Keleti Ujság, 1933. július (16. évfolyam, 147-172. szám)
1933-07-23 / 166. szám
© KeLETIÜJSKG Pesti leveleU Borravaló es vidéke (Budapest, július 22.) Egyik oldalon a vendéglős és kávés gazdák tanácskoznak, másik oldalon az alkalmazottak, a pincérek, vagy ahogy hivatalosan mondják: az éttermi szakmunkások, már hetek óta: eltörölni a borravalórendszert, vagy nem!?! A kérdés egészen kicsinek látszik, de egészen nagy. És túl minden nemzetközi konferenciákon és kétes, sőt már nem is kétes értékű nemzetközi egyezményeken, a pesti ember kedélyét állandó izgalomban tartja az ügy. Izgalmas a dolog, mert a pesti polgár kávéházi ember és Pest kávéház-város. Itt a kávéházban bonyolódik az üzlet, a szerelem, az irodalom és minden. Karrierek indulnak kávéházi alapon és törnek le ugyancsak kávéházi alapon. A kávéház kell, mint a mindennapi falat kenyér. Gazdasági válság ide és amoda, a kávéházak tele vannak. Nem fényűzés ez, hanem életszükséglet. Azonkivül pedig a szegény ember kiteszi a lábát a szobakonyhából, vagy a bútorozott szobából s belép a kávóházba, ahol aránylag olcsón négy-öt ember szolgálja ki hétrét hajlongva s ezer gyértyafények mellett olvashatja a drága külföldi revüket, szóval urnák érezheti magát elég jutányos áron — kel* ez a kis jóérzés, hiába ha. Semmiesetre sem csalódom, ha úgy emlékszem, hogy Kolozsváron, vagy akár Temesváron, Nagyváradon, Bukarestben, vagy Cserno- viczban szintén nem ismeretlen fogalom a borravaló intézménye, sőt! A Nyugat már jó részt lerázta magáról, de mi még nyögjük. Szenvedélyes feketéző embertársaim nevében hadd nézzek hát szemébe a zsarnoknak. A kis polgár elmegy este a kávéházba, mondjuk. Hogy azt mondja kifürdeti magát egy kicsit a napi robotból — a fene egye meg, a forgalmi adó fellebbezés is felizgatott, meg a Krausz pimaszsága is sok kezd lenni, a feleségem mondta egyébként, mindjárt az elején, hogy ez a Krausz nem tiszta ember, nem kell vele belemenni semmibe és különben is Írást kellett volna csinálni a dologról svarcaufveisz, akkor most nyeregben volnék — de mindegy. Éppen azért elmegyek a kávéházba. Megiszom egy feketét, átnézem a lapokat és biztosan bejön a Topercer, az olyan vicceket tud, hogy szédületes, a múltkor is, hogy két cigány felszáll a gyorsra, meg mi... óriási! Tehát bemegy a kávéházba, megissza a feketét, átnézi a lapokat, meghallgatja Topercert és fizet. Fizet a feketéért hetven fillért, ad a főurnak húszat, a tálcára letesz tizet, az egy pengő. Ha zene van, akkor ad a cigánynak, aki egész este nem hagyta nyugodtan olvasni, ad neki négyszer, mondjuk tiz-tiz fillért, ha szégyenlős ember, akkor volt ruhatárja is, az további húsz fillér a legenyhébben számitva. Benne van tehát a mellékes többe, mint a fogyasztás. Jó, hiszen az asszony megmondta, hogy a főurnak elég lesz tiz, viszont Topercer is húszat ad és az ember ugy-e... Na és tiz fillérrel már nem vagyok kint a vizből. Hogy Topercer legényember stb., — ezt is az asszony mondta természetesen, — de ezt a főur nem tudhatja, sem a kiszolgáló, á! A borravalóellenes mozgalom ismét teljes erővel megindult — mint már annyiszor — és ismét önöndugába fog dőlni — mint már any- (ayiszor. Mindezek dacára én a magam részéről teljes erővel csatlakozom a mozgalomhoz. Bocsánatot kérek, miért fizessem én a más alkalmazottját? Hogy jövök én ehhez? És miért szégyenitsem meg a más alkalmazottját, a pincért például, akinek az én tiz fillérem nem is borravaló, hanem kenyérrevaló, miért? A tulajdnosok egyik vezetőembere azt mondta legutóbb, hogy a borravalót nem is lehet megszüntetni, mert a magyar ember ur, a magyar embernek vérében van a gavalléria, fizetni akar! Itt van egy kis tévedés és egy kis utálatosság. Ezt tudniillik nem gavallériának hívják, hanem balkánizmusnak, aki pedig pénzt ad azért, amiért nem kellene pénzt adjon, az már régen nem ur, hanem pali. Ez az „uri“-ság egy durva és rikító ázsiai sujtás a nyugatira szabott köntösünkön, semmi egyéb, Topercer pedig pukkadjon meg az ő húsz fillérjével, amit „mágnásos“ gesztussal hullajt a nikkel tálcára. Láttam én már olyan urat, hogy kétpengős borravalót adott az éthordónak, viszont a kést minduntalan a szájába kapta, a cseresznyés rétesből a magokat a hatodik asztalig köpte és mikor a levest kanalazta, százkilométeres körzetben földrengést jeleztek a szeizmográfok. Nekem végtére is nem öröm az, hogy a pincér a tiz fillér pluszért egy fokkal