá* torságunkat. — Nem lehet kérlik, az őrnagy ur parancsa .. főtt marha ... és punktum. Rövid volt a találkozó, gondoltam talán levélben jobban lehet ezt az ügyet elintézni. Megírtam és el­küldtem: „Mcnázsmájer ur! Az egész zászlóalj tisztikara dü­höng az őrnagy főtt marháitól. Egyikünk sem stra- Pálja agyon a gyomrát alkohollal. Küldj puliszkát, tar­honyát, szecskát, vagy bármilyen más takarmányt, mert ha mégegyszer igavonó barmot küldessz, akkoi ha valamelyikünk megtalál, agyonvág.“ De nem kellett agyonvágni. Pedig még két napig marha érkezett be a tiszti csajkákban. Második nap este, mikor az olaszok hüszonnyolca- sokkal döngették a Hermada völgyét, — megszólal a telefon. — Halló, főhadnagy ur ... Itt a zászlóalj. — Hallom! — Az őrnagy ur ,,zum rapport stimmolja" a fő­hadnagy urat. Künt veszettül orgonáit a tüzorkán. — Azonnal kapcsoljon össze az őrnagy úrral, — sürgettem a teiefonistát. Réveteg hang dadogott a kagylóba: — Itt az őrnagy . .. azonnal jöjjön! — De kérem künnt cudar pokol szántja a Herma-., dát... lehetetlen, várjuk meg, míg megszűnik a tűz. — Smarn! Azonnal jönni, — hähgzott a mámOro* hangú parancs. Mentem. Zuhogtak a gránátok. A csillagok fényét elbágy* a hajó orrában vannak az ágyuk. Kettő egy­más mellett. Vezetőm felpattanja a závárza­tot, de a csőbe nem lehet belátni, mert most betét van benne lövedékek számára. Keskeny lépcső vezet fel a parancsnoki hidra. Itt van a hajó lelke.“ Hatalmas komplikált iránytű, az a bizonyos, a filmen is sokat szerepelt kör mánykerék és fogantyú, mellyel a sebességet szabályozzák. A hajónak maximális sebessége 80 km. Közben a hajó alig észrevehetően 'm bolyog. Valami szédülés féle fogja el a száraz földi embert: előjele a tengeribetegségnek. Megköszönjük a vezető szívességét, a tiszt barátságosan mosolyog, s mi nemsokára ismét a biztos szárazföldén vagyunk. A mecset.,. A hadihajók világa után visszalépünk a múltba. Hosszú, kerek, karcsú torony vegén fél hold két szarva emelkedik az ég felé és meg­lopni mellette a minaret. Belépünk a bejáratot megelőző udvar vas­kapuján. Két oldalt márványmedencék, viz vezetéki csapok. Megelevenedik körülöttünk a mult. Hallom a falakat ostromló turbános tömeg vad „Allah“ kiáltását, amikor Dobó emberei visszaszorítják őket. Hallom a müezzin elnyújtott kiáltását, amint imára szólítja Mohamed hiveit, látom az ezeregyéjszaka csodálatos kalifáit és együtt verekszem May Károly vilingóözemü arabjai ■ val. De a vezető megjelenése, — igazhitű muzulmán volt, — az emlékek világából vissza gyasztoíta a fellobbanó világitó pisztolyok sürii villa­nása és a robbanások vakító paravánja . .. A fedezékben az őrnagy asztalán ott állt egy üveg­rum. — ön lázadó! — hangzott. Válaszolni akarok, de az őrnagy bömböl. — Nem jó főhadnagy Urnák a menázsi?... féliá altja az egész tisztikart? cudar leveleket ir, főhadnagy ur! komisz'a menázsi? — Igenis komisz .. . igenis nem jó .. , jelentem alásan őrnagy ur. — No ha nem jó, akkor haditörvényszék, fótiad nagy ur, érti? összeütöttem s bakkancsomat. Tisztelegtem és sarkon fordultam. Visszafelé egy