Keleti Ujság, 1933. július (16. évfolyam, 147-172. szám)
1933-07-09 / 154. szám
Vasárnap, 1933. 'július 9. HllETtUjSKG 7 Kovács leiilt, kávét rendelt és elmondta, hogy itthon akar irodát "nyitni, miután letette az ügyvédi vizsgát. — Nem írhatna erről egypár sort a lapjába? — kérdezte aztán. — Meghálálnám, ha majd alkalom lesz rá. Sólyom kegyesen bólintott: — Legyen nyugodt! Meg fogom írni, Klein Jenő, úgy-e? — És elővett egy kis összehajtogatott papirost a zsebéből, hogy felírja. — Kovács! — javította ki Klein. — Meg- magyarositottam a nevemet. — Azt okosan tette, — felelt Sólyom, — de akkor ezt is meg kell írni. Ki az ördög tudja különben, hogy maga az, akiről szó van? Klein Jenő doktort az egész város ismeri. De Kovács Jenőt senki. Megnézte a papirost, akkor látta, hogy egy gépírásos levél. Átfutotta és elborult az arca. — Nézze, — szólott, — engem a papirszám- la miatt folyton molesztálnak, mert az öreg Schwarz, aki a szerződésemet kötötte, már agyalágyult volt, mikor hozzáfordultam, de ez csak később derült ki. Ha feljönne holnap hozzám, odaadnám magának, hogy nézze át, mit lehet vele csinálni? Kovács meghajolt. — Szívesen! — mondta. — Majd felmegyek. — Tudniillik... — Sólyom hosszasan, szélesen kezdte magyarázni az ügyet, amire Kovács azt gondolta magában: „Ezért beírok neked értekezés a féllel címen öt koronát. A szerződés áttanulmányozása húsz korona... Hm?... Csakhogy ez majd azt fogja akarni, hogy ingyen csináljam neki, pedig...“ Hirtelen megszólalt: — Igaz ni! Szerkesztő úr! Én azt a hirt nem ingyen kérem ám! Én azt becsületesen meg akarom fizetni, mint a hirdetéseket. Soronkint. Sólyom meghökkent, de tüstént feltalálta magát: — Hogy képzel olyat? — mondta. — Azért a kis szívességért nem jár fizetség... Maga se fogad el tőlem pénzt, amiért ezt a szerződést átnézi... Hát csak nem hiszi, hogy én elfogadok!... Kovács elpirult. Érezte, hogy lefőzték és hozzá még alaposan. De, mert ezt nem akarta beismerni, hát csak lijra meghajolt és azt felelte: — Kedves magától! Köszönöm! — Magában azonban azt gondolta: — Ravasz zsidó! Ezt megkeserülöd! Ebben a pillanatban Markbreit báró ment el az asztaluk mellett, maga előtt bocsátva Ge- renday kapitányt. Sólyom elhallgatott és utánuk nézett. — Hogy feszítenek! Hogy hencegnek! — szólt aztán, mikor már kívül voltak a helyiségen. — De bezzeg, arra jó a zsidó, hogy a leányát elvegyék és azzal fizessék ki az adósságot! — Mi az? — kérdezte Kovács. — Miről beszél? — Ez volt az a Markbreit báró, aki a Friedmann leányt elveszi. Vagy maga nem is tudja?... — De igen! Már Pesten is hallottam. És nagyqn örültem neki. Sólyom összecsapta a kezét. — Na hallja! Maga ennek örül? Hogy amí vagyont az öreg Friedmann összegyűjtött, az most antiszemita kézre kerül? Kovács vállat vont: — Miért kerülne azért antiszemita kézre? / (Minden Jog fenntartva.) A báró csak nem antiszemita, ha egyszer zsidó lányt vesz feleségül... Sólyom csodálkozva nézett az ügyvédre: — Mondja, maga most viccel, vagy csakugyan naiv? Mert ha komolyan gondolja, amit mond, akkor