Keleti Ujság, 1934. április (17. évfolyam, 75-96. szám)
1934-04-15 / 85. szám
KE LE TillfSAG WB—W KOnHOHB Vasárnap, 1934 április Í5. írja Nyirő József Szalonkázás Az uj fü már megrázkódott ágyában az alig látható kis zöld fonál átver a szennyes- temetőn, a földön, mint Isten békezászlócskája. A hegyekben még borzong a hideg, a völgyekben vadvizek zugnak tova s a vadállatok sárga fogain még villog a düh, de már az erdő is szólott. A nap még borúsan támolyog az égen, de karjait már kinyújtotta felénk. Én nem tudom, hogy mit mondott a fa az ágaira szállott madárnak (talán fészket, hazát ígért neki), de azonnal kicsattant kis torkán a dal. A fekete rügyek fájdalmasan meghasadnak és a levelek zöld szeme már kiles a világba. Minden nyugtalan és izgatott. — Jöjjön urfi! — mondja nekem rekedten Bence- — Húz már a szalonka!-.. A szalonka ... Egyszerre megbolondulunk mindaketten a nevétől is- Izgatottan vesszük ki a faoduból a Bence elöltöltő puskáját és rohanunk az hsteledés sötét derengésében, az erdőn keresztül. — Hált! — morogja Bence. — Helyben vagyunk! Itt szokott minden évben lezuhanni a madár, csőrével mélyen belefuródva a földbe és itt várja minden évben a halálDermedt lábakon felágaskodva nézek bele a bozótba és sovány hátgerincem végigborzong. Az esteledés letörülte a tavasz első pírját a világ arcáról. A fák még izzadt halottak s a bokrok nyakamba csepegnek. Tisztán érzem, hogy valahonnan szurósszemü, hegyesfejü állat néz, talán róka, talán farkas s az arcomba csapódott köd hullafolt rajtam. A nyálamba különös iz gyűl és ölni akarok. Bence úgy áll a puskával, mintha a halott erdő hullaőre volna. A párás, tompa homályban kétszeresre, valószinüt- lenül nagyra nőtt. Némák vagyunk. De mi volt ez? Mintha valami sóhajtott volna a levegőben. Távol a láthatár szélén a nyúlánk fekete felhők mozdulatlanok, mintha denevérek cstingenének a kietlen égről. A puska kakasa halkan csattan a Bence kezében és a cső a magasba vágódik. — Add ide! — súgom vágyakozón, de Bence csak a fejét rázza. Ki nem adná most a kezéből aviláíí stirü kincsiért sem. Az is igaz, hogy bi'ztos keze van s még a láthatatlan lelket is le tudná lőni a levegőből. Figyelek olyan mélyen, hogy a fülem zúgni kezd bele, mert tudom, hogy Bence már hallja a madár jövését A bokrok alatt a homály megmozdul, a fenyők nyilegyenesen merednek fel, mintha azok is a magasba néznének, az éjszaka megdermed és minden várja a pillanatot, mikor a suhanó madártest hirtelen megáll a levegőben és tehetetlenül lezuhan. — Most! — nyögi Bence és a szempillája se mozdul, de a pillanat elmúlik és nem történik semmi. — Eltért! — hajlik a fülemhez bosszúsán Bence és fogai összekoccannak az izgalomtól. — Eltért! — ismétlem magamban és kissé megnyugszom- Lehet, hogy megijedt a szem-, közt felpattanó csillagtól és irányt változtatott. Szinte magam is érzem az ijedtség ütését az ő kicsi szivén. Hogy is lehet annyi félelemmel repülni! Bence azonban már visszasüllyedt a néma lesbe és mintha minden neki segítene. A fák óvatosan dugják ki a homályból csúcsúkat, a bokrok felfelé kandikálnak és mihelyt valamelyikre ráesik a repülő madár árnyéka, szinte végigreszket az egész erdőtest. A bokor alatt kuporogva azon gondolkodom, hogy miért marad minden magára a világon, akinek meg kell halnia... Szegény, hazátlan, költöző madár, 'e megtestesült rettegés! .. • Haragszom az erdőre, a kemény ágakra, melyek rácseppenő, forró véredre vágynak Jöhetsz bátran! Nem bántanálak akkor sem, ha sáraranyból volna is a tested... És mégis tovább állok a lesen, a vizes mohába süllyeszt az éjszaka és körülöttem minden sötéten örvénylik, tűnik el s csak a komor fák látszanak, mint megvakult, fekete asszonyok. Bence hirtelen előre mutat. — Ott van! Lássa-e? A tisztásra kitekintek és látom, hogy abban a pillanatban száll rá a szalonkaA szalonka!... Disztelen, sovány, kis barna test, átitatva a föld különös izeivel! Ott fürdik a rothadó falevelek halálszagában és