Keleti Ujság, 1934. március (17. évfolyam, 48-74. szám)

1934-03-04 / 51. szám

KEiETiUjsao

Vasárnap, 193i- március 4»

9

Igazságtalan

tanárokról

Zoltán fiamról rossz hírek érkeznek az iskolából- Tudom, nem helyes a harmadik gimnáziumi osztály egyik diákjának kényes természetű magánügyeit a nagy nyilvánosság előtt szellőztetni, érzek is magamban némi lelkifurdalást, a rideg tényeket azonban még sem hallgathatom el- Egyszóval, érkeznek a rossz hírek, legnagyobb részt Írásba foglalva, intők, megrovások és osztályfőnöki levélek fór- majában- Nagyobbá™ magaviseleti kérdéseket tesznek szóvá, rendetlenkedéseket, «amelyek hot a tanteremben, hol a folyosón, hol pedig a lépcsőházban játszódnak le, az iskola más fiatal hallgatóinak földöntésével, lépcsőn való legu- ritásával, általában testi épségüknek veszélyeztetésével kapcsolatosan- Különösen sajnálatos módon alakult az a legutóbbi fogócska- jaték, amelynek során Zoltán fiam egyik tanárjának oldalbordáival került heves összeütközésbe és ezért osztályfőnöki megróvást eredményezett. A magaviseletén kívül a tanulmányi rész sem nagyon örvendetes: a félévi eredmény elégtelen latinból, sovány elégséges egy csomó más tantárgyból. Mindehhez számításba kell még vennem a csillagos hármast magyar nyelvből, amely különösen hozzájárul ahhoz, hogy súlyosnak lássam a helyzetet.

Senki sem veheti rossz néven, hogy ilyen körülmények között a legszigorúbban felelősségre vontam a gyereket. Azzal a kíméletlen eréllyel jártam el, amely annyira jellemzi minden tettemet. A félévi bizonyitványt sokáig forgattam a kezemben, megnézegettem minden oldalról, mint aki sehogy sem tudja megérteni azt, amit maga előtt lát, végül ridegen megkérdeztem:

— Mi ez, kérlek! — Pillanatnyi komor hallgatás után eme.lt hangon, a legélesebben megismételtem a kérdést; — Mi ez!!

— Kérlek, apukám, — kezdte Zoltán, de meg sem hallgattam a védekezését. Egy kézmozdulattal leintettem és megmondtam én magam:

— Ez, kérlek, a legnagyobb szégyen. Gyalázat, tudod; majd adok én neked.

— Nem tehetek róla, apukám, — mondta Zoltán gyanúsan remegő, sirós hangon. Meg- rikatni persze nem akartam, tehát sietve megkértem, hogy ne vegye nagyon szivére a dolgot, csak vigyázzon, legyen jó és tanuljon egy kicsit, akkor nem lesz semmi baj. Azután, hogy még mindig lefelé görbült a szája, megsimogattam, a vállát is megveregettem, hogy hát nem olyan nagy a baj, hiszen tornából is egyese van, ő az osztály előtornásza, maja csak lesz valahogy. Ebben ő is megnyugodott kissé, de azért elkeseredetten továbbdünnyö- gött.

— Apukám, igazán nem tehetek róla. A tanárok nagyon igazságtalanok, hidd el, pikkelnek rámMindenféle szekundák és intők ellenére szivem mélyén rendíthetetlenül hiszek Zoltán fiam intelligenciájában és tehetségében; ezért azután nagyon bosszant, ha bolondokat beszél és ki akar forgatni ebből az optimizmusomból. Megmérgesedtem és miután sokszor túlságosan indulatos vagyok, nagyot kiáltottam:

— Te, ha mógegyszer ilyen bolondságot mondasz, rögtön nyakon váglak!

Fel is emeltem a kezemet, megfelelő gesztussal kisérve a fenyegetést. Zoltán nagyon fél tőlem; ámbár eddig még nem igen verekedtünk, tudja, hogy állandóan fenyeget a veszedelem, egyszer csak oda vágok a kemény kezemmel és akkor a viz se mossa le róla a szégyent. El nem hallgatott ugyan, de nagyon félve ismételte meg az állítását.

— ügy van pedig, apukám. Borzasztó IgazságtalanokMagamban megállapitottam, hogy nem okos dolog a gyereket megütni, jobb, ha szépén, higgadtan beszélek vele és logikus érveléssel meggyőzöm a tévedéséről. Lebocsátot- tam a kezemet és nagy ékesszólással megmagyaráztam a helyzetet. Te Zoltán, gondolkozz

Irta : Thury hajó»

egy kicsit és lásd be, hogy okos ember nem beszél ilyen bangón- Szegény tanár vesződik veletek, hatvan komisz köLyökkel minden órán, szeliditi az olyan vadakat, amilyen te vagy, tanítani próbálja a butákat, amilyen nem vagy. egész életét nektek áldozza, ti meg Ilyen hálátlanul beszéltek róla. Sajnos, nem értem el különösebb eredményt; Zoltán csak legyintett kiábrándultán.

