Keleti Ujság, 1934. április (17. évfolyam, 75-96. szám)
1934-04-01 / 75. szám
KeiítiOjsao M Vasárnap, 1931 'április ?. ■BBsnnHHnnm r’ Lehet annak száz esztendeje is, — ha nem több —, hogy idefenn, a legsötétebb havasban egy szegény pásztorgyermek, kinek minden vagyona három tökmag volt a zsebében, elaludt a juhok mellett s azt álmodta, hogy püspök lett belőle. Az álom úgy elbolonditotta, hogy abbahelybe haza hajtotta a juhokat s az apja lé állott. — Édös apám! Engem taníttassanak, mert né, mit láttam álmomban! — Ha belőled püspök lesz, az én botom is nyulat lő! — mérgelődött a bulátott szegény ember s úgy elnégyelte a fiút, hogy alig tudott elbujdosni a nagy világba. Ha jól tudom, a somojói barátok fel fogták az árva, tekergő lógónkét s úgy megtöltötték a fejét tudománnyal, hogy — akár hiszik, akár nem — olyan püspök facsairodott belőle, amilyen nem igen volt se azelőtt, se azután. Ez a püspök gyönyörüszép kápolnát építtetett a fekete rengetegben, pontosan azon a helyen, ahol az álmot látta. Még harangot is huzatott fel a tornyocskába. Az idő telt, a püspök meghalt, a kápolna itt maradt. Vedlett, mohozodott, a fenyőfák sűrűn körülnötték, minden esztendőben csak egyszer volt mise benne, a bucsunapján, máskon? elhagyottan állott. Egyik törött ablakán berepült a madár, másik törött ablakán kirepült a madár. A szobrok markába fii nőtt s az öreg padokból nesztelenül pergett a hideg kőpadlóra a szurágás sárga pora. Az erdei szállások népe, a havasi emberek azonban számon- tartották a kápolnát, imádkozni ugyan senki sem járt oda, csak távolról tisztelték, de azért úgy említették, hogy „a mi templomunk“, ök is csak a nagy hetet s a szent husvétot szokták benne megünnepelni, azt is a maguk módja szerint, pap nélkül, de igenbuzgón. A jószág miatt nem igen lehet lemenni a faluba a „feltámadásra“. Az erdei népek Uz Bencét választották meg sekrestyésnek, mert neki volt a legtöbb ráérő ideje. Dolga azonban neki se volt semmi, mert a kápolnának nem volt kulcsa, ami nála álljon, harangoznia nem kellett. A harangot csak szörnyű nagy veszedelem idején szabadott meghúzni. Legutoljára akkor szólott, mikor kitört a háború. Sátoros ünnepeken ugyan meg szokták huzni, de az nem számit. Máskor csak annak szabad kezet tenni a harangra, aki élet-halál-veszedelemben van. A Bence dolga volna ilyenkor, éjjel-nappal odarohanni segítségül, de erre se igen kerül a sor. A nagyhét, az más. Ilyenkor kell a „szent sirt“ elkészíteni, a Krisztus holttestit felravatalozni, ami nagy megtiszteltetés. Az igaz, hogy olyan „szén sirt“, mint Bence, nem is igen tud teremtett lélek építeni. Mikor a tavasz fakadni kezd, hozzá is Hát a munkához. Gyönyörű koporsót farag, minden esztendőben újat, frisset. — Azt a kicsiséget nem sajnálhassuk Krisztus urunktól! — szokta mondani büszkén, mikor az erdei népeknek leesik az álla a bámulattól. Az idei koporsó még ékesebb volt, mint a tavalyi. A menyország sem lehet gyönyörűbb, úgy meg volt írva szebbnél szebb magyar virágokkal, kisded angyalokkal, arany madarakkal, kiknek a kitárt szárnya összeér és a mellükre ejtett fejecskéjükből könnycsepp hull alá. Hogy a tűz lángjába is tudta igy kimesterkedni ez a tekergő, semmire való Uz Bence! Hogy a kötél a nyakát rántsa meg, mégis csak nagy hóhér őkelme! Ha már a koporsó megvan a szent testről köny nyü gondoskodni. A töviskoronás, szomorú oltár szobrot csak bele kell fektetni- így csinálták ennekelőtte is, igy csinálják ezután is. Többet a szertartásból nem tud. Hallott