hosz- szu csőre a föld szemfedőjét tépdesi- Ugyanaz a művelet, mint mikor a koporsóban fekvő ember fölé hajlanak és a halott dermedt viaszorrának helyet szakítanak a ráboruló csipke- lepken. A szalonka is különös halott madár, ki soha nem dalol, virágot nem lát, csak este jár sóhajtva a halál mesgyéin. Végül maga is eltűnik a maga ásta sírban- Nyári álmot alszik. Madár-titok, melyet megölni igen, de megfejteni nem lehetBence idenyujtja sürgetve a puskát. — Lőj je le urfi! Megrázom a fejemet, — Nem lövöm! A Bence szeme csodálkozón elnyilik: — Nem lövi? Leejti a fejét, de nem kérdezi meg, hogy miért nem lövök a madárra Bozontos szemöldökeit összehúzva gondolkodik. Nem érti meg, hogy miért nem lövöm le a madayat és megfejteden titok izgatja- Szinte láthatólag vergődik az éjszaka szédületében. Valami láthatatlan ostromolja, nyomja az ő fejét is és a gondolatok súlyosak lesznek. Szél tekergőzik át a fák közt és ekkor... ebben a pillanatban elfojtott kurrogás száll át a légen- Bence felveti a fejét. Úgy lát a setéiben is, mint a macska. Hirtelen — mielőtt magamat lélegzeni hallanám — egy... két fekete pont jelenik meg fölöttünk ... Szalonkák!... Bence már nem töpreng! A fegyver felvágódik a kezében ... olyan biztosan céloz, mintha a szárnyak nyilasa közé tartaná á csövet és mielőtt egyetlen hang is elhagyhatná számat, már eldördül a lövés és Bence harsogva fel- I ordít: — Megvan! A szemek bogár-tüze kialudt. Pillanatra tekintetembe révednek az összehúzott lábak, a mell barna fénye, amikor a sebes iram megáll a lövéstől és a szalonka lekaíltnpáL a magasból. Mire magamhoz térek, már Bence ott is áll fölötte. Üresen, fáradtan lépek előre. A nedves sötétség hozzátapad kezeimhez, ismeretlen világok mély zaja hallszik és fáradt telítettség lepi meg a világot, ami izgat és fojtogat. Az éjszaka szédülete teljes- Már nincsenek fák, sziklák, hegyek. Ez az a pillanat, mikor minden élő, érthető ok nélkül menekül, megfutamodik és a szemek tüzébe vérpettyek tolulnak. Bence némán áll a madár felett. Sáppadt és szomorú. Óvatosan felveszem a meglőtt madarat. Kövér melle megrepedt az eséstől— Szegény, ártatlan madárka! — mondom részvéttel. A mellemhez szorítom és ijedten lábalok ki az erdő szövevényéből s csak mikor a nyu- godtabb mezén vagyok, merek visszanézni az erdő rettentő birodalmába. Bence mindenütt a nyomomban. Letört, zilált, színtelen és mintha a szeme is tele volna könnyel. — Száradjon le a kezem, ha valaha még madarat bántok! — morogja keservesen mellettem. — Nézd, mit csináltál! — villantom rá a szemeimet. — Te gazember! és elébe tartom a madarat- A vad, mogorva erdei ember kelletlenül fordítja félre a fejét, mint egy bánatos medve. — Ne kinozzon maga es, urfi!... Vesse el, hogy ne lássam! Csak most nézem meg közelebbről a halott madárkát. A feje már hideg és erőtlenül toppan a markomra- Hosszú csőrén már végigfolyt a halál színtelen nedve, lábacskái furcsa görcsbe rándultak ... Fény sugárzik át a szivemen és csak most látom, hogy mit tettünk. — Úristen ne hagyj el! Ijedten dobom el a madarat és megkönynyebülök- Meggyorsítom lépteimet. Később futok is. Már Bencével sem törődöm- El is maradt tőlem- Bár nyaka szakadna Haragszom rá, mert ettől megkönn3'ebbülök. Hátra sem nézek. Az erdő mögöttem morajlik és az éj láthatatlan özönvize elborít mindent, mire haza érek az erdei szállásra és felgyújtom a tüzet. Végre Bence is hazaérkezik. Rám se néz, csak leveti magát a tűz mellé— Eltemettem! — mondja tompán. Én nem tudom, hogy mi van az ő szivében, ő nem tudja, hogy mi van az én szivemben. Későn van. Az alig pislogó néhány csillag is lecsúszik az égről... 5400'— lejért 10 napos olaszországi társasutazás Róma, Firenze, Velencei Nápoly, Trieszt Részletes tájékoztató megjelent a „Keleti Újság" ápr. 14-iki számában Jelentkezési határidő április 20. Késedelem nélkül ragadja meg az alkalmat és jelentkezzék * azonnal a Keleti Újság kiadóhivatalában Kolozsvár, Baron L. Pop ucca 5.