tegyen le róla, hogy ügyvéd legyen. Menjen botanikusnak. Foglalkozzék a füvekkel, de ne az emberekkel! Hát nem látja maga, hogy ez a báró csak a hozomány kedvéért veszi el azt a leányt? Csak a pénzért tesz erőszakot az érzelmein? Vagy maga talán azt hiszi, hogy azért veszi el, mert belészeretett? — Miért ne szeretett volna belé? Friedmann Irénke elég szép és okos leány ahhoz, hogy belé lehessen szeretni... — Annál nagyobb disznóság, hogy ez a balmehome még ráadásul ilyen gyönyörű feleséget is kapjon! Sőt éppen az a disznóság! Ezt nem lehet megbocsátani annak a vén uzsorásnak éppen! Mert még, ha az a leány sánta volna, vagy pupos. Vagy lenne neki egy gyereke!... De egy ilyen gyönyörű, tiszta, finom teremtést! Annyi pénzzel! Odaadni egy huszártisztnek! Sznobságból! A helyett, hogy keresne neki egy hozzávaló partit, aki tenyerén hordaná egész életében... — Például maga! Mi? — kérdezte Kovács gúnyosan. Sólyom felpattant: — Igenis! Például én! Miért ne? Ki az a Friedmann, hogy bárón alul nem is adja? Az asztal körül kergették kiskorában, ha bárón alul szóba állt valakivel! Tudja mit? Most mondok magának valamit. Olyat, hogy elájul! Én el se venném! Nekem nem tetszik! Énnekem csak keresztény nők tetszenek! Érti? Csak keresztények! Becsületszavamra! Azok közül is csak a színésznők. Engem másfajta nő nem érdekel. Hát én nem haza beszélek!... De én mondom magának, hogy ezt a Friedmann Irént nem lenne szabad keresztényhez adni. Se a leányt, se a vagyont. Ilyet csak ez a szédült vén zsidó csinálhat, mint ez a Friedmann! Kovács legyintett: — Nevetséges manapság így beszélni! Felvilágosodott embernek. A helyett, hogy örülne, ha keveredik a két faj és megszűnnek ezek a buta ellentétek! — Hogy maga miket beszél, Klein, az té- bolyító! Hol él maga? Eltűnnek az ellentétek? Attól, hogy egy báró elvesz egy zsidólányt?... Ebből lesz csak az igazi ellentét! Majd! Amikor a báró majd elveri a hozományt és az öreg nem akar neki több pénzt adni! Tudja, hogy le fogja zsidózni akkor az ipát? De úgy kell neki! Megérdemli! Kovács nevetett: — Komikus maga, hogy ilyen dühbe tud jönni ezen a semmiségen. Nem is hiszem, hogy nincs valami privát oka rá, mert azplőtt sohasem hallottam magától effélét!... Maga nem volt régebben ilyen vad zsidó! — Pardon! — felelte Sólyom. — Én ma se vagyok zsidó. Én tulajdonképpen antiszemita vagyok. Mert a zsidók nem is érdemelnek egyebet. De az ilyen embert, mint ez a báró, meg ez a. kapitány is, aki itt elment, még sokkal jobban utálom! Ezeket gyűlölöm! — Hát hiszen én se rajongok értük, — felelte az ügyvéd vállat vonva. — De gyűlölni őket? Miért? Semmi közöm hozzájuk!... Én nem irigylem őket, ők engem még kevésbbé, hát 13 egészen jól megférünk egymással. Leben und leben lassen! — Hogyne! Ez nagyon szép elv. Csakhogy ők nem tartják be. Vagy magát például meghívják a megyebálba? — Engem nem. De tudok egész csomó zsidót, akit meghívtak. — Hogy legyen kit lenézni! Azért!... Tudom, mert én minden ilyen helyre bejáratos vagyok! — Nahát akkor! Mit akar? — De mondja, tegezik magát ezek az urak? — Akad olyan is. Akárhány! — De nem mind! Egymást azonban valamennyien tegezik... — Nagyon téved, szerkesztő úr! ök se te- geződnek valamennyien. Tudok olyan gentry- ből lett kereskedősegédet, akit, hiába gentry, nem tegeznek! Tehát a tegeződés nem a kereszténységnek jár, hanem a foglalkozásnak. A rangnak! Ha én nem ügyvéd lennék, hanem például miniszteri fogalmazó, mindenkivel te- geződném... — Igen! „Ha!