Keleti Ujság, 1933. október (16. évfolyam, 225-250. szám)
1933-10-08 / 231. szám
KutnnjssG Vasárnap, 1933. október 8. Melegvíz mosdóhoz9 bidet-hez, zuhanyhoz 4 perc alatt Fürdőhöz 15 perc alatt jV. ‘ Este lesz úgyis — Novella. — Irta: Bözödi Jakab György Kint is fuj a hideg szél, bent is, ami ugyan nem csoda, mert az ablakokon az üvegtábla mellett mindenütt ekkora nyilas van, hogy jól lehet rajta sétálni ki s be a szeleknek. Kint is ősz van, bent is. Kint a mezők szomorúak, belül az emberek. De amig a határ csak egy helyben álil mindég, az emberekkel sebesen szalad tovább az autó a sáros országúton, mintha mind meg akarná mutatni, ami sötét és szomorú van a hegyek között. Már az alkonyat is közeledik, a nap rég lefeküdhetett ágyába a sűrű csipkés függönyök mögött. De a szelek csak nem nyughatnak s mintha színházban volnának, ránoigálják össze-vissza a sok felhöfüg- gönyt felettünk. Egy-egy leér a hegyek közé s huzza maga után a sleppjét, mintha királyné volna s pompás termekben lépegetne. De igazi királyné errefelé nem szokott járni, mert besározná magát erősen. Csak a mesében beszélnek róla. Itt csak egyszerű emberek járkálnak, akiknek a sárban is jó. Olyanok, mint én is, meg azok, akik velem most utaznak. Elüldögélünk a sarokban magunkra szorítva ruhánkat, hogy legalább a mi saját melegünk, ami testünkből párolog, ne menjen kárba. Hallgatunk s néha beszélgetünk. Most nagyon csendben vagyunk, kidiskuráltuk magunk eléggé, nincs sok mondanivalónk. Lehet-e ugyan hat egyszerű ember együtt, akinek ne legyen mit beszélni? Mi mégis hallgatunk most, mert ez olyan jól esik. Valamennyien az ablak mellett ülünk szétszórtan és kifelé nézünk a hegyek oldalára. Zuzmarás őszi eső szemerkél, a kukoricaföldek elhagyottan szomorkod- nak. Megsárgultak már, lejárt az idejük. A csövük megért és ők most elpusztulnak. Pár hónappal ezelőtt friss szél borzolta eleven zöld hajukat, tarkaszoknyás leányok és vidám legények jöttek közéjük földet kapálni a gyökerükre. Milyen boldogok lehettek akkor naphosszat... S most mind, mind halálra vannak Ítélve... Be rövid az élet! — még ha szép is. Egy nyár. • Olyan szépek voltak bizonyosan a kapálok, mint az előttem ülő ember gyermekei, aki most háttal van felém posztóujjasában, nagy báránybőr sapkáját, melyet már előkotorászott a közeledő tél miatt, homlokába huzva. Amint gondterhelten kifelé néz, félig látom az arcát, homlokát. Szemei kékek, mint a virágzó lentábla és mégis milyen bánatosak! Mintha a kint bolyongó fekete felhők takarnák el a bennük levő fényt is. Vájjon mire gondol? Mi bántja, hogy olyan kedvetlen?... Erős férfi-vállára rátelepedett a gond és az idő és nem tud már velük elbánni, letört, összeesett alattuk. Pedig életében mennyit küzködött és minden akadályon keresztül törte magát. Az előbb sokat beszélt itt nekünk a sorsáról. — Megérte mind — hajtotta le végül a fejét — mert a gyermekeimért tettem s ők kárpótolnak mindenért engem. Az isten ajándékozott meg velük... Most is hozzájuk megy , látogatóba az egyik közeli faluba. Csikós tarisznyájában van ennivaló, gyermekei szépek és egészségesek, boldog, amikor szemét rajtuk nyugtathatja meg. Most is azért megy utánuk, Ha meg visszatér, otthon várja az öregasszony, hogy neki is juttasson egy kis morzsát abból a boldogságból, amit gyermekeinél összeszedett. Milyen vidám lennék én most a helyében! De ő hallgat és csak kifelé néz a kukoricaföldekre, mogorván. Hiába, az élet már mögötte maradt, fejére fehér pelyheket szitált a tél... Elnézem innen ülőhelyemből az arcát. Mennyi forró nyár heve perzselhette fel, mennyi örömnek és bánatnak lehetett tanyája. S most már nyugodt, csendes. Szenvedély többé már nem tüzeli, ráncosán esett össze a barna bőr. Gyermekei vannak, vidámak, szépek... Őszre érett a gyümölcs, őszre érett az ember is. Jobb is most hallgatni. • Zsebemből piros almát veszek elő és beleharapok. Szívom a nedvét, az élet izét. Kiforrt zamatok töltik meg a szám és csiklandozzák az Ínyemet. Be szép az élet és