Keleti Ujság, 1933. szeptember (16. évfolyam, 199-224. szám)
1933-09-24 / 219. szám
Vasárnap, 1533. szeptember 24. Keletíüjskg ^"rTvnimTT'i inirniiiwn 1S. (173 Zsoltárok zengő hulláma Miklós rámeredt Vilmára, mikor Blaeu János megismertette leányával. — Legyenek jóbarátok! — mondotta az idősebb cégfőnök barátságosan. Vilmácskám, ime ez az ur a mi tudós inasunk. A férfi és a leány szótlanul fogtak kezet. János ur maga is meglepődött a fiatalok különös zavarán. A leányánál, aki magábaom- 1 ott, csöndes és tartózkodó természet volt, ez érthetőnek látszott, de az idegen ifjú viselkedését nem tudta megmagyarázni. Talán amiatt a megtiszteltetés miatt zavarodott úgy meg a fiatal ember, hogy cégfőnökének leányával ismerkedhetett meg. Pedig éppen nem ez volt az ok. Miklós rámeredt a leányra s egy régi, kedves név muzsikált fel a szivében. Egy régi név, amely sokáig, sokáig vert tanyát e szenvedélyes szívben. Az elmúlt gyermekkor sóhajok ködébe, álmok fellegébe temetett emléke villánt fel előtte, mint párás hajnalnak még feltetsző, de már elhalványult égi csillaga... • Zsuzsika... Zsuzsika... Asztalos Zsuzsika ... muzsikált fel a szivében a régi név. Mert Blaeu Vilma valahogy nagyon hasonlítani látszott az első szerelem légies alakjához. Ugyan az á törékeny, álmatag külső, a nagy vizkék szemek,' a lénszőke, omló haj. És Miklós alig tudta megállani, hogy igy ne szólítsa a sze- mpruarcu Bleau-leányt: — Zsuzsikám ... Az ebédnél nagyon hallgatagon ült a vendég. A két fivér, a házigazda és az öccse tréfálkoztak, buzgólkodtak, hogy szóra bírják, de Miklós minduntalan visszazökkent különös álmodozásába. Mikor egyik vagy másik hozzászólt, felrezzent, mintha nagyon is távoli gondolatokból zavarták volna fel. Maga is észrevette, hogy helytelenül viselkedik. Ez aztán még félszegebbé tette minden mozdulatát. Vilma a leikével figyelte az álmok hősét. Az a zárkózott és bizonytalan viselkedés, amelyet Miklós tanúsított, felszabadította a leányt félelmes érzése alól. Ha Miklós heves és túláradó élénkséggel igyekezett volna foglalkozni vele, halálra rémitette volna ezt az érzékeny, gyönge teremtést. így azonban Vilma visszanyerte önbizalmát s valami békés nyugalom ömlött a szivére. Szinte hálát érzett az ifjú iránt viselkedéséért. És most már Vilma kezdett élénken beszélgetni. Érdeklődött Miklósnál hazája felől, az ottani szokásokról, ruhákról a művelődési állapotokról. Miklósnak a hazája iránti meleg és rokonszenves érdeklődés kigyujtotta a lelkét. Ebben a nagy idegenségben gyakran érzett fájó vágyakozást gyermek- és ifjúkora szép világa mán. Most fölszakadt szivéről a sok lezárt, elfojtott érzés és rajongó, megindult gyönyörűséggel beszélt az otthoni dolgokról: — Nem ismerik errefelé az én kis hazámat, örök küzdelmek véres földje az, de minden csöpp vér, amely beharmatozza a földjét a lélek és szellem szabadságáért ömlik. Olyan az én hazám, mint a tengerszem. Távol, a nagy mi- velt világban zajlik az emberi tökéletesedés, a haladás nyugtalan tengmhulláma s minden au rajlás, zajgás, hullámverés ott rezeg, hábovog, tarajosodik a kis