Keleti Ujság, 1934. május (17. évfolyam, 97-119. szám)
1934-05-06 / 101. szám
Vasárnap, 1931■ május 6. HElEmfjSMG NYIRÖ JÓZSEF: Májusi virágének Kétszáz leány ül a sükői virágzó cseresnyefák alatt. A székelyudvarhelyi ref. tanítóképző növendékei. Sükő pedig a hegyek oldalához ragasztott kicsi székely falu, igazi cseresnye-falu. Erről híres. Ezerszámra állanak a hegyoldalban a talpig virágba borult cseresnyefák káprázatos fehérségben. A házak alig látszanak ki közülük és a kertek kinyúlnak a határra, a völgyekbe, a hegyek, dombok tetejéig, miütha fehér tűzben égne mindén köröskörül. Csend van, mintha fehér szemfedő alatt aludnék a halott falu. A leánykák tehetetlenek ennyi sok szépség és tisztaság igézetében. Egyik-másik önkéntelenül dalra fakad, mások hirtelen megfutamodnak, mintha szárnyuk nőtt volna, a szemek isszák a virágot, lihegnek a finom illattengerben. Érzik, hogy valami történt velük, de nem tudják, hogy mi történt velük. A szépség zuhatagában, nevetlen érzések különös ingerében tájékozatlanul tévelyegnek és világosan látszik, hogy nem tudnak magukra találni. Olyanok, mint akik a súlyos magyar katasztrófa miatt elveszítették emlékezetüket és nem ismernek rá az otthonukra. Valami dereng bennük, ami ismerős és édes, aminek a szive feléjük süt, de nem tudják, hogy mi aa. Valami beszélni ingereli, de nem tudják a szavait, mintha az anyanyelvűket elfeledték volna. A virág-éhség bántja, nyugtalanítja, de nem tudnak róla. Az elfeledett és eltemetett ősi magyar világ ütközik ki bennük, melyet nem ismernek. Honnan is ismernék! Szomorúan nézem egy csonka-bonka, ezüst mohától megfojtott, haldokló, vén fa alól. Látom, hogy tanáraik is gondütöttek és hallgatnak, de senki, sem én, sem más nem meri megmondani nekik, hogy virág, a magyar virág mi magunk vagyunk. Nemcsak szimbólum, hanem valóság és történelem. Ezerötszáz esztendőn keresztül a virág életvalóságunk volt, a magyar psziché bámulatos átlényegiiő hatása szinte testrészükké avatta, akár fáinkon, földünkön, ablakunkban, kalapunkon, vagy szép leány mellen, bölcső vizében, avagy koporsónkon díszlett. Egyetlen nép sincs, amelynek virágairól olyan sajátosan nemzeti és faji történelmet lehetne írni, mint a magyar nép. Arany madár arany hátán hoztuk magunkkal a virágot Ázsia pusztáiról, eleink süvege mellé és a kópjafák halálos hegyére is virágcsokrot kötve ló- sörényből tépett szőrrel, (talán, hogy még az ellenség testén ütött seb se fájjon annyira és a daliák ne érezzék a halál ronda szagát). Azóta nemcsak szemnek, érzékeknek tetsző szép valami a virág, hanem életünk, minden változatának, szakaszának kiegészítő, lényegi része. A kódexek virág- iniciális százados feljegyzéseitől kezdve kultúránkban, vallásunkban, művészetünkben és költészetünkben mindenütt ott van a virág, amely titkos, mint az élet maga és olyan szép, hogy égi útjában még az Isten angyalát is megállítja. Már irtom, vagy mondottam valahol, hogy a virág nekünk magyaroknak második anyanyelvűnk és as első anyanyelv letörlése az ajkról magával hozza a másiknak pusztulását is. Ezért lesem olyan fehér arccal a süköi hegy oldalában a kétszáz leánygyermeket és általuk és bennük az én népemnek sok százezer gyermekét, hogy vájjon ráismernek-e a virág magyar igazságára, a második anyanyelvre és annak népteremtő jelentőségére, ügy képzelem ezt a képet itt a sükei Anyák napjára! Blaskó: Apák, Anyák napja, tartalmaz 10 beszédvázlatot, 26 verset, 11 éneket, 12 színdarabot, élőképeket és általános rendezési utasításokat. A 112 oldalas könyv ára 96 