Keleti Ujság, 1933. augusztus (16. évfolyam, 173-198. szám)
1933-08-20 / 189. szám
Vasárnap, 1933. augusztus 20. —liII .......MB—1»— KeitTrOjsjfG 7 írja Nyirö József. Az őz A köd, mint szép fehér kígyó úszott a pa tak fölött. Később lassan, felszállott és eltűnt a felkők között. A madarak még fészkükben ültek, mert korán volt, a medvénk még fának vetett háttal horkolt, s két őzünk csendesen, harmattól fénylő hátacskával állott a tisztáson, a róka gondosan betakargatta fiait, Bence a másik oldalára fordult, s a malacok álmát aludta. A reggeli álmot hívják malacok álmának, Békében pihent minden az ég szent boltozata alatt. Az éj bujában elfogyott, itt volt a reggel. Ekkor történt a szerencsétlenség. Három oroz farkas rátört az őzekre. Falevelek közé takart pokoli pofával lesték a kedvező pillanatot, s átugorva a bokrok tetején, elnyomták a kisebbiket. Alig volt ideje az ártatlannak felsikoltani. Mielőtt azonban elragadhatták volna, Bence ott termett és ő is megragadta az őzet. Puszta kézzel küzdött az ártatlan tetemért, mert már nem volt ideje fegyvert ragadni. Egyik felől a farkasok tépték a szegény kis állatot, másik felől Bence igyekezett kihúzni a szájukból. Ököllel verte a vérengző vadakat, az ő vére is omlott a farkasok harapása nyomán, de nem érezte. Ingét, gagyáját letépték róla, mellén, tomporáján egész testén sebek tátongtak, de kétségbeestet- ten védte az őz holttetemét, mitha saját gyermeke volna. Mire a medve segítségére rohanhatott volna, kitépték a keze közül a hullát és pillanatok alatt eltűntek vele. Bence lerogyott és sirni kezdett. Sirt az őzike halála felett, pedig Uz Bence olyan paraszt volt, hogy félreforditotta a szarvait, mikor az ajtón bejött. A nagy lelkifelindulásban nem is igen érezte a testi sebeket. Csak akkor döbbent meg, mikor talpra akart állani, de nem tudott a csontig mart sebek miatt. Olyan veszedelmesen megcsufolták a farkasok. Órákba télt, amig a földön valahogy hazavonszolta magát és felmászott a vackára. Ahogy lehetett bekötözte magát, s amilyen kemény természetű ember volt, fel se vette volna a harapásokat; — nem sokat jelent, hogy pár font hússal több, vagy kevesebb van az emberen; — de az volt a nagy baj, hogy nem birt lábra állani. Ott kellett tehe tétlenül feküdnie az ágyán. Segítsége nem volt, mert a pásztorok hátrább húzódtak a havasba a csordákkal, ón pedig hetek óta otthonn tekeregtem a faluban. Sokkal nagyobb baj volt ennél is, hogy az enniveló is kifogyott, s igy az Isten mindéképpen ráborította a gyászeget szegény Bencére. Egyetlen vigasztalása az volt, hogy a megmaradt őz nem tágított mellőle. A farkasoktól félt-e, mitől-e; reszketve ott állott az ágyánál, és szép, fénylő szemekkel nézte Bencét. Csak az ajaka remegett néha, mintha szólni akarna. így telt el az első nap. El se tőtt jóformán dél, érezte Bence, hogy a feje kóvályogni kezd, a szemeit nem birja, s nagyfene verességbe borul a világ. Aztán lassan setétedni kezdett, fülei zúgtak, szája párállott. Mindjárt tudta, hogy ez a sebláz, de abban a pillanatban elkacagta magát és énekelni kezdett, azt hogy: „Fűzfák közi bésütött a hódvilág Megtagadott engem az egész világ..