én még fiatal vagyok...! Mennyi csemegét tartogathat számomra, amit úgy szedek le majd, mint a gyümölcsöt a fáról. Mennyi iz lehet, amit még nem kóstoltam, mennyi szép piros alma, amibe még nem haraptam belé. Hajam még barna, szivem még fiatal, most kellene indulni, hogy összegyüjtsek mindent, amit a földön kaphatok. Hogy el ne késsem, hogy !» ne ereszkedjenek az égből a ködök. Mert homályos lesz akkor a világ, unalmas és egyhangú. A szemben lévő sarokban fiatal lány ül. Mosolyog az arca, piros pír önti el, mint az alma hójját. fin visszamosolygok és érett almát dobok feléje. Elkapja és fehér fogával egészségesen beleharap. Egy taktusra rángatjuk állkapcsunk, egy izt érez a szánk és talán egy a gondolatunk is. A szemeink beszélnek. De én hirtelen elhallgatok. Minek úgy sietni és elfogyasztani az ajándékokat. Miért habzsolni, hogy az ember belefáradjon, mikor a test hamarabb kiég, az élet már korán pusztaság lesz és a lélek nem talál más utat, csak a sötét felhők utján bolyongani, az őszi egeken. Miért tépjük le a tavasz valamennyi virágát, ha azután csak tarló marad, araibe a pacsirta sem rak fészket. Egyszer belőlem is összetört öreg lesz, ősz hajjal, mély ráncos arccal. Miért siettessem az időt, mikor magától is olyan gyorsan repül... Az almacsutkát nézem, amiről már lerágtam mindent, aztán nagy Ívben kidobom az ablakon. Kint elvész a sárban, aztán föld lesz belőle. Mint ahogy belőlem is föld lesz már hatvan év múlva bizonyosan és föld lesz a szemembe mosolygó leány almaszinü arcából is. Egy járunk, mint a lerágott almacsutkák. De most még emberek vagyunk, igy játszik velünk az élet. • Nem nézek sehová, csak kifelé az ablakon. A kukoricát szedik néhol a szemerkélő hideg esőben is. Didergő emberek, asszonyok és kicsi leánykák mozognak a földeken. Rossz ruhadarabokat szedtek magukra, szomorú a kép, mintha a természet temetésére vonultak volna ki. A hideg még igy is metsző, fagy meg az ujjuk a vizes kukoricacsöveken. Piros ujjhegyeiket összeszorit.ják és szájukból meleg párát lehűlnek reájuk, hogy újra tördelhessék a szép sárga termést. Az érett csövek fekete haja kibomlik a fehér levelek alól, mint puha asszonyi selyemhaj és illatát szórja a mezőn. De az emberek észre sem veszik. Szomorú a munkájuk, nincs lelkűk a gyönyörködésre. Mintha nem ők jártak volna itt a tavasszal kapálni... Piros szoknyával, lobogó ingujjban, tarka kedvvel. I Öszi ültetéshez nagy készlet elsőosztályu gyümölcsfa» sétányfa és többféle faiskolai cikket olcsó árban ajánl GAZDASÁGI TANINTÉZET FAISKOLÁJA m Mediaş — Erdély — Telefon 29. i A szállítás októberben kezdődik. Árjegyzék ingyen. Egy másik pádon öreg asszony ül fekete kendőbe takarózva. Sovány arcából csak alig látszik ki valami. Két fáradt szem, elemyedt száj és mormog valamit. __Hogy eltelik az idő! — és kendőjét igazgatva még szorosabban huzza magára. Hogy ne érjen hozzá az ősz lehellete, mert akkor le kell hullania a fáról. Ne érje már levegő se, hideg se. Csak magának beszél, de ki kell mondania, mintha félne. Es a többi utitársaim mind ráhagyják néma fej- bólongatássai. Hiszen öregek. Tudom hová mennek, mi bajuk van, mind elmondták már és most jobb hall- gatniok, szótlanul bólongatni a fejük és nézni kifelé. Érzik mit jelent, hogy elmúlik az idő. Egy esztendő nyoma maradt a mezőn és az ö életük után is nemsokára csak egy halvány, elmosódó nyom marad és azt is széttapossák majd az utánuk következők. Az este sötéten közeledik, a kukoricaszárak mintha sírnának kint valahol vékony hangon, amint a szél hajlongatja. Az idő lassan, lassan múlik, halad clor», mint ahogy lomha hosszú bogár mászik fel a nedves kukoricaszáron. A leány is megette almáját, a lerágott csutkát kidobja a sárba. Aztán ruháját simítja végig és kezdi megint a mosolygást felém. A szemei szép barnák, arca kerek és ropogós fiatal. De hiába mosolyog, hiába szép az arca, már nem látok semmit belőle. Sötétséggel telt meg az autó, itt van az este. KAPHATÓ MINDEN JOBB VÍZVEZETÉK-SZERELÉSI ÜZLETBEN.