— Ugyan, apukám- Te nem ismered a tanárokat.

Újból a legkeményebben rendreutasitot- tam, de magamban megakadtam egy kicsit. Elvégre is, ebben a tekintetben lehet valami igaza. Nem ismerem a tanárokat, hiszen olyan nagyon régen volt már dolgom velük és olyan sok minden történt azóta, hogy elmaradtam tőlük- Hogy is volt csak akkoriban, az én időmben! Igen, ha visszafelé nézek húsz egynéhány esztendővel, mintha csakugyan igazságtalanok lettek volna a tanárok. Volt erre vonatkozólag néhány keserves tapasztalatom, a régi meggyőződésből, mintha még mindig hordoznék magamban valamitA napokban találkoztam legigazságtala- nabb tanárommal az uccán. Görnyedt, sovány öreg ember, nagyon öreg lehet, hiszen már annak idején is galambősz volt a haja- Alig akart megismerni, egészen közel jött hozzám, úgy nézett az areomba, akkor végre elmosolyodott fáradtan és bólintott. _ •

—Emlékszem, igen. A kis Thury. Hogy van mindig!

Nyilvánvalóan ő is a sok intőre és megrovásra emlékezett, amelyet annak idején kiosztott nekem, természetesen igazságtalanul- Mi sohasem voltunk vadak, nem is fogócskaztunk a lépcsőházban. Egyszer megmondta«, hogy nem szabad fogócskázni és nem is tértük soha. Mi csak futballoztunk a szünetekben rongylabdával, valami sokajtós helyiségben a lépcső alatt. Centerhalfot játszottam az osztály c) csapatában. Emlékszem, egy szőke fim talán Faludinak hívták, három hétig nem járhatott iskolába, úgy bokán rúgtam egvszer. Tiszta véletlen3ég volt az egész, hallatlan igazságtalan volt az osztályfőnöki megrovás, amelyet az öreg tanártól kaptam érte. Máskor tudom, valakinek a balszemét találtam el üveggolyóval, nem is egészen a szemét, csak a szeme sarkában a homlokát. Ki is volt csak, ahá, igen, tanár volt az illető, csak egészen fiatal segédtanár, mégis igazgatói megróvást vittem haza miatta. Mindennél sokkal igazságtalanabb volt, hogy elbuktattak magyarbólAnnakidején egészen szép jövedelmem volt magyar dolgozatok Írásából. Kendesen kettőt, hármat irtani módosabb fiuknak az osztályban. Volt egy Frankel nevezetű, szemüveges molett fiú, aki tiz krajcárt fizetett egy dolgozatért, volt még egy öt krajcáros állandó kliensem, aztán egy harmadik, aki értékes számolócéűu- lákfcal honorált és azonkívül is akadtak kisebb alkalmi üzletek- Azóta se kerestem olyan jól irásmunkával. A megrendelők höl egyest, hm kettest kaptak, hol pedig egykettedeb Én a magam dolgozatát mindig az utolsó percben, a szünetben firkáltam össze és ritkán vittem többre háromnegyednél. Az öreg tanár szemrehányóan nézett rám, a fejét csóválta és elmondogatta jó néhányszor: Nem értem, nem értem. Ez a Thury, meg ez a Frankel... Nagyon furcsa dolog. Egyszer azután megint hozta a dolgozatfüzeteket, kihirdette, hogy a

Minden versenyen földiái tó valódi homespnn úri és női uivat- szöveteket készít ée önköltségi áron elad a

DOMBRIA

HÂ.Z1 SZŐ VÉSZÉT

Egyedüli elárusít óhely:

CLUJ, Bratianu ucca 51 szám. Megvételre kerestetik textilttzleíberendezés.

feladat egy kirándulás leirása, de lesz egy kis meglepetés; a legjobb dolgozatot fel fogja oi- vastatni az osztály előtt, Írója pedig külön jutalmat kap, még hozzá fantasztikusan nagy összeget: két koronát- Csak egy dolgozatot írtam akkor, hallatlan műgonddal napokkal előre elkészítve. Fränkelnek tizenöt krajcárért sem voltam hajlandó írni- Végre eljött a dolgozat ja vitás órája, öreg tanárunk szétosztotta a füzeteket, Frankel háromnegyedet kapott, a számolócédulás ifjú közönséges négyest. Megdöbbenve láttam, hogy az enyémen nincs osztályzat. A tanár ur felment a katedrára, leült, komoran ráncokba szedte a homlokát, végig nézett rajtunk, azután intett nekem:

— Thury, olvasd fel.

