Keleti Ujság, 1933. július (16. évfolyam, 147-172. szám)
1933-07-02 / 148. szám
Vasárnap, 1933 július 2. KUETlJljsm im«—a M ii i mi iinnwuwmMriircriimgiiimrmBrwTiiMmrTiTiminwiifaiinrTTTTrfiTiiiir r11 "nnnn i —wn 1 I. A Fő-utcán hosszú, vékony fiatalember lépkedett a júliusi délután napsütésében. Kanját a kezében lóbálta, a hóna alatt aktatáskát szorongatott. — Szervusz, Klein! — kiáltott rá valaki az utca túlsó feléről. A fiatalember megállt és hunyorogva kutatott rövidlátó szemével a hang irányába meg akarta emelni a kalapját, de minthogy az már nem volt a fején, kénytelen volt előbb feltenni. — Szervusz! — viszonozta bizonytalanul. — Talán már meg sem ismersz? — nevetett a másik. Klein közben a cvikkerhez folyamodott és megismerte az Oláry-bolt ajtajában álló segédben a hang tulajdonosát. — Te vagy az. Mike! — kiáltott vidáman, — Szervusz! — És egy zörgős parasztszekér mögött átsietett hozzá. — Mikor jöttél? — kérdezte Mike. — Tegnap este. — És meddig maradsz? r— Végleg. Itt nyitok irodát. Itthon. — Ne mondd! Talán bizony letetted az ügyvédit? — Mégpedig dicsérettel. Mike elismerően bólintott: — A fenét? Az már valami! — őrült szerencsém volt. Azt hiszem, kereszténynek néztek. Ennek köszönhetem az egészet. Mike egy pillanatig rámeredt Kleinira és arra gondolt, hogy vájjon kit nézhetnek az ügyvédi vizsga cenzorai zsidónak, ha nem ezt a vöröshajú, hajlottorrú Kleint? Ezt azonban rém mondhatta így a szemébe, hát csak azt felelte: — Ugyan eredj már! Hát számit az a mai világban? Ki törődik azzal, hogy valaki zsidó vagy nem zsidó? Klein mosolygott: — Csak ez számít, hidd el! Ezt mi jobban tudjuk... Nekem az volt a szerencsém, hogy az elnök azt hitte, rokona vagyok, mert őt is úgy hívják, mint engem. — Kleinnak? — kérdezte Mike kissé csodálkozva. # — Már nem vagyok Klein, — felelt a másik. — Megmagyarosítottam a nevem Kovácsra. Mike nem tudta, mit kell ilyenkor mondani. Egy kicsit habozott, aztán azt felelte: — Gratulálok! — Doktor Kovács Jenő ügyvéd, — mondta a másik. — Azt hiszem nem hangzik rosszul? Mi? — Dehogy! Nagyon is jól! És te akkor most már nagy úr leszel és szóba se fogsz állni ilyen magamfajta senkivel. Kovács elpirult: — Gunyolédol? — Eszem ágában sincs! Te ügyvéd úr vagy, én boltossegéd. Ha betévedsz hozzánk fuszeklit vásárolni, elvárhatod tőlem, hogy nagyságos úrnak tituláljalak! Ha nem úgy tennék, méltán kellemetlen lehetne neked a többi vevő előtt, akik esetleg pertu barátaid, de nekem a köszönésemet is alig fogadják. — Hát ez nem így van, kérlek! — felelte Kovács. — Engem azok az urak mindég le fognak nézni, mert zsidó vagyok... Téged ellenben. .. — Engem máris lenéznek, pedig nem va gyök zsidó. Én közülök származom, de lecsúsztam. Ezt nem bocsátják meg!... De te (Minden jog fenntartva.) egyenrangúvá emelkedtél és, ha még ki is keresztel kedsz. .. Kovács közbevágott: — Ugyanúgy lenéznének akkor is!... Te pedig, ha vagyont szerzel, föléjük kerekedhetsz és... Mike legyintett: — Akkor is csak boltos maradok a szemükben. Akármit csinálok is! — Én pedig zsidó! — nevetett Kovács. — Hát egyelőre kvittek vagyunk... Hogy vagy különben? Mike vállat