Keleti Ujság, 1934. január (17. évfolyam, 1-23. szám)

1934-01-14 / 10. szám

Vasárnap, 1934. január li. Ä ELETJ'UjZ&O 1 (■SQflaiHBBnMBHHHHBBBHBHMHnBiinBBnnK hwkimimhmwmwmwihmmmm*——roe—ni^aM % t/áóárfOU07L~ . nn a n * 71£ „ oScódnJ"! A világosnál nem 02 (zzátámpa be* > \ szerzési ára hanem {énymennyisége és áramfogyasztása a mérvadó, Az „olcsó**! lámpa használatban a legdrágább, meri; nagy arámfogyasztással kevés fényi ad. A gazdaságos világítás kulcsa a fényerői, tökéletes, gazdaságos TUNGSRAM *44+1 IZZÓLÁMPA VASÁRNAPI KRÓNIKA Egy bukott politikus albumába Véletlenül csak most jutott kezembe az „Erdélyi Helikon“ decemberi száma, ame- lyet' az ötvenéves Hős Károlynak szentel a folyóirat és Kós Károly — hamarosan el sem tudnám dönteni, hogy elsősorban iró, építőmű­vész, szerkesztő-e, de azt hatarozottan állítha­tom, hogy minden, csak nem politikus, — iró- testvérei egymás után hajtják meg előtte az elismerés lobogóját. Nézem Kós Károly fény­képét amelyről mintha gúnyosan nézne szembe velem, de ugyanakkor egy kissé meghatva is. Nyilván jubileumi kép ez és a fényképész ün­nepélyes arcot parancsolt az „ünnepelt*-re, aki azonban sehogyse tudja palástolni fáradtságát és azt az érzését, hogy az ötven év mesgyéjén az ember szívesebben tekint a múltjába, mint a jövendőjébe. A háttérben könyves polc nem valami fényűző bútordarab, láthatóan fon­tosabbak a könyvek, mint a lakásdisz, — Koson cowboy ing, az siúcs kizárva, hogy éppen a sztánai kertből, vagy istállóból invitálta be a sürgős munkára készülő fotográfus. Magas homlokát redők szántották be, hajlott orra alatt a lekonyuló bajusz is mintha az ötven évet szimbolizálná. A jeles rajzolómüvész, Garay Ákos jellegzetes huszár-tipusai jutnak eszembe. Csak a dolmány és csákó hiányzik Kosról s mindenki magyar huszárőrmesternek mon­daná. Pedig talán még a nagyapja szász pol- pár volt, az anyja tudtommal francia, ő maga pedig annyira magyar (kivéve talán apáitól örökölt spörlós természetét, amellyel mint a Helikon időnkénti cikkírójának akarva, nem akarva, nekem is meg kelllett ismerkednem) hogy hitem szerint a kalotaszegi humuszból kiszakítva úgy összeroppanna, elfonnyadna, mint a pálma, ha az erdélyi hegyek ormába ásnák be. * 1918-ban cikket hozott címemre a posta. A furcsa, szálkás betűkkel irt sorokat — mint­ha egy ősmagyar rajzolta volna le rovásírás­sal közölnivalóit — egyre nagyobb érdeklő­déssel olvastam, de minél közelebb értem a végéhez, annál biztosabb voltam benne, hogy a közlésről szó sem lehet. A cikkíró Kós Károly volt. Nem kevesebbet proponált benne, mint hogy haladéktalanul meg kell csinálni az ön­álló Erdélyt. Szó sincs róla, ^érdekes idea, azóta is felmerült időnként, de véletlenül Kós bará­tunk éppen a legrosszabb időt választotta ki a felvetésére. Akiket érdekelhetett: egyfelől egy letargiába sülyedt nemzet, amely pillanatnyi­lag halálra itéltnek érezte magát, másfelől egy győztes uj imperializmus felcsillanó és egyre mélyebben előrenyomuló szuronyai. Kinek volt akkor idege és türelme ilyen problémákon gondolkozni? A cikket szépen félretettem, nem is tartot­tam tanácsosnak levélben közölni Kós Károly- lyal indokaimat. Talán haragudott is a figyel­metlenségért, talán azt hitte, hogy a levél el­veszett a postán. Most üzenem meg tehát, hogy a levelet és a cikket is megkaptam s abban bizonyára Kós Károly is egyetért velem, hogy ha mégis közre adtam volna, akkor is éppen ott állnánk, mint most. Magamban azonban megállapítottam: rossz politikus ez a Kós Károly, aki igy akarta sikerre vinni, ilyen naivan és ilyen alkalmat­lan időben a maga politikai koncepcióját. Kós Károllyal, a „politikussal“ azóta; még találkoztam néhányszor. Sőt valószínűleg ő sem felejtette el, hogy volt idő, amikor együtt politizáltunk. A rövid életű Magyar Néppárt „vezérkarában.