Felolvastam- A Dobogókőre tett kirándulás leirása volt, drámaian élénk feldolgozásban. Öreg tanárom csendesen bólogatott hozzá, amikor pedig a végére értem, odaintett maga elé:

— Gyere ki a füzettelKimentem, az osztály feszülten figyelt. Tanárom a füzetet letette maga elé, a zsebébe nyúlt, egy fényes ezüst kétkoronást vett elő és a kezembe nyomta, azután fogta a piros ceruzáját és akkora négyest irt a füzetembe, hogy az egész oldal tele lett vele. Szelíd, nagy kék szemei voltak, de akkor csak úgy szikrázták a haragtól.

— Merj még egyszer másnak irni dolgozatot. Takarodj — mondta keményen — és félévben megbuktatott magyarból, nem is feleltetett többé, osztályzatot sem adott a dolgozataimra. Vérlázitó igazságtalanság volt, hiszen tudta, hogy én irom a legjobb dolgozatokat, de hát ilyen furcsák voltak a tanárok valamikoi.

Most, hogy találkoztam vele az uccán, természetesen már nyoma sem látszott rajta a régi kegyetlenségnek. Szegény, hófehérhaju öreg ember, már alig lát, a szép kék szeme is fáradtan, fátyolosán csillog. Elgondolkozva csóválta a fejét, ahogy velem beszélt és azt mondta:

— Sok baj volt magával, Thury, de nem volt rossz fiú. Szerettem magát.

Meglepetve néztem rá, hiszen még bennem élt a régi meggyőződés sokféle igazságtalanságairól. Mégis kétségtelen volt, hogy szeretett és hirtelen megborzongva nagyon elcsodálkoztam önmagámon.. Hát persze, egészen más szemmel láttuk még akkor a világot és az embereket, mint most, de hogy ilyen soká bennünk maradnak ezek a régi érzések- Igen, szeretett; most tudom csak megérteni a mogorva kedvetlenségét, amikor kénytelen volt beirni a nevemet az osztálykönyvbe, vagy a kis noteszba, most érzem csak a csendes ellenkezését önmagával, hogy sokszor nem tanítania, hanem büntetnie kell. Mintha most is magam előtt látnám a régi fáradt, ráncos arcát, amikor a negyedik, vagy ötödik órára bejött hozzánk és néha belezavarodott a magyarázatba, mert már nem birta tovább az erőltetett munkát; már akkor is öreg ember volt, tuldolgozott és ideges. Biztos, hogy néha szeretett volna összetett kezekkel kérni bennünket: fiuk, az Isten szerelmére, ne merítsetek ki egészen. Maradjatok csendben, figyeljetek, értsétek meg, hogy az én idegeim sincsenek kötélből. Nem tette meg, természetesen, csak ránk nézett szomorúan, letelepedett fáradtan a katedrára és beirt valakit az osztálykönyvbe.

Zoltán fiam, sajnálom nagyon, hogy nem tudtalak meggyőzni az előbbi kis vitánkban. A doilog olyanformán áll, hogy nem a tanárok igazságtalanok, hanem a diákok azok- Igazságtalanok vagytok ti és voltunk valamikor mi is a ti korotokban, fiatalok, önzőek, kíméletlenek- Tudom, hogy igy vau, kétségtelenül, de nem csodálkozom azon, hogy te még nem tudod. Valamikor rá fogsz jönni, majd őszülő fejjel, mint az apád, egy csepp belső szégyenkezéssel fogsz rájönni és szeretném, ha egyesült erővel elkerülhetnénk ezt a rossz érzést. Szeretném, de tudom, hegy jmmu lehet elkerülni. Nem kívánhatom tőled, hogy tizenhárom esztendős fejjel úgy gondolkozz, mint mi öregek, hogy elhigyj valamit, aminek az ellenkezőjét érzed gyerekesen. Mi, öregek, sok mindent tudunk, de arról hiába beszélünk nektek- Nektek is végig kell próbálnátok, egyedül kell megtanulnotok mindent, kisebb és nagyobb dolgokban egyaránt. Amit mi készen kínálunk nektek, azt nem tudjátok átvenni tőlünk; az életet mindenkinek az elején kell kezdenie és egyedül kell végig küzdenie. Édes fiam, mégis csak jobb lesz, ha legközelebb hasonló esetben nem vitatkozom veled, hanem nyakon teremt- lek amúgy istenesen...