Keleti Ujság, 1933. november (16. évfolyam, 251-275. szám)

1933-11-14 / 261. szám

KntTiUjsxG

Kedd, 1933■ november îi,

eddig vittünk s ilyen értelemben vinni akarunk továbbra, is, ha meglátjuk azt a legcsekélyebb jelből is, hogy a magyar nagyközönségnek helytelenitését váltottuk ki eddigi viselkedésünkkel, akkor természetesen nyomban hajlandók lennénk ennek konzekvenciáit is levonni,

Kezdődött az iskolák elvételével.

— Nem akarok itt unalomig elcsépelt dolgokat ismételni. Röviden azt akarom mondani, hogy eddigi kisebbségi életünknek étapjait úgy tudnám jellemezni, ha azt mondom, hogy nagy vonásokban kezdődtek az iskola elvételekkel. (ügy van! ügy van!) Amelyek nagyrésa- ben még ma is tartanak és minden ellenkező Ígéret dacára semmi mértékben restitució ezen a téren nem történt. Pedig a most kormányról lekerülő párt sokszor kilátásba helyezte azt, í

hogy amely pillanatban kormányra kerül, akkor a szerinte is helytelen kisebbségi iskolai rendszeren nyomban változtatni fog. Ez teljes mértékben nemcsak hogy elmaradt, de még folytatódott is. Azután fel kell említsem mint szembeötlő kiáltó-jellemzőjét e 15 éves korszaknak,

a mi céltudatos, gazdasági leszegényi- tésünket.

— Végül azt is el kell mondanom, bogy mindezek után elérkeztünk — és éppen ez a pont az, amely talán legjobban fáj nekünk és éppen most fáj legjobban, mert talán most kezd kulminálni, ha ugyan luilminációs pontnak nevezhetjük ezt is — odáig, hogy a magyar lelkeket rabolják el tülőnk. (Úgy ' van! Úgy van!)

Béke az itt élők között

— őszintén kijelentem, hogy engem most itt, de máshol sem — soha semmiféle izgatási szándék nem vezetett. Én őszintén vallom azt: nekünk itt, ahogy eddig is számoltunk, ezután is feltétlenül számolnunk kell azzal, mint adott ténnyel, hogy itt ennyi és ennyi román és más nemzet közé ékelődve élünk sok-sok évszázadok óta. Azt hiszem, senki sem olyan botor közülünk, hogy ennek konzekvenciáit levonni no akarná. Hiába is nem akarná, mert hiszen ez az emberi józan ésszel állana ellentétben és az emberi erőkét meghaladó valaminek a kívánságát jelentené. Mi ennek a ténynek a következményeit természetesen saját meggyőződésünkből önként is le akarjuk vonni, tényleg tartjuk, hirdetjük, itt

nem az a feladat és a cél, hogy egy- t mást öldököljük, hanem az, hogy egymással békésen éljünk meg.

Azonban ennek a szándéknak, amelynek a mupkálása terén a dolog természeténél fogva mi sokkal kevesebbet tehetnénk, mint azok, akiknek kezében van a hatalom (Úgy van! Úgy van!) cs a mód, előttünk súlyos akadályai vannak. Az akadály szerintem — és most már nem beszélek pártokról, mert azt mondhatom, hogy pártokra való tekintet nélkül, az akadály ebben a tekintetben az a változatlan és állandó kormányzati rendszer, amelynek tanúi vagyunk.

Az elvétel elve.

— Úgy gondolom, hogy állam-politikát — nem beszélve annak jogszerűségéről és erkölcsös voltáról, de ba csak a célszerűséget is kutatnók, erre a módszerre, amit röviden az elvétel elvének mondok. (Úgy van! Úgy van!) amely nemcsak hogy nem erkölcsös és nem jogos, epiteni nem lehet. Soha állandó eredményeket hozó állam-politikát erre alapítani nem lehet. Mert tisztelt hallgatóság! Miért használtam ezt a spot, hogy elvétel-elve? Nem mondhatom ezt máskép, mert hiszen az még hagy- ján és talán természetes is, hogy az állam- hatalom változásának egyik következményeként az állami intézmények, amelyek addig magyarok voltak, románokká váltak. Akkor sem szükséges azonban, hogy azok teljesen és olyan érte'emben legyenek románok, aminthogy egyáltalában ez nem kell, hogy azt jelentse, hogy magyar-ellenes is legyen. Pedig sajnos, azt látjuk, hogy például állami iskolák magyar vidékeken igenis, kezdve a tankönyveken, a magyar-ellenes szellemnek terjesztői.

