Keleti Ujság, 1933. október (16. évfolyam, 225-250. szám)

1933-10-22 / 243. szám

KunsUmm Vasárnap, Î933. október 22. sszonyom, §a szüksége oan: egy modern sefyemruQára, ofcsó selyemdéíésre, vagy a legmoöerneöö selyembiszekre, GALLIA 6. rendelkezésére ét!. ne fefejtkezzen meg arról Öogy a Valódi francia selymek olcsóbb áron, mint bárhoL Fióküzlet: CLUJ, strada Gen. Neculcea 2. — (Renner palota). ül rr m ecoszo jstcol Jrja: Tlagy Adorján IV. . A lámpaláz Az emberi léleknek csodálatos betegségei között van egy, amelyet nagyon kevéssé vesz­nek komolyan, noha alattomos, kiszámíthatat­lan támadásával nemcsak kinoS szenvedést okoz, de gyakran egzisztenciákat, ragyogóan induló karriereket tör ketté. Hány embernek jut csak a lépcsőházban eszébe, hogy mit kel­lett volna mondania a szalonban!? Az ilyen „esprits d‘escaliters“-k mögött ugyanaz a rém dolgozik, mint azoknak a nagytudásu embe­reknek a lelkében — nem egy ilyet láttam —, akik, mikor sok csetlés-botlás Titán feljutottak a pódiumra, homlokukat kiveri a hideg verí­ték, torkuk összeszorul, ereik kidagadnak cs valami — önmaguknak is, másoknak is — ide­gen, rekedt, üres hangon mondják el silány töredékét mindannak, amit mondani szerettek volna. Lámpaláz! — mondják és ebben az elneve zésben van valami gúnyos, valami fel-sem-vevő valami, amit a színészek kézlegyintéssel intéz­nek el: nem hal bele senki! És a színészeknek igazuk van, mert ha soha és semmi téren sincs szinész-szolidaritás, ezen a téren van. És ha valamelyik társukon eluralkodik a rém, ösz- szefognak, kihúzzák a bajból és a közönség legtöbbször észre sem veszi. Könnyű a színész­nek! Nap-nap után közönség elé áll és amíi lettek, babonák, imák segítségével megszokja legyőzi a lámpalázat. De mit csináljon az, aki’ nek erre nincs ideje, akit a körülmények má ról-holnapra állítanak az Ezerfejü Cézár ele es, talán, ez az egyetlen alkalom életében, hogy évek hosszú sorának keserves munkájá­ról, hitéről, meggyőződéséről tanúságot te­gyen? Hány szép, okos, nagy'- gondolat fulladt már egy életen keresztül él nem feledhető gú­nyos kacagásba, vagy üres közönybe...! De ne legyünk igazságtalanok a lámpa­lázzal szemben, mert olyan az, mint a méreg: kis adagban, gyógyszer; nagy adagban, hálál Van jótékony lámpaláz is: a tünetek kis mér tőkben jelentkeznek, csak annyira, hogy for­róbb lesz tőle a hang, tüzesebb a tekintet merészebb a gesztus, frissebb, elevenebb az agyvelő. Ez tulajdonképpen az alkotás láza Nem kell hozzá nyilvánosság, fellép akkor is ha az Íróasztalunknál valami olyat Írunk, ami nagyon közel áll a szivünkhöz. Ez az a bizo­nyos plusz, ami nélkül nincs igazi alkotás. Aa életszervek felfokozott működése ez és jaj an­nak a művésznek, szónoknak, de még tanár­nak i£, aki soha sem érezte ...! Á másik: rém! Százszor leírták már, de aki nem érezte, még sem tudja elképzelni.- Valami el kezd remegni az ember gyomrában, a szive egyszerre a torkában dobog, mintha mázsás súly nehezednék a mellére, a halánté­kán úgy kalapál a vér, mintha a koponyáját akarná átszakitani, a gondolkodás teljesen megbénul. Ilyen tökéletes kivirágzásban kétszer érez­tem. Először az első kolozsvári fellépésemen, amikor Szakács Andor — áldott legyen az emléke! — húzott ki a bajból és másodszor akkor, amikor Sábáénál a Száva egyik állan­dóan ellenséges puskatüz alatt tartott szigetét kellett huszadmagammal átkutatni és meg­hajlott háttal, nyakunkat behúzva, minden reménységünkkel a fegyver agyába kapasz­kodva, sötétbe meredő szemünkben bizva, fá- tól-fához ugrálva haladtunk előre ... Amikor aztán teljesítettük a feladatot és az óráknak tetsző pár perces ut után, fedezékbe húzódva figyeltük a túlsó partról lövöldöző ellenséget, ott az augusztusi holdvilágos éjszaka csendes magányában felismertem, hogy az előbbi néhány perc alatt ugyanazt éltem át, amit ko­lozsvári első fellépésemnél, — megértettem, hogy a lámpaláz gyökerében is halálfélelem rejtőzik.../ Schiller mondja: „Félistenekké képezhet­nék az embereket, ha nevelésükkel valahogy ki tudnók Íratni belőlük a félelmet.