lej, vidékiek 106 lej beküldése ellenében portómentesen kapják. Minerva könyvkereskedés, Kolozsvár Regina Maria ucca 1, szám. hegyoldalon, mintha ez a kétszáz gyermek a virágokból vetett hófehér halálos ágyon feküdne és az apák, édesanyák a hegy tetejéről fölibök hajlanának rémületesen elnyilt széniekkel lesve, hogy a jövőért küzdő gyermekek megmaradnak-e. Minden kis virág tükör is, melyben önmagunkat és magyar sorsunkat kell meglátnunk. Tudjátok-e gyermekek, hogy „kibővített lakásunk“, a kert, erdő, mező és a virág a lelkünk párnája, erőnknek forrása, kultúránk, alapja, költészetünk első bátortalan rímeit virágok harangozták és igy születtek a virágénekek és iratos, szindus, magyar kincseinkről lehetetlen letörülni a virágot. Ha népünk szépet akart teremteni, a kés. tü, és koromba mártott ludtoll, vagy ülü-toll nyomán mindig virág termett és az öt körülvevő gyönyörűségek vezették képzeletét, szivet és kezét. Ismeritek-e a füvekkel, virágokkal iralást, boszorkány-miességet, bübájolást, gyógyfivek csu- dás ereit, az ős pogány recepteket, amely még a virágok neveibe is beleolvasztotta a növények ere-, jenek bámulatos titkát? Magyar tudásból, gondolkodásból, szellemből és költészetből valók az ősi virágnevek, amelyek a magyar nyélvkincsnek is örök alkotórészei. Tudjátok-e, hogy a kultúra olyan dokumentumait talán egy nép sem mutatja fel a virággal, mint o magyar, mely nemcsak a szerelmet nevezi „virágtermő szó“-nak, hanem Szűz Máriát is violának, Jézus Krisztust pedig „meghervadt aranyág"-nah, a gyermekáldástól megfosztott asszonyt virágtalan fának, az ifjúságot a falu virágának és a növény életviszonyait átvitte nemcsak a mindennapi életbe, hanem a hitére, vallására is és általuk a Jóistenből is magyart csinált?... A falu népe nézi a kiránduló leány csapatot. Nézi szeretettel és öregasszonyok kínálják jó friss forrás viszel. A kerítés tetején rongyos kis székely fiúcskák függenek, a „legénykék", kik tátott szájjal bámulnak, be a kertbe, páréves leány Icák tipegnek a fűben. A férfinép kinn szánt a határon. A kétszáz leány nézi őket, de vájjon látja-e? Valahogy fél kellene világosítani őket arról is, hogy kik ezek az emberek. A tanárok sem merik, senki sem meri. Beleborzong az ember a felelősségbe. Talán el se bírná a lelkűk a valóságot. Úgy is elég korán megtudják, hogy ezek a székely házak már-már koporsók csak, az ablakok befagyott szájak, mélyeket a sir penésze kezd kiverni és az utolsó jajszóval elnienőben van az élet... Elég korán meg tudják, hogy azért van csend a faluban, mert a belső összeomlás némasága hallgat benne és a szerencsétlen embereknek sem idejük, sem kedvük nincs a virághoz támaszkodni. Hajnaltól késő estig tartó baromi munkái kell végezniük, hogy a szűkös kenyér meglegyen, minden talpálattnyi földre szükség van, hogy az adót. a gúnyát, az ételt, az orvost megteremje és nem igen jut hely arra se, hogy egyetlen szál virágot leszúrjanak benne. Csoda-e, hogy amit a virágról tudtunk, azt is elfeledjük és a haldokló ujjak közül lassan kicsik a virágiró kés, tü, ecset, ülütoll és pálca; s a zúgolódás, káromkodás mellett nem jut szó a virág énekre... Csuda-e, hogy ilyen lélek mellett vége lesz a virágnak és vége a szép, ősi magyar világnak is. Akinek a bűn a kezét megfogta, annak kezében elhervad a virág és terméketlen marad a világékesitö magyar aranyág. ... De ne szóljatok még ezeknek a gyermekeknek ilyen szomorú, szörnyű dolgokról!... Úgy is túlságosan korán megtudják, hiszen tanítónők lesznek. Tanítónők lesznek, de ma még ők is