“ Együtt baktattunk fel a sza­badkőművesek Bethlen uccai fészkébe is, ahol akkoriban a Magyar Szövetség székelt s ahol Jósika Samu báró meghívására a két. magyar párt úgynevezett „választási vezérlő bizottság’*- ában is közösen verekedtünk. Wilier József nem is tudja, hogy Kós Károly és én voltunk azok, akik először vetettük fel az ő nevét, mint képviselőjelöltét és meglehetős viharos ellen­zésre találtunk. Abban azonban most mái- meg­egyezhetünk Kossal, hogy politikusnak egy­formán dilettánsok vagyunk és voltunk. Éh ezt már akkor is tudtam, amikor még ő dühös cikkeket irt a Magyar Párt ellen, lelkesen hir­dette a Maniu-párttal való magyar kolaboráció egyedül üdvözítő voltát, csak azért, hogy ami­kor az uralomra került nemzeti parasztpárt elnöke maga elé citálta, — hogy mandátumot ajánljon fel á „pártvezérének, — csapot-papot itt hagj’-jon s haza menjen a tuszkulánumába, nehogy valaki politikával nyaggassa. * Dercsedő hajjal, túl az ötvenedik év küszö­bén, alighanem Kós Károly is örül annak, hogy túlesett a politika gyermekbetegségén. Hiszen ő a politikában is művész volt! Szertelen, egyé­ni túlzásokra hajló, a megszokott formák kereteibe bele nem szőri tható. Még ürülhet neki, hogy nem került olyan megrázóan tragi­kus helyzetbe, mint Apáthy István, aki — hiába tartotta magát vezető szerepre hivatott politikusnak, — a világhírt, komoly tudomá­nyos eredményeket, talán a Nobel-dijut áldozta fel annak a szenvedélyének, hogy Weinfeld Samuval megbeszélje a függetlenségi politika doktrínáit és aki addig mondotta magáról, hogy politikus, amig ez köztudatba ment s az uralomra jutott függetlenségi párt éppen az erdélyi magyarság történelmének fordulópont­ján tette meg Erdély kormányzójává. Apáthy tragédiája, hogy élete Végéig politizálnia kel­lett s a Kós Károly szerencséje, hogy még ide­jében, mielőtt felégette volna, hátat fordított a politikának. Amikor először fordultam meg a budapesti áTlatkertben — gyerekember voltam még, hírét sem hallottam a magyar stilusu épitőmüvészet- nek, sem Kós Károlynak — lenyűgözve, földbe- gyökerezett lábakkal állottam meg az első pillanatban különösnek, újnak tetsző, de gyö­nyörű és megragadó vonalak, formák előtt. Valahogy rögtön otthon, a pátriámban éreztem magam, erdélyi levegő csapott meg, nem tud­tam, de megéreztem, hogy az állatkerti épüle­tek architektúrájában Erdélyre találtam. És ugyan erre az egyéni, de mindig magyar népi motívumokból táplálkozó stílusra ismertem a szentgyörgyi Székely Muzeum és a kolozs­monostori református templom csodálatosan szép, nemes arányaiban is. Laikus szemmel is látnom kellett, hogy Kós maradandót terem­tett az építőművészeiben, megvetette a magyar építőművészet alapját. • Ami azonban amott csak megéreztem, azt már tudatosan fedeztem fel Kós Károly regé­nyében, a „Varjunemzetség“-ben. Erdély szive lüktet ebben a gyönyörű Írásban, amelyről olyan szivesén szoktak megfeledkezni, amikor az uj erdélyi irodalom értékeit felsorolják. Talán nem is regény, de mindenesetre a leg­szebb, legfelejthetetlenebb erdélyi könyv. A „Varjunemzetségl’-ért fáj nekem, hogy Kós politikára fecsérelte az iró helyrehozha­tatlanul drága éveit. Mert Kós szétforgácsol­hatta a talentumát, adhatott belőle az építő­művészeinek, képzőművészetnek, folyóirat- szerkesztésnek, de a legnagyobb részt belőle mégis csak az erdélyi irodalomnak tartotta meg. Hálásak lehetünk a sorsnak, hogy éppen Idejében buktatta meg Kost, mint politikust. (sz.) Hatieganu Gyula dr. Pop C. István betegágyánál (Arad, január 13.) Pop C. István volt ka­marai elnök, a nemzeti parasztpárt aradmegyei tagozatának elnöke hosszabb ideje betegeskedik aradi lakásán. Az utóbbi hetekben olyan hírek terjedtek el hogy Pop C. István állapota komolyra for­duld. Ezeknek a híreknek az a körülmény adott tápot, hogy a gyomorhurut következtében az idős politikus máj- és epeutak gyulladásával járó makacs sárgaságot kapott, amely a leg­gondosabb kezelés ellenére sem szűnt meg. A család Hafieganu Gyula dr. kolozsvári egye­temi belgyógyász-professzort hivatta le Aradra és a neves belgyógyász pénteken délután a váradi vonattal Aradra is érkezett. Haţieganu professzor pénteken Siiartau és Moga kezelő­orvosokkal együtt konzíliumot tartt a beteg politikus fölött. A konzílium eredményeként a professzor megállapította, hogy az eddigi keze lés helyes utón haladt és remény van rá, hogy szigorú diétával a beteg politikus néhány hét leforgása után teljesen meggyógyul. Hatieganu professzor egyébként még pénteken éjfélkor haza utazott.

Next

/
Thumbnails
Contents