Keleti Ujság, 1933. augusztus (16. évfolyam, 173-198. szám)
1933-08-13 / 184. szám
8 HeietiUjjâg Vasárnap, 1933. augusztus 13, Vaknap, elrejtőzés s más csodálatos dolgok néprajzi tanulmányúton a székelyek között IV. (Székelyudvarhely, augi 12.) A népiélek különös rejtelmeibe vezetnek a mindinkább kivesző babonák, amelyek sokszor évezredes, po- gánykori múltnak maradványai, az ős-vallás sejtelmes világának- halvány emlékei. A népfantázia épitette ezeket a lépcsőket a másvilágba. A túlvilág rejtelmei közé vezetnek, a „csodák“, megmagyarázhatatlan titkos erők közé, amelyekkel tele van ég és föld. Külön értékei az ethnográfiának. Az ősi táltos, boszorkány-hit, a váltott emberek, javasok, ku- ruzslók, ráolvasok rendje ma sem veszett ki teljesen, ha ritkábban találkozunk is velük. Kötetszámra jegyezték fel kutatók ezeket a babonás dolgokat és szakemberek komoly tanulmány tárgyává tették, s ma már kevés felderítetlen titka van a népiélek primitiv egének, de akad mégis feljegyzésre érdemes bőven. Nekem külön élményem volt az a nehéz, ritka eset, amellyel a falvakat járva, — találkoztam. Vaknap reked a fejébe ni ismert is ilyent. Itt Siklódon is volt. Megmondja még azt is hogy hol lakott. — Vékony nyaka, nagy feje, pók hasa, kicsi lába volt. Beszélni nem tudott. így nézett ki a váltott gyermek. Hozzátartozói hallották, hogy Váradon van egy román pap, ki meg tudja gyógyitani. Fel is pakolták és elindították Váradra. — Mikor a kenderestónál mentek — beszéli Rebi néni — hirtelen felkondorodik a váltott gyermek, s aszondja: „Enyém hiába visznek Váradjára, én sohasem leszek jobbadjára." „No ha nem leszel jobbadjára — mérgelődött fel az apja — akkor maradj magiadjára“ — belevágta a váltott gyermeket a tóba. Ott is veszett. — Hát effélék történtek! Biza nem kicsi dolgok. Bencze Jóska, aki „elrejtőzött“ volt... Három-négy nappal ezelőtt Szilveszter Rebeka né,nemnek hirtelen fájni kezdett a feje a mezőn. Olyan rettenetesen fájt, hogy elborult a világ a szemei előtt és a homloka repedt szét tőle. Hiába urusolta akármivel, csak nem szűnt a szörnyű fájdalom. Negyedik nap hajnalban, mielőtt megvirradt volna, elindult a határba a hegyi kúthoz. A családja ugyan látta, hogy mit csinál, de hagyták hadd menjen dolgára, mert ők is tudták, hogy „vak-nap rekedt a fejébe“ s most megy, hogy gyógyítsa magát. Ilyenkor nem szabad hozzászólani a beteghez. Hosszas kérdezősködésre tudtam meg, hogy a vak-napot úgy kapja az ember, ha belenéz a tűző napba, s a sugarai a fejébe rekednek. Ennyiből is könnyű kitalálni, hogy ki- sebb-nagyobb fokú napszurásról van szó, amit bizony nem nehéz a rekkenő hőségben dolgozva, megkapni. Se jobbra, se balra nem nézve, ment tehát Rebeka néném maga elé tartva a nyirág seprűt. Mikor kiért a hegyi kúthoz, vizet merített s háromszor keresztül szórta a feje fölött, közben ezen igéket mondva: „Jónapot uj kút! Vaknap az én fejemben van. Kérem az én Istenemet, vegye ki az én fejemből, s tegye a te fejedbe!" Másik, talán még hatásosabb mondás: „Szaladj vaknap, mert jön az uj nap!" Ha elmondottad, a seprűt bele kell vágni a kútba, s keresztül kell hajitanod a fejed fölött; de aztán a világ sűrű kincsiért sem szabad visszanézni, sem útközben valakihez hozzászólani, mert csak igy szabadulsz meg bizonyosan a vaknaptól. Rebeka néném is „abba szempillantatba“ megszabadult, s most itt ül mellettem pörgetve fékét ujjai közt az orsót, fonogatva csendesen, s oktatgatva engemet ezekre a titkos tudományokra, titkokra, melyeket csak a régiek ismertek. — Nekem soha többet, ez napságtól fogva semmi bajom nem volt — bizonykodik — az- azhogyhát ne hazudjak, egyszer még csuful meggyötört a disznyó-hideg, de attól es köny- nyen megszabadultam. Megtudom, hogy a „régi üdőkben“ gyakran „járt“ a