virágok. Fehérek, mint a sükei cseresnyevirágok. Hadd énekeljenek és beszélgessenek testvéreikkel, hiszen május van, virágos, dús május és az élet ilyenkor mindig a legszebb oldalát mutatja. ... Annyit azonban mégis meg kellene nekik mondani, hogy mindenki szakítson egy szál virágot és azzal próbáljuk meg hazamenet megtámasztani ezeket a düledező szegény székely hajlékokat és düledező, roskadozó szegény székely embereket. Ha elkéstünk volna vele, akkor is adjuk csak oda nekik, mert koldusbotnak is a leginkább talál hozzánk a — virág... ................. Őlvenhétmillió frank eladó — kétszázezer frankért A párisi jogászvilágot a* utóbbi Időben ismét élénken foglalkoztatja egy pörösködés, amely telje* három évszázada tart már, a végét azonban még senki sem látja. A pör eredetileg 57 millió francia frank értékben indult meg, ehhez azonban azóta természetesen igen tekintélyes kamatok és kamatos kamatok járultak. A Thiery-család hatalmas vagyonáról van itt ásó, amelyre hét egyenes leszármazott emelt igényt. A tizenhatodik század végén élt Thiery Francois, aki a királyi testörség tagja volt és halálakor alig néhány frankot hagyott Jeannak, egyetlen fiának. Ez a Thiery Jean az egész pörösködés oka. Miután ugyanis szülőhazájában nem tudott megélni, 18 éves korában elhatározta, hogy kivándorol és idegenben próbál szerencsét. Vándorlása közben elvetődött Bresciába és ott a legelőkelőbb szállodában szolgai állást kapott. Néhány hónap múlva egy dúsgazdag görög kereskedő, Tipaldi Anasztár szállt meg a fogadóban, aki annyira megkedvelte a fiatal Jeant, hogy hazatérésekor magával vitte, sőst rövid idő múlva — miután gyermeke nem volt — örökbe is fogadta. 1639-ben azután a • milliomos meghalt és egész vagyonát Thiery Jean örökölte. Ezt az örökséget 800.000 velencei tallérra, valamint 50.000 aranyra becsülték és rövidesen kiderült, hogy a szerencsés örökös jó üzletember is. A vagyont nemcsak hogy meg tudta tartani, hanem azt jelentékenyen szaporította is és amikor 1644-ben, korfui villájában elköltözött az élők sorából, nem kevesebb, mint 57 millió francia frankot hagyott hátra a Champegneban élő rokonainak, illetőleg azok utódainak. Ekkor azonban a családi ügybe beleszólt a nagy- politika. Világfelfordulások, háborúk, forradalmak és ellenforradalmak követték egymást, 1797-ben pedig Napoleon rátette kezét az egész vagyonra és azt a francia kincstár javára lefoglalta, Az örökösök ekkor a kincstár ellen fordultak, amely azonban különös álláspontot foglalt el: szerinte Bonaparte Napoleon, mint győztes hadvezér, Velencében névleg a hadijog alapján valójában azonban önhatalmúlag foglalta le a kérdéses vagyont. Ez tehát Napoleon szuverén hatalmi lépése volt, amelyet a világnak semmilyen bizottsága nem tehet most utólag Ítélkezés tárgyává. A pörök természetesen tovább folytak, rengeteg pénzt emésztettek fel és ennek következtében a Thiery- család még szegényebb, mint valaha is volt. Most azután a család néhány tagja tanácskozásra ült össze és miután a pör végét — ugylátszik — nem tudják bevárni, elhatározták, hogy a nyilvánosság elé lépnek a „nagyszerű üzlettel", hajlandóak az egész ötvenhét- milliónyi örökséget kamatokkal és kamatoskamatokkal együtt — csekély kétszázezer frankért bárkinek átadni, aki azután tovább folytathatja — most már a saját szakállára — a háromszázéves pörösködést. Az üzlet valóban kecsegtető, de vájjon akad-e a mai pénzviszo-, nyok között nagylelkű mecénás, aki ma kétszázezer frankot hajlandó előlegezni a bizonytalan időben esedékessé válható, ötvenhétmillióra?
