Keleti Ujság, 1934. január (17. évfolyam, 1-23. szám)
1934-01-06 / 4. szám
Keletiüjsxg Álózi, az erdei ember Nyirö József novellúj ti A vén pap megkésett az imádsággal a mezei munka miatt, amikor Álózi, az erdei ember béduvadt az ajtón, s szomorúan, mint maga az éccaka, megsiettette. — Végezzen hamar tisztelendur az imádsággal, vegye Krisztus urunkat, s igyekezzünk, mert Józéfa a halálán van! — Ki te? — hökkent meg a pap. •— Józéfa, az asszon, — felelte tisztességesen Alózi — áldozni szeretne. — Hol fekszik! — tudakolta a pap. — Bizon a havasban, az erdei szálláson- Fenn Kárhágó fejiben. — Hiszen oda nem lehet szekérrel menni — ijedett meg a pap. — Az a legsetétebb hely egész Erdélyországban. — Biza, jó öt-hat óra járás ide — bizonyítgatta az erdei ember. — Hát az asszonyt kire hagytad halálos órájában? — borzadozott a pap. — Én bizony a fenyőfákra! — felelte az erdei ember. — És ha meghal, amíg odaérünk? — Abbiza nem lehetetlen! — ismerte el Álózi. — Lámpásod legalább van-e? Mit csinálunk anélkül ebben a vaksetótben? — tudakolta a paph — Hoztam szurkos kalánt, — nyugtatta meg az ember A szurkos kalán az erdei fáklya. Szél, vihar el nem fújja. Vörösen ég, mint a harag, vagy általában az erdei tüzek. — Indulhatunk! Bementek a templomba, a pap meggyuj- tott az oltáron két szál gyertyát, nehéz testére ráhúzott egy kurta karinget, nyakába i akasztotta a stólát, s a kiesi zacskóeskát- Áló- zit letérdepeltette, s kinyitotta a szentségházat A keresztfedelii kehelyből, melyen selyem- köppeny csüngött, — mintha a kehely kereszt- fejű kisded volna, — az ezüst szelencébe rejtette az Ur testét. Az erdei ember el volt fogódva, mert apró gyermekkora óta nem volt templomban. — Csengess! — súgta a pap. Remegve ragadta fel a csengettyűt az oltár lépcsőjéről. Lassankint a cerimónia felrémlett benne. Egyik kezével világított a szurkos ka- lánnal, másik kezével csengetett és lehajtott bozontos fővel haladt a pap előtt. A falu közt csend volt. A házak dermedten állottak az ut mellett. Álózi megbátorodott. — Tiszta hiába csengetek, mindenki átúszik! — Azért csak csengess, — intette a pap — a lélek álmában is meghallja. — Effurcsa! — esudálkozott az erdei ember, de a papnak nem mert szólni, mert lati- ! nul imádkozott. — Nagy dolog a tudomány! — gondolta Álózi és furcsán érezte magát, mert túlságosan közel volt hozzá Krisztus és nehezen bátorodott fel. Mélyen benne jártak az éccakában, mikor nekivágtak a Bércnek. Nehéz, köves, meredek, veszélyes, csúf hágó az. A vén pap alig birta szusszal. Csetlett, botlott, ingadozott. Hiába tartotta Álózi a lábai elé a szurkos kalánt, nehezen birt előre haladni. — Szabad-e előtte szólani? — kérdezte félénken a Krisztus testére mutatva. — Mondjad fiam, mondjad! — mosolygott az öreg pap. — Úgyis tud ő mindent. Mit akarsz mondani? — biztatta jóindulatúan. — Én csak azt — tekergette a fejét az erdei ember, — hogy maga ügyeljen, mert itt könnyen kitöri a nyakát! Minden huj nélkül értek fel a tetőre. — Pihenjünk egyet, — szuszogott a pap. —■ Úgy zsibongnák a térdeim, mintha hangyák j • mászkálnám ' rajtuk. — Az <•' baj, — türelmetlenkedett Álózi,- mert hátha addig meghal az asszony... Hát- j J a addig meghal!... Ettől a pap is megrémült. Ismét elindultak. V meredek hegyen lefelé még nehezebb volt ;.z ut. A lábak már alig birták a nagy testet, harmatos ágak szájba vágták, bokrok tépték, akasztották, az erdő feketén morajlott, szeme káprázott az álmosságtól, fáradtságtól; de azért ment előre. Kidőlt fákon másztak át, sziklákat kerültek meg, hegyek útvesztőiben bólyongtak a ragadós, fekete éjszakában. A papról dőlt az izzadtság, el volt gyötörve testileg, lelkileg. — A Csinód patakához értünk — biztatta az erdei ember — ott van a fele útja. A pap megtorpant- A sebes, alattomos viz veszedelmes szakadékokba szaggatta a partot. Jóformán maga se vette észre, mikor leszakadt alatta az a-lámosött föld— Ilijj a nem jóját! — rémült meg az erdei ember. — Tán nem üté meg magát! A pap kínosan nyögött a patak fenekiben. — Jaj, nem tudok a lábamra állani! Az erdei ember beszúrta világolónak a partba a szurkos kalánt, beugrott a mélységbe és íertájóráig küzködött a magatehetetlen emberrel, mig valahogy kiemelte a szakadékból. Lefektette a pázsintra. Lába, karja össze volt törve, homloka, arca vérzett az öreg embernek. Tanácstalanul csuklott le az Álózi feje. Bagoly szárnyalt át a feje fölött, mitől á fáklya lángja megrezzent. Csend volt, csak az alvó erdő lélegzett mélyen, kábultan. Ült csendesen, de az esze visszakaíandozott a haldokló Friss méz Friss fiatalság friss méze csordul, miért állanék ki a harci sorbul? Erőmet