“ Bőgte a nótát úgy, ahogy a száján kifért. Előbb szöveggel, aztán anélkül, összevissza. Az őz ijedten hátraugrott, de ott maradt. Igaz, hogy pillantani se mert. Bence egész éccaka énekelt, szavalt, verekedett, hánykolódott, szóval esuful viselte magát. Végül elaludt. Mikor felébredt, tűrhetően érezte magát, de olyan süketen hallott, mintha szurkot csepegtettek volna a fülébe. Elviselhetetlen szomjúságot érzett. Szerencsére vacka mellett állott a vizes cserépkorsó, nagyot húzott belőle. Erre az éhség lepte meg. Azzal pedig nem törődött. Estefeléig nézte az erdőt, hogy a róka hogyan ugatja a szálló varjakat, s szól a kakuk a nagy blikkben. Bajsza lelógott, mint két beteg mókusfarok. Szívesen unta volna magát, de az éhség nem hagyta. Bajusz Lajit irigyelte, aki fuszujkaevés közben hót volt meg a tavaly. — Nincs nekem olyan szerencsém! — sóhajtott. Arra is gondolt, hogy mekkora istencsuda volna, ha kolbászeső hullana. — Eléggé menydörög hozzá a hasam —- mókázott. Második nap már szédült is az éhségtől, s ha lenézett két araszos borzos-decka-ágyáról, olyan messze látta a. földet, mintha végtelen fekete pokol-égboltozat volna. — Ha innen leesel Benei, hogy szállsz lel — tréfált magával, de meg is felelte: — Akkor minden dolgomot elhagyom s felkelek. Percről-percre fokozódott az éhsége, szaggattam gyomrát. Hiába nézett körül, tudta, hogy nincs egy falat enniveló a háznál. Karnyújtásnyira ott feküdt éles kése a kezeügyé- ben, s azt megragadta: — Énistenem, kínálj meg valamivel, — imádkozgatott. A sült galamb azonban nem szállt a szájába. Árva, elhagyatott volt szegény, az 6e volt, aki a kapcáját odavesse neki. Csak a rengeteg hallgatott körülötte. — Most már én es elmondhatom, — jutott az eszébe — „Bé van az erdő keritve, hogy menjek én ki belőle!“ Biza magatehetetlen volt, de ezt a napot is eltöltötte, ahogy lehetett. Az őz azonban nem tágított mellőle. Ott virrasztóit az ágyánál, mint egy szép, szelid, barna kisasszony. Csak akkor rezzent meg, mikor Bencét az éhség kihozta a sodrából, s any- nyira feldühitette, hogy ölni szeretett volna. — Ne tátsd a szádat! — ordított rá a szegény, kicsi állatra. — Nem látod, hogy éhes vagyok!... Éhes vagyok, érted-e? Nem értette bizony az áldott kicsi állat honnan értette volna, hiszen nem volt emberi esze, csak megreszketett a hai’na bőre, megremegett négy szép finom lába, ijedtség ugrált bennük, emelte ugrásra; de mégis ott maradt. Igaz, hogy félelmében pár lépést hátrahuzó- dott, mégsem tágított a véres, mocskos embertől. Az ilyen állat, mint az őzféle, inkább fél a lelki mocsoktól, mint a testi mocsoktól. Mondom: az őz nézte Bencét, s Bence aa őzet. Bence haragudt, dühöngött, káromkodott, az őz nem. Azért őz, hogy szelid legyen. Csak az orralikát mozgatta finoman. — Olyan, mint egy angyal, erdei angyal! — esett meg rajta a Bence szive s a nagy kimerültségtől elaludt. Pirkadatkor, mikor felébredt, az őz még aludt az ágy lábánál. Szendergett a lábain. Ekkor már Bence nem birta az éhséget. Már zöldet-vereset látott. — Mit kínlódjam — gondolta. Megölöm aa őzet és megeszem. Meg-e-szem! ropogtatta dü- hödten a szót a fogai