tengerszemben is. És nem tudják a miveit országok, nyugotnak boldog népei, hogy a szűk, bérces Erdélyország havasaival és völgyeivel, váraival és kunyhóival, kivont véres szablyájával és bibliájával őket védi, azt a kincset, ami a haladásban, műveltségben vagyon. Tatár, török tör reá, torlódik felé az ázsiai pogány hitetlenek vad árja és ő mint a sziklafal, áll ellent. Mennyi repedés, mennyi mennyi seb a sziklán... És e sebekből virág fakad, lelkek virága. Lelkeké, akik tudják, érzik, hogy az ő sorsuk, az ő küldetésük, hogy taposott szőnyeg legyenek a mivelődés utján... Vilma ragyogó, lelkes szemmel hallgatta Miklóst. Újabb kérdésekkel ostromolta, kíváncsiskodott, beszélt, szinte lázasan, gyermekes örömmel. Blaeu János és Péter álmélkodva nézték a Blaeu-ház csöndes kis madarának csapongását. Mi történt ezzel a gyerekkel! Hiszen egészen kicserélődött. Lelke szárnyait már nem gubbasztja le ohmosán, fáradtan, hanem vigan kezd tollászkodni, meg-megemeli s nemsokára repülni fog. Mi történt itt! Egészen felvidultak e csodától. Ebéd után marasztották Miklóst. Bizonyára ért a zenéhez, Vilmácskának pedig van egy kis orgonája. Miklós szeme felgyűlt az orgona emlegetésére. Milyen jó lesz egy kicsit elandalogni a billentyűk hangján, egy zsoltáros éneket elfohászkodni az Úrhoz, hogy segítse, erősítse nagy célja elérésben. És odaült az orgonához. Fölzengtek a mélydallamu hangok a zene- szeszámon és zengett, harsogott a Blaeu-ház Isten igéjétől, egy szárnyaló lélek szenvedélyes, könyörgő fohászától. Ezen a délutánon Tótfalusi Kis Miklós és Blaeu Vilma lelkei együtt lebegtek a zsoltárok zengő hullámain, testetlen világok felett... A magyar ifjú és a hollandi leány testvéreknek érezték magukat. Miklós egész héten hangtalanul, elmélyültem dolgozott. Amióta itt élt a. nyomtatógépek zakatolásának zajában, először érzett szivében melengető, békés nyugalmat. Nincs magára, nem maradt egyese gyed ül a világon. Vannak jő lelkek, akik feléje hajolnak. A két főnök jóindulata és barátsága uj önérzettel töltötte el, bár önérzete amúgy is tulömlött benne. De a leány megértése, érdeklődése, gyermeki bizalma szinte felmagasztositotta. Milyen más, mint a hideg, gúnyos, büszke Juliánná. Égette, marta még mindig a szivét a szenátorleány fölényes és lenéző elzárkózása. Pedig mennyire szerette. Milyen sistergő láng lobogott érte a szivében. Milyen zaklató, fájdalmas, fenséges nagy induMEMEHY ZSIGMOND: ZORD IDŐK PROPAGANDÁBAN! óz erdélyi regények legnagyobbja már évek óta nem volt kapható a könyvpiacon. Most a magyar könyvnap alkalmából a Franklin Társulat páratlanul olcsó kiadásban mindenki számára hozzáférhetővé tette ed a hatalmas müvet. Kifogástalan kiállításban 448 oldalon ára 60*— lej. Kaphaló a Keleti Újság ItíratSólssvTita- IfáLan Oui-Kyar, slrada Baron L. Pap ív. Braţsai u.) 5. VselélíieíciieltZO l«sj Lé- küldésé ellenébe» azonnal szállítjuk. lat hajtotta feléje. Még most is égetik szemét a keserű, maró könnyek, amelyeket tehetetlen fájdalmában Juliannáért sirt el. Oh, szépséges Juliánná, halálra mérgezted ezt a vad szivet, amely mindig