Keleti Ujság, 1934. február (17. évfolyam, 24-47. szám)
1934-02-18 / 39. szám
Vasárnap, 1931 feintăr 18. Knmajsaa wmmm ■hoéMbí I« resztapám s kieresztette a cirmost a tarisznyából. — Minek találjak ón macskát, ha malacot találhatok? Nem Igaz, kis gyerek? Azzal leguggolt és megrázogutto a tarisznyát, mint a kukoricás szakajtót szokás: — Coca, coca, coclkám Csuc Hatos, a rád malac csöppet se vádaskodott, hanem nagyblzakodva egyenesen besétált a tarisznyába. — Köf-röf-röf, — mondta barátságosan, mintha csak azt akarta volna megmérni, hány rőt hosszú a kvártély. Nekem az jutott eszembe, hogy ha Közel keresztapám ezt hallaná, azt mondaná, a malac csúfolja a tisztes Ipart. Messzi keresztapámnak más gondolata támadt. — Nézd csak, gyerek, mintha ez egyházi volna az én malackámmal. Mit gondolsz, nem jobb volna vele visszafordulni? Együtt szépen fölnevelkednének s télire Igen lehúznák a mázsát. Ekkor azonban a malac torkaszakadtáből eivisította magát; — KI—1—11 Ki-U! — tudakolta kifelé az utat a kényelmetlen kvártélyból. Messzi keresztapám összerezzent és nagyot rántott rajtam: — Gyerünk csak, pajtikám, a városba. Ha már szerencsét adott a jó isten, minek szerencsétlenkednénk vele? Jobb lese ezt eladni. Aztán minek cipelném én "kegyelmét a hátamon. Elmén ez a maga lábán is. Mintha csak a magamét hajtanám. Hova hajtom? Hát az orrom után. Honnan hajtom? Hát a hátam mögül. — Nem Igaz, gyermekem? Azzal kinyitotta a tarisznya száját, a megvadult > malac úgy ugrott ki belőle, mintha puskából lőtték volna ki. — Köf-röf-röf. — kiabálta harsányan, s neki fogott a szántásokat felmérni. — Hej, te cudar! — rugaszkodott utána Messzi keresztapám, elhajítva a kezéből a tarisznyát. — Korülj csak elébe, gyerek! Sok rőföt kellett szaladnunk a malac után, mig te bírtuk fülelni. Most aztán ölbe fogva clpekedtünk vele vissza addig, ahol a tarsiznyát elhajítottuk. Ne, oda ugyan mehetünk. Azt akkorra megtalálta valaki s úgy cserélte el, hogy nem hagyott helyette másikat. Messzi keresztapámat sohase láttam ilyen magából kikeltnek. Még a bárányborsapkát ts kivette a fejéből, hogy földhöz huppanthasaa. — A Máriáját neki! Tiz Ilyen koszos malacért tietn adtam volna azt a tarisznyát! A malac nyilván érezte a bűnét, mert alázatosan dörgölődzött a lábához és szóval Is kérlelte szegényke: — Gyu-ri-1, Gyu-rl.i! Még csak ez kellett a nekidilhödütt embernek. Megrugta a malacot és kirántotta a csizmaszárából a metszőkéit. — Még csufolódsx, to koszos! — esikoritotta össze a fogát s úgy vágta fültövön a metszőkéi fokival az istenadtát, hogy az egyszerre lefogta a szemét De legalább nem csufolódott többet, hanem kimondta a Széponlépő Szerencsés Fekete György nevűt, ahogy az illendőség kívánja: — Gyö-örgy, Gyo-örgy! — ez volt az utolsó hörd ülése. Most már nem Is haragudott Messzi keresztapám, hanem letérdelt a malacka mellé, az ölébe vette a fejét, kínálta porcfüvei, papsajttal, de a malacka csalt nem nyitotta fel többet a szemét. — No, fiúcska, — kapta fel keresztapám a karjára a szerencsemalac hülő tetemét, — vissza kell merni Link. Legalább elásom a fontoaalma-fa alá, majd nagyobbakat terem az őszön. Most már egészen hűvösen nézte a