hidegrázás, aminek több fajtája volt: „mindennapos, három napos, disznyó hideg s a forró hidegrázás“. Elég csúf betegségek voltak, de kitalálták az orvosságát. Rebeka néném úgy tett hogy főzött egy fazék török- búzát, azzal kiment a disznóhoz s beleöntötte a vályúba. Ott kettéosztotta, felét odataszitotta a disznónak, felét magának s szép leptiben megették. Mire a törökbuza elfogyott, a hidegrázásnak is vége volt. Meg lehet próbálni, mert „hathatós“ orvosság. Egyéb csudálatos dolgokról is megemlékezett, de azok már előttem is „üsmeretesek“ voltak, hát nem jegyeztem fel. Szó esett a „vátott gyermek“-vől is, akit a bölcsőben elcseréltek. Hallani hallottam affélékről, de Rebeka Valamit hallottam harangozni az „elrejtőzött emberekéről is, de hiába faggattam Rebi nénit, csak annyit tudott, hogy volt ilyen Etádén is. Az első nyomot az elrejtőzött emberről mégis az udvarhelyszéki Abásfalván kaptam a 96 éves Szőcs Mózsi bától. Ő személyesen is ismerte a küküllőkeményfalvi Bencze Jóskát, hire volt akkor, s azután is az esetnek. A vén Gedő, s mások is bizonyítják. — Az úgy volt — tudják-e — hogy Bencze Jóska ép egészséges ember volt az égvilágán annak semmi baja nem volt. Este jóizüen megvacsorázott. Tejespuliszkát s jó hagymás ber- bécstokányt. Mikor eljött az iideje, szépen lefeküdtek, s nyugodtak. Reggel költik, költöge- tik Bencze Jóskát, hát nem ebred meg. Nézik, s hát nem szuszog. Azt hitték, hogy meghót. Sokan jöttek csudájára a faluból, de senki rajta segíteni nem tudott, hiába szagoltattak vele ecetszeszt, hiába dörgölték. Aludt egész nap, aludt másnap, aludt harmadnap. A ház tele volt emberrel. Várták, hogy mi lesz. Eltemetni nem merték, mert meleg volt a teste, s keze- lába, mindene hajlékony maradt, csak éppen nem szuszogott — ahogy mondám — s a szive sem dobogott. Harmadnap egy lövétei tudós embert hívtak hozza, aki csak ránézett, s aszonta: — Hagyjanak békit, mert el van rejtőzve. Nem kell neki csinálni semmit, mert magától fel fog ébredni. Úgy is történt. Harmadnap estefelé a test megmozdult, az elrejtőzött ember felült az ágyon, megdörzsölte a szemeit, egyet nyújtózott, ásított, s elkezdett beszélni arról, hogy a népek egymásnak mennek, olyan nagy háború lesz, hogy patakokban fog folyni a vér, a földet félig elpusztítják. — Én akkor kutya sem szeretnék lenni! — borzadozott. — Nem szeretném megérni azt az időt, de aki megmarad, szerencsés lesz. — Mikor lesz? — tudakolták a körülötte állók. — Meg van tiltva, hogy az üdőt megmondjam, de a gyermekeink ott vesznek el ebbe a nagy háborúba. Ellehetett hinni neki, mert a meghóttak- kal is találkozott elrejtőzése üdeje alatt, s a hóttak sokat tudnak, azt is, ami volt, azt is ami lesz. Szentkereszt legyen velünk, igy volt. Tisztatökéletesen megjósolta a világháborút, s hát nem leve igaza? — Igaz, hogy Bencze Jóskának nem volt egészen helyt az esze — teszi hozzá a vén Gedő — de annak sem, aki kitalálta a világháborút, amit általa előre megjelentett az Isten. — Az úgy van! — bólogat a 96 esztendős Szőcs Mózsi bátyám is s intőn felemeli az ujját — azért mondom én nektök: „Nézzetek a sir szélire Kik idejöttetek Világ dicsőségire Tü he tekéntsetek!.." Emberek, asszonyok, kik egy pillanatra útközben megállották, hogy hallják, mit beszélgetünk, szótlanul veszik a villát gereblyét és elgondolkodva mennek tovább a mezőre, hogy a rendet elverjék, ha az Isten ránk tekintene, s egy kicsi jó időt adna,.