“ Schiller elég őszinte, de még sokkal őszin­tébb és az emberi lélek rejtelmes útjait átha- tóbban világítja meg egy íókabőrbe bujt filo­zófus, Aua, az eszkimók sámánja: „Mi nem hi­szünk. Mi félünk. Mi nem magyarázunk sem­mit, mi csak félünk. Mi nem ismerjük a ho­gyant, mi nem tudjuk megmondani a miértet, csak követjük a szabályokat, hogy élni tud­junk balsorsunk menedékében. És mi olyan tudatlanok vagyunk minden sámánjaink elle­nére is, hogy mindentől félünk, ami szo­katlan.“ Egyszerűségükben csodálatosan világító szavak! Egyszerre feltárul előttünk az a rég mult idő, amikor őseink máról-holnapra ki- csöppentek a paradicsomból, mert a forró na­pot hófelhők takarták el, a buja tenyészeten, a mosolygó gyümölcsfákon jeges szél szántott végig és az addig minden földi jóvail meg­áldott Ember egyszerre minden falat ételért véres küzdelemre kényszerült, az elpusztulás remegése behajtotta az ismeretlen veszdelme- ket rejtő őserdők, barlangok homályába, a halálfélelem kipréselte agyából a kőbaltát, a civilizáció örök szimbólumát. Az évezredes küzdelmek emléke nem múlott ell. A félelem tovább él a lélek mélyén, csak átformálódott, civilizálódott és lett be­lől©: Rend! Törvény! és — Hiúság! Minden életmegnyilvánulásunk küzdelem és minden küzdelemben remegünk az újtól, az ismeretlentől. A lámpaláz esetében a tömeg, a nyilvános­ság az az ismeretlen, mely remegéssel tölti el a lelkeket és sokszor, mintha megmérgezte volna, megbénítja egész szervezetünket. Talán nem is lehetetlen, hogy ilyen esetekbn „mér­gezés“ történik, hiszen ha a veszedelem) elmúlt, „feliélegzik“ az ember és ilyenkor a kilélegzés sokkal erőteljesebb, mint a belélegzés, — mint­ha a szervezet iparkodnék minél gyorsabban megszabadulni valami felgyülemlett áTtálmas anyagtól, a szénsavtól De mindez csak elmélet. Mi a megoldás, vagy van-e egyáltálán? Van: kétféle is. Az egyik lélektani utón közelíti meg a rémet és autószug gesztió, vagy annak menetrendszerű formája a coueizmus által iparkodik föléje kerekedni. _ A hibája csak az, hogy nagy előkészületet igényel > és közvetlenül az előadás előtt nem biztosítja minden küzdelem sikerének legkétségtelenebb zálogát: a nyugalmat. A másik, technikai eljárás segítségével akar hozzáférkőzni az ellenséghez és első pilla­natban egyenesen nevetségesnek látszik. Schmalz Károly, német beszédtechnikus, a lámpalázas szónoknak azt ajánlja, hogy „fel­lépés előtt keressen egy magányos helyet és ott két ököllel verje a mellét“. Tessék elkép­zelni, amint a nyilvánoság elé törekvő kicico- niázott urak és hölgyek a művész-szoba egy- egy sarkában dögönyözik a mellüket... És mégis! Tény, hogy az ilyen fizikai munka csökkenti azt az idegfeszültséget, amely min­den lámpalázat megelőz és ha pár percig meg­felelő créllydl végezzük ezt a munkát, utána többszörösen megismételt mély lélekzetvétellel kárpótoljuk magunkat. Már pedig a lelkinyugalomnak, a bizton­ság érzésének egyik kétségtelen ismertető jele az egyenletes mély lélegzetvétel. És most, boldogult tanárom, a drága, jó Újházi mester jut eszembe. Egyszer hiába szidott, csak nem akart sikerülni valami jele­net. Mikor egymás után töbször elpróbáltatta, kifakadtam: „Bocsásson meg mester, de olyan jó kedvem volt óra előtt, hogy most nem tu­dok szomorú lenni!“ — „Marha! — hangzott Újházi megszokott mondása — nem kell ahhoz szomorúnak lenni, hogy az ember megjátsza a szomorúságot! Végy két-három mély lélegzetet, de minden belélegzést szakits meg többször egymásután, úgy, mint mikor sirás után szöpög a gyerek!“ Megcsináltam és a harmadik-negyedik belé­legzés után már nem is játszottam, hanem éreztem a szomorúságot. Nos, ha egy lelki hangulatot elő lehet idézni egyik kisérő jelenségének intenzív gya­korlásával, miért ne lehetne magunkra kény- szeriteni a nyugalmat is azáltal, hogy az elő­adást megelőző 5—10. percben rendszeresen, céltudatosan mély belélegzéseket viszünk végbe. Ennek az egyszerű, minden brutális, füaggeláns önfegyelmezéstől megtisztított lámpaláz-orvosságnak nemcsak nyilvános fel­lépéseimnél láttam hasznát, de minden olyan alkalommal is, amikor az élet szokatlan vagy nehéz helyzet elé állított. És ilyen értelemben válik teljes értékűvé a német közmondás je­lentősége is: „Melledben hordod sorsod csil­lagát!“ ¥ jQ&LßC GUM..Î Félrevezetik, ha „OLLA“ helyett silány utánzatot ajánlanak.

Next

/
Thumbnails
Contents