valamit harangozni ugyan a Pilátus-verésről is, — ez esnék leginkább a kezeiigyébe, — de Pilátus rég meghalt s tisztességes ember nem vállalja azóta ezt az állást; hát erről le kell mondani. Az idén pár napot késett, elszámitotta az időt és csak nagy-szerdán kezdette takarítani a kápolnát. Néhány . elpusztult egeret, halott madarat kivetett belőle, nyirág seprűvel leszedte a pókhálókat, ki is seperte s azzal készen is volt. A kősir megépítése már nehezebb volt. Két mázsás termésköveket kellett mesz- sziről odahureolni s nagy értelemmel széles barlanggá összerakni. Más meg se tudta volna mozdítani a sziklákat, de neki gyermekjáték volt és igen nagy kedvvel csinálta. Javában foglalatoskodott, mikor egyszer csak látja, hogy a templom ajtó elsetétedik. Odapillant, hát egy csudavén, kordás, nagy barát tántorog az ajtóban. — Ha nem egyéb, az Isten papot küldött az idén! — örvendezett neki Bence, de a szerencsétlen barát olyan beteg volt, hogy alig állott a lábán. Szemmel látható volt, hogy az utolsót rúgja. Rá se tekintett Bencére, csak odatántorgott az oltár lépcsőjéhez s ott erőtlenül lerogyott, mintha egyszerre mindakét lábát kirántották volna alóla. — Gyilkosteringette! — szökik oda Benei — magát mi leié tiszlendur! Két-három üreset tátogott a barát, de értelmesen összeráncolta a homlokát s úgy pi- hegte: — Ha Istent ismersz, tedd bé az ajtót, mert engem keresnek a csendőrök. Bence megdöbbent. — Nagy dolognak kell lennie, ha felszentelt barátot hajszolnak a csendőrök. — Nem vagyok felszentelt barát, — rázta a száraz kézit a barát — csak fráter! — Holnapra még az se marad magából! — mutatta a részvétet Bence, mert félig már ki volt költözve a barátból a lélek. — Csuful el van ereszkedve. — Csakhogy az Énistenem elsegitett az ő szent templomába s nem az erdőn halok meg a vadak martalékául! — áldázódott a vén, kiszáradt barát. Bence a kalapjában vizet hozott neki s a homlokát is meglocsolgatta, a kozsókját a feje alá tette, maga is odakuporodott s leste a szót az öreg szájáról. — Nagyot vétkeztem! — riadozott a barát, de egyebet nem mondott, — Csendőrök elől fut... nagyot vétkezett... — morfondírozott Bence és a kíváncsiság ölte meg. Gondolta, hogy kiszedi a barátból a vétket. — Tud es maga vétközni! — támadta meg ravaszul. — Hisze’ azt se tudja, miféle fán terem a fehérnép! — Nem fehérnép! —• tiltakozott az öreg. — Akkor gyilkosság! — tudakolta Bence. Még a körme is elsápadt a barátnak a rémülettől. — Isten őrözzön még a gondolatától is! — Káromkodott! — gyötörte Bence. A barát megrándult, mintha megszurták volna. — Hogy is gondolsz effélit rólam! — Kutya legyek, ha nem gyújtogatott! — találta el Bence. — Távol legyen tőlem! — tagadta a barát. — Akkor nem tudom, — szontyolodott el Bence. — Más bűn nem igen van ... — Bár ne volna! — sirt a barátban a bánat. — Jóvátehetetlen nagy dolog, amit én elkövettem. — Nyögje ki már nó! — sürgette Bence. A barát arca elborzadt. — Loptam!... — Az kicsiség! — könnyebbült meg Bence, mert mit lophatott volna nagyobb dolgot ez az öreg ember. Sok pénzt nem, mert az nincs senkinek. Ökröt nem, mert ahhoz nem ilyen legény kell. Legfelebb bárányt, azért pedig nem érdemes ekkora búnak ereszkedni... — Mégis — ha meg nem sértem — mit lopott1? — próbált megbizonyosodni Bence. Csak eliszonyodott a barát, de vallott. — Én egy egész templomi oltárt, édes fiam! Erre Bence is meghökkent, de nem akarta hinni. — Az teljes lehetetlenség! Csak rá kellett nézni a barátra, hogy lássa a szörnyű