történteket, még oda nem értünk a gunyhójához, a Taránok keresztje alá. Ott azzal fogadott bennünket valamelyik szomszéd kanász-fla: — Gyurka bácsi, nem tanálkozott kend valahol a malacával? Rosszul csukta kend be a keritésnjtót, kinyitotta a szél, oszt elcsellengett ltend után a malaca. Vagy éppen azt hozza kend az ölében? — Azt, — kókkadt le a Messzi keresztapám feje. Azóta se láttam olyan halálra vált emberi arcot. Fölkapott egy nagy göröngyöt cs ráfogta a kis ka. nászra. — Nem mégy innen, akasztóidra való! Ahogy az elfutott ész nélkül, Messzi keresztapáin egyszerre lecsendesedett. Szelíd medve módjára átölelte a nyakamat. — Tudod-e a Miatyánk egy Istent? — Tudom. — Hát az Üdvözlégy Máriát? — Azt is. — A Hiszek egy Istent is? — Azt nem olyan Jól. — Nem baj, jó lesz az úgy Is. Eredj bs fiam, az udvarra és térdenállva mondd el mlndakármat. Mire készen leszel velük, akkorra kijöhetsz. Szót fogadtam és mire ikjöttem. Messzi keresztapám felakasztotta magát a feszület karjára. Csak most vettem észre, hogy mikor ölelgetett, lelopta n nyakamról a fekete se !ymiken<3öt huroknak. Bujkáló műkincsek Drága festmények kalandos sorsa (London, február 17.) Nemrégiben történt, hogy Edinburgban valaki árverésen megvett egy ütött-kopott festményt, mert megtetszett neki a kerete. A képen azután túladott. Egy régiségkereskedő vette meg né. hány shillingért. Mikor azután a festményt kissé helyrehozatta, kiderült, hogy a por, piszok alatt valódi Joshua Reynolds-kép rejtőzködik. A kereskedő ötezer fontot kért és kapott érte. Az ilyen esetek nem is tartoznak annyira a ritkaságok közé, mint az ember hihetné. Sokszor szinte bámulatos, mennyi Időn keresztül kallódnak patinás műremekek, értékes alkotások, mig kiderül valódi értékük. Érdekes, hogy milyen helyeken lappanganek, semmibe se véve, mig valamely szerencsés véletlen meg nem menti őket a végleges elpusztulástól. Néhány évvel ezelőtt egy angol kereskedő megvett egy kis házikót, mert annak helyén építkezni akart. A padláson több porlepte, piszkos képet talált. A kereskedő nem igen értett a festményekhez és volt any- nyira elővigyázatos, hogy mielőtt kidobta őket, megvizsgáltatta a vásznakat. A szakértő a képek között egy valódi Frans Hals-képet talált, amelyért a kereskedő tízezer dollárt kapott. Nemrégiben egy idős nénike jelent meg Chrlstienél, az ismert londoni műkereskedőnél és egy festményt kínált eladásra. Zavartan, restelkedve huszonöt dollárt kért érte. Nagyot nézett, mikor a műkereskedő kijelentette, hogy a festmény nagy értéket képvisel és képzelhető a valamikor jobb napokat látott, de teljesen elszegényedett asszony boldogsága, mikor az ő repedezett festményét az árverésen Charies Wertheimer, az is. mert műgyűjtő negyvenötezer dollárért vette meg. A Jj Bond Street egyik régiségkereskedője tiz dollárt sem " akart érte adni, pedig igazi Gainsborough volt. Valamilyen sajátságos végzet üldözte sokáig Rafael festményeit. Például a ,,Három grácia“ cimü remek vásznat Henri Rábául ismert műgyűjtő vette meg néhány frankért. Rábául felajánlotta a festményt a Louvre-nak. de nem fogadták el. Végre egy ameri kai gyűjtő tulajdonába ment át hétszázötven dollárért. Nemsokára