— De erről nem beszélve, hogy az állam tulajdonát képező vagyonoknak a kezelésében állott be ez a változtatás, ezen tulmenőleg mikor úgyis az ezeknek fejlesztéséhez szükséges minden pénzforrás, amelyhez mi is hozzájárulunk, továbbra is csak a román kultúrát és román intézményeket van hivatva szolgálni, akkor nem állva meg itt, még tovább mennek és amint számos esetet tudnék felső rolni, de talán felesleges is, mindenfele formulákkal és álokokkal támogatva, megtörténik az, hogy

ma select SBOZGÓ ma

ILÁTHATATLAN GÁRDA

Főszerepekben:

[Brigit« Helm, — Karl Ludwig Diehl,

I Honiollta Oszkár, — Theodor Loos, fl

magánalakitásu intézményeket és vagyonokat, vagy más intézeteket, elvesznek még ma is

és folyamatban van ilyeneknek ezután való elvétele is. Ez az, ami végtelen fájdalommal és keserűséggel kell hogy bennünket eltöltsön, mert amikor a román kultúra úgy is óriási előnyben áll velünk szemben, minthogy az egész államhatalomra tud támaszkodni, akkor nekünk, akiket senki sem támogat, azt kell látnunk, hogy

a teljesen társadalmi utón, magán- igyekezetből alapított olyan intézményeket, amelyeknek semmi közük sem volt az állam vagyonához, elveszik tőlünk

és nem áll semmiféle eszköz rendelkezésünkre, hogy ez ellen védekezzünk.

Elveszi az utolsó falat kenyeret.

— Egy másik fejezet az egisztfeneiák tönkretétele, a kenyérnek az elvétele. Azt már megszoktuk — habár ez ellen is teljes erőnkből tiltakoznunk, mint az előbb elmondottak elten is —, hogy az állami állásokban, közhivatali tisztségekben még ott maradt magyaroknak kis számát, különféle címeken állandóan apasztják, sőt éppen a legkisebb egzisztenciákat

a legbrntálisabb módon, minden jognak a megcsúfolásával és egyebekre való tekintet nélkül, magyarul szólva, az nccára teszik.

— Ezt már sajnos, majdnem megszokott, jelenségnek mondhatom. Azonban most ez sem

elég, hanem éppen ez a most még kormányon lévő párt egy rendeletével azokat a magán- vállalatokat is, amelyek teljesen magyarkézben is lennének, arra akarja kényszeríteni, hogy ott fokozatosan románokkal pótolja a netán megüresedett hegeket és ilyenformán most már a közhivatali pályák után a szabad pályákon és a magán alkalmazásoknál is, elkezdődik ugyanennek a folyamatnak a behatolása. Ezért

nem mondhatom azt máskép, mint: a kenyérnek a szájunkból való kivétele.

— Ha panaszra mentünk jogos ügyeinkkel, azt hallottuk, hogy az, vagy az a sérelem a kormány akarata, ellenére valamilyen felelőtlen alárendelt közegnek volt a ténykedése, amely kivétel.

A rendszer ez.

— Ezzel szemben azt kell mondanom, hogy itt igenis ez a'szabály és ez a rendszer és ellenkezőleg: az a kivétel, hogy ha nem igy történik. (Ügy van, úgy van!) Itt van például jelenleg a közoktatásügyi minisztériumnak a vezetője, Gusti miniszter, aki kétségtelenül ebben a tekintetben más felfogást vall, mint sokan mások. Minket nem elégíthet ki az, hogy amikor százával zárják ki a magyar gyermekeket az iskolákból — tehát ez rendszer —, akkor véletlenül valakinek, aki Szat- márról leutazik Bukarestbe, sikerült esetleg meggyőznie igazáról a minisztert s talán emberi motívumok hatása alatt is ebben az egy esetben száz közül, kivételt tesz. Igenis, ez csak megerősíti azt az állitásomat, hogy az a rendszer, amit itt jellemeztem és naigyon ritkán kivétel az, amikor egy-két esetben ellenkező döntés történik. Ugyancsak rendszer az, amit a különféle brutalitásoknál látunk, amelyek napról-napra olvashatók az újságokban. Enge- delmet kérek, de

ha csak egy esetben, vagy nagyon kevés esetben, valóban példás eréllyel lépne fel a kormány, akkor azt hiszem, megszűnnék ez a rendszer, hogy köztiszteletben álló lelkészeket és másokat brutalizáljanak.