vont: — Csak úgy, ahogy lehet! Szeretném magam már önállósítani, de hát egyelőre sző sincs róla! Pedig most itt volna a jó alkalom. Átvehetném az öreg Mikucseknek az üzletét. Ő már szeretne visszavonulni. — Hát mi akadálya van ennek? — Nagyon egyszerű. Nincs pénzem. — Az már baj. És sok pénz kellene hozzá? — Persze, hogy sok. Tízezer korona. Kovács elmosolyodott: — Na hallod! Az csak nem összeg? — Nem összeg? — botránkozott meg Mike. — Tízezer korona? Mikor havi száznyolcvanért ugrálok itt a pult körül? Nekem borzasztó nagy összeg! Mert egy árva vasam sincs! — Jó, jó! — felelte Kovács. — Azt értem, hogy nincs. Most nincs. De annyit igazán kaphatsz, ha akarod. — Kitől? — kérdezte Mike tágrameresztett szemmel. — Hogy kaphatnék? — Hát, ha megnősülsz! — mondta Kovács hirtelen. — Vagy már nős vagy? — Nem, nem! Dehogy vagyok! Mire házasodtam volna? — Na hát akkor meg nagyon egyszerű a dolog. Elveszel egy leányt, akivel kapsz tízezer koronát. Ez^csak nem olyan nagy eset? Mike lemondóan 'mosolygott: — Hát mit gondolsz te, hol az a lány, akit én elvehetek? Akik nekem tetszenének, a magamfajták, szóba se állnak velem. Egy boltossegéddel!... Akik meg hozzám jönnének... Még ha rá is szánnám magam, hogy elveszem valamelyiket, hát melyiknek van annyi pénze? Az utca túlsó felén ebben a pillanatban őzbokájú, karcsú leány tűnt fel, fehérbabos, piros, iiberty-selyem ruhában. Kovács feltette a csiptetősét, aztán meglökte a Mike könyökét. — Odanézz! — szólt halkan. — Van ennek hússzor annyi is! — Hát ennek van! — bólintott Mike. — Csakhogy ezt nem is adják hozzám! — De nem ám! — bólintott vissza Kovács. Ez, sajnos, nem nekünk termett. Azt hallom, egy huszártiszt akarja elvenni. Valami Mark- breit báró. Mike felkapta a fejét: — Markbreit báró? Az ecetes Friedmann leányát? Ugyan eredj már! Kovács vállat vont: — Miért? Hát mi van abban? Te talán nem vennéd el? — Én? Az más! De egy báró! Kovács mosolygott: — Hát olyan szörnyű dolog zsidóleányt venni feleségül? — Nem, kérlek! Nem arról van szó... — dadogott Mike. — De tudod... Mégis... — Hát látod, ez az! — vágott közbe Kovács. — így gondolkoztok! Ilyenkor kiderül!... — Mi derül ki? — Az, hogy nem lehet rajtatok segíteni! Tele vagytok előítéletekkel! Te például kereskedősegéd vagy, de még most is a nagyapád 4* gőgös gen try-fejével gondolkozol! önmagadat is leszed, mert boltos vagy! A zsidókat meg éppen, pedig most már az ő mesterségüket folytatod!... Pedig, hidd el, így a pályádon se boldogulhatsz!... Ne haragudj, hogy ezt mondom, de elég régi barátok vagyunk. Hiszen hét évig ültünk a padban egymás mellett... — Csak hatig! — javitatta ki Mike. — Én a hatodikból maradtam ki... Azaz buktam meg... De azért... nagyon köszönöm!... Kovács bólintott: — Igen! Igen! Hiszen emlékszem jól, mikor aztán arról volt szó, hogy megismételd az osztályt és te nem akartad... Mike nyakig elpirult: — Az sem úgy volt, kérlek... Csak akkor nektek szégyeltem elmondani... Nekem egy unokabátyám volt a gyámom... — Hogyne! — bólintott Kovács. — Ismertem jól! Az öreg várnagy. Prépost Gyuri... — Igen. Nála laktam. A szüleim már régen nem éltek, vagyon nem