kétely minek gyöngítse, hol van kitartás, hogyha még itt set Akarva vallom, az élet kurta, szemvelgö bánat idejét multa. Vállalás nélkül minek az izmok, mit ér, ki egyre tétován piszmog? Küldetés gőge forrjon a vágyon: ember teremtsen, az Isten áldjon. Gesztusok végett hullani porba, játéknak: bomlott, életnek: csorba. Esett főmet hát megemelintem s kacagva árad az ifjú Minden. Kacagva árad, biztat és lendít már-már valóság s nem csupán szent hit. Friss fiatalság friss méze csordul, mért állanék ki a harci sorbul?! Mért állanék ki? nagy célok intnek: szemébe nézünk isteneinknek. Szemükbe nézünk s csodát mutatnak: vége soh‘ sincs az igaz utaknak. Legendák jönnek, legendák mennek s velük megyünk mi a végtelennek!. ■. BAUD OSZKÁR. Szombat, 193A. janiiár 6, »- mii I I ................. asszonyhoz, aki vigasztalás nélkül, egyedül vergődik, csatázik a halállal a szörnyű rengetegben, s az sincs, ki egy csepp vizet nyújtson neki- Ü pedig kénytelen itt őrizni a papot, kinek Krisztust kellene hoznia... Krisztust, ki nélkül az ő áldott, jó felesége elkárhozik! Rémülten ugrott fel, s lázadozva nézte az eget. — Ha törik, ha szakad, pap nélkül nem mehetek! .. .Nincs más mód, elviszem az ölemben ... Még el is mosolyodott, hogy igy kitalálta. Átnyalábolta a nehéz testet és felemelte. Szerencsére a pap is magához tért az ember hátán. — Mit csinálsz velem, édes fiam? — kérdezte gyenge hangon. — Kapaszkodjék csak jóerősen a nyakamba — biztatta az erdei ember. — Valahogy csak eljutunk ahhoz a szegény haldoklóhoz! A Kigyós-kerten átvágott terhével az erdei ember, de érezte, hogy sokáig hem birja a nehéz terhet. Letenni azonban nem merte. Verejtékben úszott egész teste, a háta fájt, lábai roskadoztak és halálos fáradtság sorvasztotta erejét percről-percre. Szemeiből először piros karikák ugráltak, aztán nem is látott tisztán. Éccaka, erdő, fák, minden gomolygó vdirös ködbe szédült. Hiába tartotta a pap előtte a szurkos kalánt, nem látott. Mikor azonban már-már összeroskadt, a végperceibeu hány- kódó asszony képét látta és tompán felüvöltve törtetett neki a hegyeknek. A meredeken lélck- zete elfulladt, érezte, hogy minden pillanatban hányát zuhanhat. — Jövök Józéfa! Hozom Krisztust, lelkem! — bátorította önmagát és kétségbeesetten kapaszkodott a szűk ösvény mellett kinyúló ágak, gályák után, mintha az erdő kezét akarná megragadni. — Tégy le, fiam! — borzongott a pap. *— Túlságos nehéz vagyok! — Vinni kell... Krisztust! — üvöltött şzak- gatottan az erdei ember, akinek már fütyült a melle és az utolsó idegerő halálos sápadtsága borította arcát A pap szólni se mert, csak meghatottan imádkozgatott. A fáklyától arany fény táncolt a rengetegben. A hegy azonban sehogyse akart fogyni. Alig értek a közepére, az erdei ember térdre bukott. Minden erejét összeszedte, de nem birt többé felemelkedni és eleresztette a papot. — Nem akar az Isten hozzád menni, Józéfa! — lihegte lemondóan. — Ne vétkezz, fiam! — felelte a pap. Hallgattak, pihentek. Az ember fejében a megerőltetéstől locsogott a vér. Az összetört, megkínzott papot is fájdalmak hasogatták, de a lelke legyőzte őket. Meghatottan nézte társát, a félvad, durva testit, különös világu erdei embert, ki a fogait csikorgatta dühében, hogy az asszony Krisztus nélkül marad. — Tudna-e jönni? — esdekelt. — Próbálja meg, hátha sikerül! A megsérült láb azonban dagadtan, erőtlenül fityegett. Az elcsigázott, öreg papot már csak a hasogató, lüktető fájdalmak tartottak ébren és a leíkiismeret, hogy vigasz nélkül haldoklik egy lélek, elhagyottan a rengetegben. A hajnal már hasadt és ők ketten még mindig ott ültek megbénítva a bokor alatt. — Vájjon meghalt-e idáig? — rémült fel az erdei ember. — Az -sincs, ki a szemeit lefogja! — Hagyj itt engem, s menj hozzá! — kérlelte a pap. — De mi lesz a lelkivel? — ellenkezett az erdei ember. — A lelkivel?... — rázkódott össze a vén papember. Távolabb valami csörtetett az erdőben. Bizonyosan valami vad. Arra néztek és nem törődtek vele. A zaj közeledett és a bokrok örve alól villogó szemű, csapzott, tépett kutya ugrott elő. — Netene! — örvendett az ember. — Hiszen ez az én kutyám! 4 A kutya vinnyogva csúszott a lábukhoz, megfogta a zeke szárnyát, felugrott, csaholt, előre futott, visszaszaladt. Látszott, hogy vinni, hivni szeretné a gazdáját. Minden szőrszála azt mutatta, hogy nagy baj van. Az erdei ember felemelkedett. — Mennem kell! —- mondotta a papnak. - A kutya hiv, bizonyosai meghót! — Nem bizonyos! —- vigasztalta a pap. — A tiszlendur ügyelgessen magára. ívé sőbb visszajövök. Szépen kékült már a hajnal. Az erdei ember előre botorkált, de a pap visszahívta. — Álózi te!