* Nyirő József. Virágos bot Az én turista-botomnak olyan regényes múltja yan, mint amilyen lehet egy embernek, sőt talán még regényesebb és színesebb. Székely származású. A Gyilkostónál látta meg először a napvilágot valamelyik büszke szikla-kolosszu3 tövében, mint parányi fenyőujulás. Es nőtt, fejlődött, táplálta a napsugár, a friss csíki levegő, mig szép fa lett belőle egyenletes ágakkal. Aztán egy füttyös-ajku pásztorgyermek lenyeste a legszebb ágát, leült a fűbe a a legelésző nyájak között kolomp és furulyaszó mellett botot faragott belőle. Nem sokat tervezgette a mintákat, csak úgy vágta, rótta a friss vékony kéregbe a vonalakat. S talán éppen ezért, a bot valóságos néprajzi érdekesség. Benne van a mintákban a havasi nép különös, mélabus hangulatának minden árnyalata. Amikor kezembe adta a gyermek, még érzett rajta a gyantás fenyőillat. Hazahoztam ide, Kolozsvárra s aztán kezdtem vinni kirándulásokra. Megmutattam neki Biharországot, hogy lássa, máshol is vannak szépségek, nemcsak Csíkban. Egyszer aztán magammal vittem a nagyvilágba. A Lyssa Hora hófedte csúcsa volt az első, amit idegenben látott s amin csodálkozott. Aztán Alt-Hanner, Hirschbad és Freiwaldau rengetegei, az Alacsony- és Magas Tátra. Mindenhová velem jött és mindenütt plakettet kapott. Es még valamit: mindenütt rákötöttem egy szál virágot. Csak éppen egyet s mégis, mire hazajövet Kassáig érkeztem, egy egész csokor díszelgett rajta. Volt közöttük már egészen összehervadt, hervadozó és frissen szakított. De a legszebbek voltak a szepesi virágok... Amikor a határnál „Zollrevision" jelszóval megjelentek a fülkében a vámtisztek, első pillantásuk a hálóban hosszan végigfektetett turistabotomra esett. Nagyon tetszett nekik. Az. egyik különösen sokáig forgatta kezében, hogy majdnem félni kezdtem s megkérdeztem: — Csak nem vámolja el? — Nem — felelte, mosolyogva, — de ha a virágnak gyökere volna: elvámolnám.,. Aztán hazaérkeztünk a kicsi Kolozsvárra. Most ott áll a bot már egy év óta a szoba egyik sarkában a dívány mellett, ahová hazaérkezésemkor beállítottam. Azóta nem volt sehol. A virágok összébb húzódtak, egészen közel egymáshoz, mintha barátkoznának. Es elhalványodtak. De azért még reájuk ismerek: ez Grá- fenbergből való, ez a kis száraz ág a Beszkidekből, ni, itt ez a kis levél, a Sziléziai Háznál kaptam, egy egész csokor volt akkor s már csak ennyi van, aztán itt egy kis fehérség, már nem is tudom, hogy hívták valaha, csak arra emlékszem, hogy Lőcsén szedtem, vagy Ig- , lón, nem is tudom pontosan. Egy fonnyadt, sápadt szalvia, az ó-tátrafüredi park gyermeke, hogy kapaszkodik egy Zakopaniból hozott törpefenyö-ágba. Egy szál rezgőfü egészen épen, valaha a Tarpataki Vízesés közelében hallgatta a habok zúgását. Milyen messze kerültek a hazájuktól, szegény kicsi virágok. Erdélybe jöttek elhervadni. A bot azonban, az erdélyi bot diadalmasan tartja magát a sok fénylő plakettet 3 a sok testvér-virágot... S ma születésnapja van ennek a botnak, ennek a tarka bokrétának. Tudom, hogy este be fogom zárni a szobám ajtóját, hogy senki ne zavarjon. Leülök a díványra, ölembe veszem a jubiláns fenyőágat és babonásan, félve megsimogatom; aztán a virágokat, együtt az egész csokrot és külön-külön minden szálat, minden kicsi virágszálat, levelet, ágat... — Édes turista-bot, eleven emlék. Mit kívánjak neked születésnapodra? Hogy megjárjad a Mont-Everest,- et, vagy a Himaláját? Merész gondolat! Nincsenek ilyen beválthatatlan terveink. Nem hiszem, hogy egyhamar utazhassunk, de az sem baj. Itthon maradunk Erdélyben és járjuk az erdélyi bérceket. Azt kívánom csak, hogy a gazdád mindig olyan lelkesen vezessen, mint eddig, s hogy ezután is ne csak az óriás-sziklát s a fölötte keringő kőszáli-sast lássa meg, hanem vegyen észre egy fűszálon himbálózó hangyát is, mert az is él, mozog, lélegzik, az is érez. Azt kívánom, hogy a gazdád az élet ezer illuzió-fosztó megnyilvánulása dacára is tudja megtartani az álmait, mindég tudjon hinni eszmékben, emberekben, mindég tudjon: szeretni. Egyetlen kis virágos turista-bot, akkor mi nem félünk. Jöhet bármi... Bajkő Erzsébet.