ez is túladott rajta. Talán négy vagy öt tulajdonosa is volt a festménynek és még mindig nem derült ki annak valódi értéke. Végre, amikor rájöttek, hogy a festmény Rafael munkája, Aumale herceg százhuszonötezer dollárért megvette. Rafael egy másik remeke, a „Szent család“ évekig kallódott egy olasz paraszt házában, ahol végre Is a kitört ablaküveg helyének pótlására használták fel. Innen mentette meg tiszta véletlenségből egy szakértő. Ugyancsak kalandos utat tett meg egy Rembrandb- festmóny, mig a* őt megillető méltó helyre került, J|, Sinclair müértőnek Tipperari nevű kis ir községben volt dolga. Ott bukkant reá kis düledezö házikóban Rembrandt feleségének, Saskla van Ulenborchnak arcképére. A festmény feltűnt neki, mert ismerte annak a berlini múzeumban levő kitűnő másolatát. Éppen es a hasonlatosság hívta fel figyelmét. Megvette a képet, amely csakugyan valódi Rembrandtnak bizonyult. Kétszáz éven át Rembrandtnak ezt a müvét elveszettnek tartották. Manchesterben meghalt egy öreg asszony, aki nagyon szerette a képeket, azzal a megokolássai, hogy azok betakarják és tisztán tartják a faiakat. Nem ia engedett életében egyetlenegyet sem elmozdítani a he. lyéről. Még az anyja akasztgatta azokat fel és ő mindent úgy hagyott, amint örökölte. Halála után fia túl akart adni a sok ütött-kopott, repedezett festményen, összecsomagolt egynéhányat és elvitte Cbirstiehez, hogy bocsássa árverés alá. A kishivatalnok máról-holnapra gazdag ember lett, mert a festmények között volt egy arckép, amely Bernard Fabritius, a Rembrandt-iskola jeles képviselőjének ecsetje alól került ki és harmincezer dollárért kelt el. Egy másik festmény pedig tízezer dollárért talált vevőre. Különös sorsa volt Georg Romney angol festő, Reynolds és Gainsborough kiváló vetéiytársa egyik női arcképének. A New Jersey tartományban levő Salem község korcsmájának ivójában függött éveken át. Senki sem törődött vele. Egy biztosítási ügynöknek tetszett meg a kép és megvette a „mázolást“. Mikor ö is túl akart adni rajta, akkor állapították meg, hogy az valódi Romney. Hogy került Angliából Amerikába? Később ez Is kitudódott. A kis korcsma tulajdonosa azelőtt egy John Robotham nevű angol volt, aiknel; apja Angliából vándorolt ki Amerikába. Az öreg ismerte a festőt és sokat tudott róla beszélni. A festő szerette az itókát, mindennap betért a korcsmába és ha számlája már nagyra növekedett, egy-egy képpel fizetett. így kapta az öreg ltorcsmáros is a női arcképet a számla kiegyenlítésére. Ezekkel az esetekkel azonban távolról sincs kimé ritve a bukáló műkincsek száma. így Teniers Dávid flamand festő egyik müve egy mexikói falusi templom, ban rejtőzködött évtizedeken át. Egy Van Dyck Antwerpenben a szemétből került elő; Hans Memling ki váló németalföldi festő egy kiváló alkotását turisták egy menedékházban fedezték fel; Guido Reni egy vászna, amelyért az egyszerű parasztgazda tulajdonosa néhány lírát adott, kézről-kézre járva, végül tízezer dollárért került egy képtárba. A kiváló mesternek való - színüleg több festménye lappanghat ismeretlenül, mert ő is azok közé tartozott, akik kártyavesztesűgeiket' akárhányszor képekkel fizették meg,