beteg lesz már, amig csak dobog. Mégis, hogy feléje áradt ennek a beteges, gyönge kis hollandus leánynak gyetnmekes bizalma, a feldúlt szív sebeire langyos olajosöp- pekként szivárgott le a nyugalom érzése. És hálát érzett csöndes, de mély hálát a Blaeu-ház iránt, amely tiszta, halk hangulatával, melegségével magához ölelte őt. És buzgalma, önfeláldozása még jobban nőtt, nagyobbodott. János ur nyomdai irodájában meglepetten fordult az ajtó felé, amikor azon váratlanul leánya lépett be. — Mi az? Mit keresel itt, Vilmácska? Hiszen még sohasem jöttél el ide a nyomdába munkanap idején? A leány arca pirosán lángolt. — Egy rajzot hoztam, apácskám. Egy fej- lécrajzot, amit neked szántam. — No, ezt a csodát! Hát már te is be akarsz lépni az üzletbe? A leány sebes Iélekzettel nagyarázkodott: — Sokszor néztem a kiadványaitok fejléceit és a különböző iniciálékat. Énnekem nem mindig tetszettek. Folytonosan csak a régi formák. Valami újszerűséget kellene már kitalálni. — És te kitaláltál? — nevetett János ur. — Megpróbáltam. Itt vannak. S egy csomó kartonlapot teregetett atyja elé. Blaeu János apai kíváncsisággal nézte végig leánya munkáját. Dünnyögött, hümmögött. — Hát nem éppen rossza. Sőt. Csak egy kicsit fantasztikusak. Egyszerűbb elgondolásban kell megszerkeszteni. De elismerem, érdekesek. Mikor csináltad? — Vasárnap óta. — És hogy jutottál rá? — Hát... gondoltam... — mondotta zavarral Vilma — miért ne segitsek én is nektek? Tudok rajzolni. S ha-az idegen ifjú, aki már tudósféle ember, inasnak tud beállni, hogy megtanulja a typographiát, én is beletanulhatok az illusztrációk készítésbe. János ur feleszmélt: — Oh, te gyermek! Hát ezért buzgólkodsz? Az idegen ifjú miatt? Bosszúsan nevetett. Vilma elhalványodott. A szemében máT ott remegtek a könnyek. János ur. nem birta el ezeket a könnyeket. Valamikor boldogult felesége szemében gyakran látta megragyogni e cseppeket, amelyek úgy csordultak ki a szegény, beteg teremtés fájdalmas szeméből, mint a fenyő megsebzett kérgéből a gyanta. Ez az emlékezés mindig összeszoritotta a szivét. Most is megijedt és vigasztalón vonta magához gyermekét. — Te, te kis siróka! Hát nincs abban semmi. Majd szépen megegyezünk a rajzaid dolgában. Szerződést kötünk. Jó? — tette hozzá I tréfásan. — Oh ... — kezdett zokogni feltartóztathatatlanul a leány. — Na, elég legyen. Hiszen nem mondtam semmit. A rajzaid jók. Majd megmutatjuk Miklós urnák is. Talán kedvet kap hozzá, hogy kimetssze őket. Megmutatjuk. Jó? Most mindjárt. — Ne, ne! — tiltakozott riadtan a leány, de a könnyei már felszikkadtak és valami áhi- tatos mosoly deregett át homályos szeme fátyo- lán. — Hát nem most! — hagyta rá János up. — Majd vasárnap. Ha nálunk ebédel. Aztái* megbeszélhetitek, hogy mit akartok, ő bizonyosan ehhez is ért, mint mindenhez. És ha úgy tetszik neki, kimetszheti a te rajzba álmodott érzéseidet. Vilma lehajolt apja kezéhez és megindultan tapasztotta rá száját. Aztán kifutott. Blaeu János eltűnődve mélyedt maga elé. Felsóhajtott. Mintha csak felesége érzelgős ^szelleme kísértett volna irodájában. (Folytatjuk.)