maradt utánuk semmi és engem a rokonaim tartottak. Az volt a szerencsétlenségem, hogy közeli rokonom nem is volt, mert se apámnak, se anyámnak neon- voltak testvérei, csak unokatestvérei,,. Végre, ha vesszük, elég szép,, hogy ennyit is tettek értem. .. hogy összeadták azt a kis pénzt, amiért az öreg Gyuri bácsi vállalta, hogy ellátást ad... Csak az volt a baj, hogy éppen az öreghez kerültem, aki mikor megbuktam, ahelyett, hogy megpofozott volna és újra járatta volna velem a hatodikat, rábeszélt, hogy ne kínlódjam a tanulással, hanem menjek olyan pályára, ahol azonnal kenyérhez jutok... Én meg kaptam rajta,, hogy minél előbb önálló legyek. .. Tudtam is én akkor, hogy mit csinálok!-.. Kovács megcsóválta a fejét: — És a rokonaid közt nem akadt senEí, aki beleszólt volna? — Akartak. Lujza néiném is, Péter bácsi is. Az apám másik két unokatestvére. A Mikék. Ők azon voltak mindenáron, bogy továbbtanuljak^ de Gyuri bácsi haragban volt velük valami örökségi história miatt és a vége az lett, hogy én ittam meg a levét az ő veszekedésüknek. .. Mindezt akkor tudtam meg), mikor aa öreg Gyuri már nem élt, engem pedig három évre akartak besorozni katonának... Akikor Péter bácsi járta ki, hogy a póttartalékba kerültem, aztán pedig kiszuperáltak... Szép lett volna három évre berukkolni!... Kovács végignézett Mikén. Az elegáns, vékony kis termetén, a gondosan vasalt ruháján, a ragyogóra dörgölt cipőjén, egész úri mivoltán és megesett rajta a szíve. — Pedig a nagyapád még alispán volt! — mondta szinte áhítatosan. De a lelke legmélyén, a nagy rokonszenv, a származás iránt való tisztelet és a hibás vágányra csúszott életsorson érzett szánalom alatt valami elégtétel- szerű büszkeség lappangott, hogy ime, ő, a falusi korcsmáros unokája, mennyire fölébe került az alispán unokájának. Pedig annak k nagyapját még egy világi választotta d az ő nagyapjától. — Alispán volt, igen!... De az apám kezén elúszott az a kis föld, amink volt... és... Hát szóval itt vagyok! És abban, kérlek, egyáltalán nincs igazad, hogy lenézem a zsidókat. Én nem nézek le senkit. Előttem minden ember egyforma ... Csak, látod, a zsidók... az azért más!... Nem azért, mintha nem tudom... de... ök vágják el az útját annak, hogy a keresztények boldogulhassanak köztük ... Ügy összetartanak. És lehetetlen velük konkurrálni, mert... Kovács izgatottan vágott közbe: — Tévedsz, kérlek! őrülten tévedsz! A zsidóknak éppen az a hibájuk, hogy tüstént elolvadnak a boldogságtól, ha egy keresztény szóbaáll velük. Más nem is imponál nekik, csak a keresztény!... És az igazi baj ott van, hogy nemcsak a keresztény nyomja őket, hanem maga a zsidóság is... — Hogy mondhatsz ilyet? — csattant fel Mike. — Nézz csak végig itt az utcán. Hány zsidó boltot látsz és hány keresztényt? — Hát miért nem kereskednek a keresztények? — Mert nem szorultak rá!... A zsidók pedig mit csináljanak? Alispán nem lehet belőlülff Se püspök! És ha az ecetes Friedmann leányát elveszi egy huszártiszt, azt őrült megtiszteltetésnek tekinti mindenki! Pedig ebben sem a zsidó csinálja a jó üzletet, hanem a keresztény! Nem Friedmann, hanem a báró! (Folytatjuk),
