Keleti Ujság, 1934. január (17. évfolyam, 1-23. szám)
1934-01-14 / 10. szám
V'aaámap, Í9U. imuit ii. KlltTtllJSSC ■g m °r$ ► >3** NAGY ADORJÁN: Színháztörténetem — Te, Karatygin, legjobban art szeretem benned bogy olyan nagyszerűen tudsz utánozni. Azt hiszen nincs ember a világon, aki te utánozni nem tudnál! — Hálásan köszönöm az elismerést —- válaszolt Karatygin. Bizonyos, hogy koldusokat és cárokat egyformán tudok játszani. — .Na na, nőm hiszem, hogy engem is utánozni tudnál. — Ha meg méltóztatik engedni, miért ne felség? Ha parancsolja, azonnal. Itt felséged szemei előtt. — Lássuk — ugrik be a jókedvű cár. Karatygin kihúzza magát, I. Miklós jellegzetes fejtartásáva! és mosolyával fordul Gédéaovhos, a Császárt Színházak Igazgatójához és a cár jellegzetes orr- hangján mondja: — Gédénov, ide figyelj: Add ki a rendeletet, hogy Karatygin holnap délben az c havi fizetésének dupláját vehesse feli — .Nem rossz. Nagyon jöl játszottad, — mosolyog a cár. Es Karatygin másnap délben fizetésének dupláját vette fel. Ha már Salja piánál tartok, hadd mondom el, hogy mit Jegyzett fel a legutolsó cárról, a szerencsétlen véget ért U Miklósról. U. Miklós nagyon szerette az operát és a kiválóbb énekeseket, így Saljaplnt is gyakran felkérette a páholyába, még az előadás alatt. Saljapln azt Írja, hogy nem is azért, hogy az elismerését fejezze ki nékik, noha azt is megtette, de főleg azért, mert nagyon érdekelte, hogy a színészek, mint maszkírozzák magukat. Mindegyiket alaposan kikérdezte, hogyan ragasztják az orrot, a szaa.kálit, stb. stb. A napkirály beugrik XXV. Lajos nagyon szerette a színházat és a színészeket. Köztudomású az a jó barátság, amely ót >Ioliore-bez fűzte, akivel még a komaságot is vállalta. Ez a szerelem nem volt egészen önzetlen, Eszköz volt arra, hogy a nemesség figyelmét elterelje jogainak sorosatok és fokozatos megcsorbításáról, hogy szórakoztatásukról gondoskodva, Parisba édesgesse a vidék gazdag birtokosait és itt szemmel tartsa őket. Mollero és még másik két francia társulat mellett olasz színészek is játszottak ebben az időben Parisban, a világhíres rögtönzött komédia — comjnedia deli’arte — akrobata ügyességű, zenéhez, tánchoz kitünően értő és nagy, műveltségű vándorszínészei. Eleinte a két náció művészei nagyon Jól megfér tek egymással, sőt, Mollero társulatával egyenesen jó barátságban voltak az olaszok ét' a franciák sokat tanultak tőlük. Möllere zsenijének nem volt mit főin e a konkurrenciától. Az olasz komédiások is kitűnő“» erezték magukat, mert abban az időben még Páris- ban nagyon sokan beszélték az olasz nyelvet, hiszen nem Is olyan rég, még olasz asszony — Medici Mária — ült a trónon és XIV. Lajos uralkodásának elején olasz ember, Mozartii bíboros vezette a* ország ügyelt. Később, azonban, az érvényesüléshez már nem volt feltétlenül szükséges az olasz nyelv, tehát a fiatal hölgyek nem Igen tanulták és lassanként elmaradoztak az olasz szülészek előadásairól. Az olaszok erre úgy segítettek magukon, hogy áttértek a francia nyelvre. ,\ francia színészek nem nézték minden nyugtalanság nélkül ezt az átalakulást és panasszal fordultak a ki-j rályboz, aki személyesen akart Ítélni ebben az ügyben és úgy határozott, hogy mindkét színház előterjesztését meghallgatja. A Comédie-1 a felséges megjelenésű Baron, az olaszokat Dominique, a kiváló Arlecchino képviselte. Mindketten a király kedvenc színészei voltak. Baron gyönyörűen felépített beszédben kérte a királyt hogy tiltsa meg az olaszoknak a francia nyelv használatát. Évszázados szabadalom levelekre, Mralyi rea- 1 teletekre és a jó Isten tudja még mire hivatkozott, de gyönyörű beszéd volt! A király végig hallgatta és azután megadta a szót Dominique-nek: — Na most beszélj te! —■ Hogyan beszéljék, felség — kérdezte ártatlan képpel a ravasz Arlecchino. — Beszélj ahogy akarsz! — feleli a király. — Hát akkor nekem nem kell beszélnem — válaszol Dominique — alássan köszönöm, hogy megnyertem a pert. A király egy pillanatra meghökkent, azután megértette a szellemes Arlecchl.no fortélyát és mosolyogva mondotta: — Hitemre, amit mondtam, megmondtam. Ne beszéljünk róla többet — és kegyes kézmozdulattal elbocsátotta a két művészt, do előbb, vigasztalásul, megveregette a leforrázott Baron vállát. A cár is beugrik A híres orosz szinuszét tulajdonképpeni megalapítói! Nagy Péter volt, aki a nyugati kultúrát tüf- « el-vassal, de még inkább kanosukéval plántálta át Oroszországba. Mert színészei nem voltak, külföldről hozatott társulatot és az oroszokat valósággal he— anekdotákban pofozta a színházba. Nagy Péter hívására került Pfter- várra egy Kunst ános nevezetű német színigazgató is a társulatával és nagyszerűen ment a dolga, amig a cár meg nem haragudott rá. Ez pedig így történt: már napokkal előbb hirdette, hogy pénteki napon nagy meglepetésben részesíti Pétervár közönségét! Olyan szenzáció lesz, amilyen még nem volt! Az érdeklődést nagyban fokozta, hogy maguk a társulat tagjai sem tudtak semmit arról, mi lesz a meglepetés, a szenzáció. Úgy látszott, hogy csak egy ember tudta a titkot, az igazgató, az pedig titokzatosan mosolyogva hallgatott. Eljött a pénteki náp, zsúfolásig megtelik a szinhlT> megjelenik a cár is, szétmegy a függöny és az üres színpadén egy nagy tábla van: Nincseloadás! Április elseje! Hogy az igazgató még az nap éjjel röpülve távozott Péter várról, mondanom som kell! Saljap’n és a Rom a növök A Eomanovok közűi legjobban í. Miklós cár szerette a színházat és a színészeket, mert minden politikai cél és terv nélkül, magáért a színházért szerette őket. Majdnem minden előadáson jelen volt, felvonásközökben felment a színpadra és barátságosan elbeszélgetett a színészekkel, élvezve a mókáikat, ötleteiket. Saljapln, a világhírű énekes és szülész, legutóbb megjelent Életem elmü könyvében nagyon kedves esetet mesél el róla: A cár legkedvesebb színésze Karatygin volt. Kiváló jeilemszinész. Egyszer a cár a következőket mondottá néki: A cár tiszteletére adott nagyhercegi estélyeken is gyakran fellépett Saljapln és az egyiken a következő eset történt: Síikor a műsornak vége volt és a művészek bevonultak a társaságtól elkülönített művész* zc- bába, hirtelen megjelent közöttük a házigazda, Sergej Michajlovics nagyherceg. Ezüst tálcát tart a kezében és azon gyönyörű velencei krístálypobárban pezsgő. Megái! Saljapln előtt és ezt mondja: — Saljapin, 6 felsége megkért, hogy hozzak magának egy pohár pezsgőt és hálából gyönyörű énekéért megengedi, hogy ö felsége egészségére igyék! Saljaptn felveszi a poharat, ünnepélyes csendben kiissza a pezsgőt és azután ránéz as előtte álló nagyhercegre, aki még mindig tartja a tálcát ős várja visz- sza a poharat. — Ajázatta] kérem fenségedet — válaszol Saljapin, — mondja meg őfelségének, hogy ennek a feledhetetlen eseménynek emlékezetére, örök hálámmal együtt megőrzőm a poharat is. A nagyhercegnek nem volt mit tennie, mosolygott es az üres tálcával távozott, de még akkor sem jutott eszébe, hoirv 1 unit kis jutalommal hálálja meg a művészek munkáját. A nagybercegnö elképzelhető örömmel vette tudomásul, hogy tizenkét velencei poharából eltűnt aa egyik. Nem is tudta megbocsátani Es legközelebb, araikor Saljaplnt megint felhlvatták a császár páholyába, a nagyhercegnó mosolyogva mutatta néki: any- nytra taapsolt, hogy elszakadt a keztyüje: — Látja, mi történt velem maga miatt? Különben, ön egyike azoknak a művészeknek, alak szeretnek rombolni. Legutóbb Is velencei poharaim egyik tucatját csonkította meg. — Fenséges asszonyom! — felelt Saljaapüi, — a tucatot nagyon koAiyii helyreállítani: az eltűnt pohárhoz csatolni keU a többi tizenegyet. Nem történt meg. Tárgyalások a Népszövetség reorganizálásáról. Balra Benes, a csehszlovák külügyruiuisrter- középen Paul Boncour, francia külügyminiszter és Csehország párisi követe, -a tárgyaláséi« után.