igazságot. Bence egészen elkomoro- dott. — Lopott volna akaratit — szidta az öreget — csak efféle szent dolgot ne!... Én most magát ki kéne, hogy vessem a templomból... Az öreg fráter nem felelt, de apadt szeme« folytonosan sirtak. Bence tanácstalanul vakarta a fejét. — Hogy is tudott effélire vetemedni!... Ugy-e éjjel lopta?... A hátán vitte?... Miképpen tudta végrehajtani?... Hova vitte?,,. Eladta?... Az öreg fájdalmasan elmosolyodott. — Az oltár most is nálam van ... — Kutya legyek, ha értem! — meredt rá az ember-roncsra Bence. — Nem beszél maga félre?... — Meg van az oltár s még sincs meg! — hajtogatta a fráter. — Nyúlj be a kámzsámba, ott van... Bence benyúlt a kámzsába, de abban nem volt semmi egy borzos, fekete könyvön kívül. — Az az oltár! — rázkódott össze a barát. Bence bután nézte a könyvet, de a vén barát kérdezés nélkül is beszélt: — Az úgy volt édes fiam, hogy öreg napjaimra, mielőtt az Úristen magához szólitana, valami szép, maradandó, istenes cselekedetet akartam véghezvinni... Hogy az uj templomunk felépült, a Páter Guárdján elé járultam és Szent Ferenc atyánk tiszteletére egy szép, nagy oltárt vállaltam, hogy összekoldulom. Akkor kaptam ezt a nagykönyvet. Ebbe írták bele a kegyes adományokat. Kicsit, nagyot egyaránt... Isten velem volt. A pénz szépen, gyülögetett. Az első három nap már együtt volt ötven forint... Fitódban reám esteledett. Szállás után kellett néznem. Világosság csak egy kicsi házban volt. Egyházi ember nincs a faluban kihez fordulhattam volna. Az utón nem maradhattam. Betértem a házba. Akkori látom, hogy ott halottat virrasztanak. Az ember halt meg, ott feküdt az ágyon, egy foltos csepiitakaróval leteritve. Koporsóra se telt, olyan szegények voltak. Négy-öt apró gyermek mezítláb szipogott körülötte. — Megkínálnám tisztelendur —- fogadott a szegény asszony — de nincs mivel... A gyermekeknek se igen volt, mit adnom... — Akkor jutott eszembe, hogy ötven pengő van nálam s azzal én ki tudnám szegényeket segíteni... Megijedtem, mert az a pénz a Szent Ferenc atyánk oltáráé volt, de mikor láttam a nyomorúságot, elfacsarodott a szivem s utolsó krajcárig nekik adtam. ... Nekik adtam, de bévezettem a könyvbe... ... Aztán újra koldultam, újra jócskán kaptam, mert Isten velem volt, de újra csak kiosztottam a szükölködőknek... ... Minden bé van vezetve a könyvbe. Egy krajcárt magamnak el nem tettem... Még boldog is voltam, hogy igy segíthettem. ...Két hónapja elmúlt, hogy igy járom a világot, három-négy ezör pengő is Sehet, amit Isten nevében kiadtam, de arra gondoltam, hogy holnap újat kapok és az oltár is meglesz, a szegényeken is segítettem... Nem gondoltam, hogy akkora nagy a nyomorúság a világon... ... Nem is lett volna semmi baj, de egyszer csak elestem az utón. Az erőm elhagyott, összerogytam. Tudtam, hogy vándorlásomnak vége vagyon, az Énistenem magához szélit. Akkor megijedtem. Eszembe jutott, hogy most se pénz, se oltár... Csak most gondoltam rá, hogy az oltárt én elloptam... Talán a csendőrök is keresnek... Akárhogy forgatom, azt a pénzt én elsikkasztottam, engedély nélkül elosztogattam... Jaj, borzasztó nagy a ny'omoruság_ a világon s nekem olyan jó, vén, bolond szivem van... Ott feküdtem órákig az erdei utón... Éppen hazafelé tartottam, hogy bűnömet bevalljam és elvegyem méltó büntetésemet... Az éhező, szenvedő gyermekek nyomorúsága a legnagyobb... Csak az ne volna, most meg volna a Szent Ferenc atyánk oltára... Itt az aljban roskadíam össze, mikor megláttam a templomot... Isten