— Ilyenkor hosszas panaszkodás után tes- sék-lássék elégtételeket kapunk és továbbra is ugyanaz történik és annyiszor történik, hogy igazán, csak egy kis részéről hallunk a megtörtént sajnálatos, szomorú eseteknek. Mindezekből az szűrődik le, hogy itt voltaképpen csak nyeivezetbeni különbségekről van szó, különféle pakkolásban vázolva, szépítve, vagy nyersebben megmondva. Az elhalt Bratianu Ionel mondotta, talán egy őszinteségi pillanatában azt a jóslatát, hogy 10 év múlva nem lesz egyetlen magyar sem ezen a területen.

Csoda, hogy igy is vagyunk

— Úgy gondolom ez csak azt bizonyítja, hogy ő őszintén megmondotta azt, amit mások leplezve követnek és elérni akarnak. A szándék — sajnos, azt kell mondjak, ritka kivételekkel — ugyanaz maradt. Hogy nőm következett be az, amit ez a jóslás mondott, igazán ha visszagondolunk mindarra, amit 15 év alatt átéltünk, akkor azt kell mondanunk: csodával határos, hogy még ennyire is vagyunk. Nem mintha ez a mai kétségtelenül szomorú helyzetnek rózsásként való feltüntetését akarná jelenteni, de tényleg — én legalább sokszor erre a gondolatra jövök rá:

csodálatos az, hogy annyi támadással és annyi és oly súlyos nyomással szemben még

ilyen erőviszonyok között, még ilyen erő-ele- ínet megőrizve, fenn tudtunk itt maradni. (Úgy van! Úgy van!)

A városok elromanizálása.

— Az előbb az ctap, az állomás szót használtam. Talán egy újabb etapnak készül, mert aktuális lett ennek hangoztatása, a városok el- románositásának egy intenzivebb fokozata. Egy olyan vezető politikus, aki nem is olyan régen még éppen a kisebbségekkel szemben megértő magatartását akarta állandóan hangoztatni és azzal kitűnt a többi román politikus közül, hangoztatta most, hogy a legfontosabb és román szempontból a legveszedelmesebb probléma már a városoknak nem-román jellege, melyen okvetlenül, nemzeti érdekből változtatni kell. Itt is csak azt mondhatom, hogy*az e téren való román politikai ténykedéseknek szomorú példáját mutatja cppen

Nagyvárad városa, amelynek láttára már igy külső tekintetben szomorú benyomásunk támad a városoknak az elrománositására irányuló akcióról. Valóban elmondhatjuk, hogy itt nekünk,

mint megalázott, meggyötört magyaroknak, napról-napra azt kell ereznünk és arra a tudatra kell ébrednünk,

hogy talán a gondviselés mérte reánk azt a súlyos terhet, amely abból áll: talán sehol a földön nem ilyen terhes, nem ilyen áldozatos magyarnak lenni és magyarnak megmaradni. (Úgy van. Úgy van!)..

 vedővárban.

— Ezzel szemben mégis örömmel állapítom meg, hogy nagy egészében a magyarság nem tántorodott meg fajához, hitéhez, tradícióihoz való ragaszkodásában- (Felkiáltások: Nem is fogunk soha ) Ebből meritem azt a biztos hitet, hogy a jövőben sem fog megtántorodni. még akkor sem, ha a mainál sokkal nagyobb, sokkal keservesebb nyomás alá kerül,'sokkal szomorúbb és keserűbb viszonyok köze jut, amitől Isten őrizzen mindnyájunkat. Ennek a nemzeti önvédelmi harcnak az eszköze — mondjuk — gyül-helye: a mi Magyar Pártunk. (Éljen. Éljen!), amely hangsúlyozom, csak neve után párt, mert ez nem párt, ez jóval több annál, amit párt elnevezés alatt értünk. Ha ebben a városban továbbra is összefogva, együtt maradunk, akkor talán mégis előbbre megyünk a haladás fokán. Ha minden optimizmus nélkül visszagondolunk a párt megindulásának kezdeti stádiumára, azt kell mondanom, hogy a meginduláskor, mintegy őserdőben a fákat kellett kivágni, mert járható ös-