között. — Csak ki kell nyújtanom a kezemet s elvágom a torkát. Egyetlen nyisszentés elég lesz! Óvatosan kézbe vette a kést és felemelte. Az őz rémülten ránézett. Nem tudni, mikor ébredt fel, olyan nesztelen volt a felserkenése. Nem is menekült, csak ránézett. Az Uz Bence karja lehanyatlott. — Nem tudom megölni, ha néz!... kissé távol is van! — szégyelte, palástolta meghatottságát. — Mici! Mici! Mici! — csalogatta közelebb ujjhegyeit morzsolva, de bennsejében szerette volna, hogy az őz meneküljön. Meneküljön, fusson sikoltva hét erdőn keresztül. Az őz azonban remegve közelebb jött, egészen lehellethosszra és végtelen szomorúsággal lehajtotta fejecskéjét. — Vájjon tudja-e, mit akarok vele? — döbbent vissza Bence. Lehet, hogy tudta, lehet, hogy, nem tudta. Azt az Isten tudja. Bencét az izgalomtól kiverte a verejték. Az őz, a kicsi apáca csak állott. A Bence gyomra egyetlen lángoló nagy éhség volt. Hangos szót nem birt kiejteni a száján, de azért ijedten, könnyesen azt mond: ta: — Fuss, fuss, kicsi sutám, mert semmivel sem vagyok jobb a farkasnál. Eszébe jutott, hogy a szelidsége is, mit az őznek mutatott, mikor csalogatta; álnokság vala. Tökéletesen a farkas álnoksága. A farkas is kemény télen, mikor embermagas a hó, úgy közeliti meg a fázó, mit sem sejtő őzeket, hogy a hó alá búvik, csak a füle bojtja látszik ki legfelebb és lassan úgy túrja előre magát. A farkasfülnek azt mondják az őzek: — Ni egy kis egér! és észre sem veszik, mikor a vicsorgó fogak lerántják... így tett Bence is. így. Az őz remegve nézte s két fényes könny kicsordult a szemén. Az őz sirt és sirása megváltotta az Uz Bence lelkét. Ez az állatok gyilkosa, félvad, cserefaem- ber utolsó erejével felemelkedett ágyán és messzi elhajította a kést, amely zendülve állott meg a kunyhó falában. Aztán hányát esett és behunyta szemeit. Mégegyszer összecsikordi- totta fogait és felorditott: — Éhes vagyok! Többet aztán nem szólt egy szót sem, de a szörnyű hangra az őz eliramlott. Hogy a kis állat merre járt, mit csinált, azt Bence nem tudta, mert ereje végleg elhagy* ta. Negyednap, mikor a vén Üdő Márton lejött a kalyibánkhoz, hogy üzenjen Benőitől a faluba Öreg Süketes Istvánnak a komájának, úgy találta Uz Bencét eszméletlenül, de a teste be volt terítve füvei, friss virágokkal. Mikor legjobban csudálkozott, hogy ezt ki tehette, hát akkor látja, hogy jön az őz és a szájában teliharapás-füvet hoz. Mikor Üdő Mártont meglátta, ijedtében felböffentett és elejtette a küszöbön a virágot. Azzal eltűnt a rengetegben. Többet nem tért vissza az őz. Lehet, hogy valaki meglőtte. Kitelik az emberektől. Én az egészet későbben Üdő Mártontól hallottam. Ha ő hazudik, én is igen. MERA & COMP AUTÓBUSZ-VÁLLALAT KÖZVETLEN JÁRATAI Kolozsvár-Nagrybánya-Szatmár-M/Sziget között naponta többszöri közlekedéssel. :: Kényelmes és gyors utazás — uj koesikkal! VITELDÍJ s Kolozsvár—Nagybánya menet 180 lej menettérti 330 lej .............. Kolozsvár—Szatmár*. .. „ 220 „ ,, 400 „ Kolozsvár—M.-Szsgel.. „ 270 „ „ 490 „ Közelebbi felvilágosításokkal szolgál a vállalat menetjegyirodái: Kolozsvár, telefon 155 — Nagybánya, telefon 66 — Szatmár, telefon 99.