darabig együtt mentem a tiszti konyha vezetőjével. Minden lépésnél szakadékot vágott a sziklába & tüzciklon. A barátom minden „húzásra“ megremegett. Szint-, belém bujt félelmében. — Gyere gyorsabban, szaladjunk — szepegett a konyhafőnök. — Az a levél neked Szólt és nem az őrnagynak, minek mutattad meg neki... elég lett volna ha szó­belileg megmondod, hogy panaszkodunk . ., ^ A gránátok sikoltó tömege izzóvá repesztette a le­vegőt ... minden lépésre krátert szakított az acéliég- verés. — Gyere ott egy barak, — mutatott a hadnagyom egy faházra, — várjuk ott meg a pergőtűz végét. — Ne menj, biztosabb itt künt . De ő ment. Azt hitte, hogy ott biztosabb Lehet, hogy igaza volt. Egy huszonnyolcas pont a barakba talált. Egy deszkát sem lehetett megtalálni belőle többé. Másnap megindult a UzChttegyedik olasz offenziva. A szürke karútokat százezer ember vére festette bí­borrá. Alig két náp alatt. A haditörvényszéket az őrnagy alaposan elfelej­tette. “ ­9 rántott a valóságba. Puha inget és barettet viselt. — Le kellene vetnünk a cipőnket! — sut­togták körülöttem áhítattal. Alig vártuk, hogy megnyíljon előttünk a kicsi vaskapu, ahol majd ismeretlen csodák várnak majd reánk. — Nem is fogunk bemenni. Nem szabad! ez volt az általános véleményedé nem igy tör­tént. Kinyilt az ajtó és beléptünk. Ném mezít­láb. Cipővel. Ez valahogy kiábrándított ber- nünket. Mást vártunk. Nem ennyit, hanem kevesebbet és csodásabbat. Négy oszlop tartotta a kupolát. Az oszlopo­kon fekete táblácskák voltak, melyeken Korán — idézetek voltak bevésve. A bejárattal szem­ben félkör alakú bemélyedésben fekete már­ványtábla, rajta szintén egy idézet. A sarok­ban asztalon hatalmas kézzel Írott és festett könyv. A vezetőnk felolvas belőle. Furcsa, dal­lamos hangon. Hátul kót'üs-sfcrü emelvcDj. Itt foglalnak helyet a nők. Nagyon kevesen vannak. Körülfogjuk vezetőnket, buzgón ma- gyarázgatjuk neki, hogy mi rokonok vagyunk. Fekéte arca mosolyra húzódik. Baksist nyo­munk a kezébe. Csodálatosképpen nem fogadja cl. A 20 tejesek csengve gurulnak végig a föl­dön. Be kell tennünk a perselybe. A szőnyegre azonban nem szabad lépni, hogy miért, nem mondja meg. Amióta Kemál pasa eltörölte a vallást, csak Törökországon kivül van muzul­mán élet. Az ajtó nemsokára becsapódik mögöttünk. Véigmegyünk a város főterén, néhányati utánunk néznek, aztán röpit az autó vissza a tábor felé... Itt már tábortűz mellett ült az egész társaság. Hatalmas közönség előtt foly­tak le a különböző mutatványok. Közben el- álmosodtunk. Hosszú botorkálás utált a mély homokban eljutunk a táborunkig. Letárgyal­juk a napi eseményeket, aztán bevonulunk a sátorba, befűzzük a nyilast és boldogan ma­gunkra huzzuk a takarót. Az ég és a tenger őrködnek felettünk ... Mátrai Béla. MHIIIIIIIIWMM IMIIIllinBiamiMiJJIJIIIiilliamBBWBWI Zilahy Lajos: Valamit visz a viz. Uj Zilahy propag and a kötet. Ara 57 lej egészvászonkötésben, Kapható a KELDTl ÚJSÁG ktaáihtoata- Iában Cluj, Enron L. Pop ucca 5. se, alatt. Jjliékitkntk a pine ts 10 te! eiieetts beküldést esetén Aeonnal statt ttjuk.

Next

/
Thumbnails
Contents