“ Csakhogy oda nem nevezik ki! — Akárhány zsidó van azok közt is. — Na hallja! Még az is nagy dolog?... Látja! Ezért nem lesz belőlünk, zsidókból, soha semmi, mert rögtön elolvadunk a boldogságtól, ha valamelyik bankigazgatónak a fiát kinevezik miniszteri fogalmazónak. És azt hisszük, ezzel meg van oldva a liberalizmus kérdése... Klein megrázta a fejét: — Nem azért nem lesz belőlünk semmi. Hanem mert mi magunk, akármit kapunk is, mindig azt figyeljük, hogy eleget kaptunk-e? És zsidó ügyet csinálunk minden egyéni esetből! Nézze, én megjósolom magának, hogy ebből rettenetes baj lesz és mi fogjuk megadni az árát! És ha tudni akarja, a zsidóságnak nem az olyanok ártanak, mint Friedmann, hanem az olyanok, mint maga! — Mint én? Hogy érti ezt? — Úgy, hogy maga minden egyéni, kis bajt felfúj faji sérelemmé! Az például fel se tűnik magának, hogy mi ketten nem tegeződünk. De mert magával a főispán nem tegeződik, mert nem is tegeződhetik, hát maga riadót ver, hogy, sérelem esett a sajtón, meg a zsidóságon! Holott dehogy esett! Csak magán esett! Maga pedig nem a zsidóság és nem is a sajtó. Maga csak egy zsidó! Egyetlenegy! Belepirult, mire kimondta. Érezte, Hogy halálosan megsértette Sólyom urat, de nem bánta, sőt örült neki, mert mérges volt rá, hogy azt a háromsoros kommünikét azonnal ötvenszeresen akarta vele ledolgoztatni. Sólyom hátradőlt a székén és sokáig hallgatott. Aztán elővette a Vossische Zeitungot és olvasni kezdett. Kovács végiglapozta a Pressét, majd azt kérdezte: — Hánykor akarja, hogy holnap felmenjek' magához, azt a szerződést megnézni? Sólyom fel se pillantott a lapból, csak ügy felelt: — Ne fáradjon! Nincs annak a szerződésnek semmi baja! — De hisz az előbb azt mondta.. — Azóta meggondoltam. Magára én nem bizok semmit!... És garantálom, hogy a többi zsidó se!... Van itt még olyan ügyvéd is, aki nem antiszemita! Maga csak próbáljon megélni a katonatisztekből, meg a megyei urakból! Kovács doktor úr! Kovács egy pillanatig azon gondolkozott, mi lenne, ha a szerkesztő úrnak a fejéhe? vágná a vizes üveget? De a másikban már belátta, hogy abból olyan botrány kerekednék, amilyennel mégsem kezdheti a karrierjét. Megelégedett azzal, hogy annyit mondjon: — Tudja, mi a legnagyobb tragédia? Ha egy zsidó ostoba! Azzal felállt és átült egy másik asztalhoz. — Marha! — gondolta. — Azt hiszi, hogy megijedek tőle! Mit árthat nekem? Ha írni mer valamit ellenem, hát lecsukatom!... Ő akar jobb zsidó lenni nálam? Jó vicc!... Bizonyisten, nem lehet kibirni ezeket a zsidókat!... Az ilyenek miatt! És még azt meri rámfogni, hogy én vagyok antiszemita!... Buta zsidó! (Folytatjuk.)