feljebb címezzen. Elég sanyarú világot élünk, egyszeri apróhirdetésre mindenre akad jelentkező — és találok magamnak havi öt pengőért még diplomás embert is, aki egyebet se csináljon, csak naponta délután négytől ötig mondja, hogy naccságos ur kérem, Daecságos ur kérem!... És nem olyan élvezet az sem, hogy a liftes fiú igy invitál: méltóztasson parancsolni! Úgyis tudom, hogy a pincér a hátam megett igy titulál: tizfilléres ur, vagy: huszfilléres ursa liftes fiú, ha nincs megelégedve, a nagyszülőimet és egyéb kedves rokonságomat szedi rigmusokba és nemhogy nem köszön, de nem fogadja a köszöntésemet. Nem érzem magam elbizakc- dottnak, ha kijelentem, hogy egyéni minősítésemre -vonatkozólag nem tartom abszolút mérvadónak a liftes fiú, a pincér, a ruhatáros és a londiner véleményét. Tiz fillérért smucig gazember vagyok, húszért egy a sok közül, harmincért úriember, negyvenért már nagyon intelligens finom ur. Arról is illik beszélni, hogy a borravaló már régen kitört a kávéházakból és elborította a magánéletét, sőt a közéletet is. Egy angol újságíró, aki átutazóban volt nálunk, odahaza cikksorozatban számolt be élményeiről és ezt irta többek között: különös szokások vannak Magyarországon. Ha az embert ebédre hívják valahová, étkezés végeztével a háziak és a vendégek kölcsönösen gratulálnak egymásnak s azután a vendégek a személyzetnek kifizetik, amit megettek. Az angol kollega persze azt nem tudja, hogy a személyzet igen sokszor megtárgyalja aztán a háziasszonnyal^ hogy ki hány pengő erejéig volt „ur“. A főhadnagy ur finom ember, az igazgató ur is nagyon intelligens ember, hanem a tanár ur rémes alak. A borravaló elborít mindent. Óvatos_ leszek és csak a személyes tapasztalataimra hivatkozom. Tessék feladni például egy táviratot valamelyik nagy állomás postáján. Az ember megveszi a blankettát és a zsebéhez kapkodik iró- szerszámért, körülnéz, hol tölthetné ki. A fali asztalka mellett — amely végeredményben arra szolgál, hogy a siető utas írjon rajta, rendesen nincs toll, — egy jóképű altiszt ur áll és szolgálatkészen hajlong. — Azonnal adok tollat, tessék parancsolni. Térül, fordul, ad egy irgalmatlanul rossz tollat és várja a borravalót. Lehetetlen nem adni. Olyan buzgó, olyan szolgálatkész, olyan derék, rendes ember, hogy a tiz- és huszfillére- sek maguktól megmozdulnak a zsebben. Volt egy ismerősöm, vasúti árupénztáros. Pártatlan vagyok, az illető feltétlenül derék, pontos és megbízható tisztviselő volt _— meghalt szegény, de nem ebbe, viszont egészen természetesnek találta, hogy a feladó gazdák^ vidéken szolgált — behozzanak a konyhájára egy-egy tizliteres demizsont néha — persze nem üresen — vagy egy kis gabonát, tojást, tyúkot, gyümölcsöt stb. Hát ez nem borravaló? És ez kialakult rendszer, meg sem szólják érte az embert. Én magam valami költözködésnél fehéráruként feladva a podgyászomat egy szép fényes pénzecskét nyújtottam át a raktáros urnák és se nem ütött pofon, se nem jelentett fel, se nem provokáltatok, hanem azt mondta, roppan nyájasan: nagyon szépen köszönöm. Tessék bemenni egy nagy közkönyvtárba és felinii az altisztnek, hogy ezt meg ezt Eérem. Illő borravaló fejében a dolog: 1. gyorsabban megy, 2. biztosabban. Ha eicszörre nem adok borravalót, másodszor már vagy nincs meg az illető könyv, vagy csak a második kötet van meg, ha nekem, az első kell, esetleg éppen kézben van stb. Mind olyan dolog, ami előfordulhat ugyan... de csodálatosképpen húsz fillérért kevesebbszer fordult elő. Legutóbb tárgyalták egy pesti ügyvéd dolgát, akit azzal vádoltak, hogy megvesztegette a bírósági altiszteket. Ö nem vesztegette meg, mint mondta Hi 1GO g-ramm tiszta elsjlio- sryóbél Részük «Iáját használ, ugyanazt az ereöményt éri cl, mintha m is ídajfeál vagy zsíraiékbél Kétszer annvií fagyaszt el, 2!a tehát Olló ăi asset használ, ia« Ssaré&os írsz és megéyga egészségét. Vasárnap, 1933. juKus 23. és igaza volt, csak újévkor a szokásos borravalókat osztotta szét. A kalauzról, aki fülkét nyit és csuk stb., nem is beszélek. He a borravaló nem csak pénz lehet, borravaló minden, ami külön dijazás az alkun, a tarifán felül. Egy kis modorral is lehet fizetni. Közéleti előkelőségek előszobáiban, közhivatalokban stb., borravaló az a mozdulat, amellyel a „jobb ember“ odamegy az asztalhoz — előbb be akar jutni, vagy soronkivül egy bélyegzőt nyomtatni a papírjára — odamegy és bemutatkozik, mintha ötórai teán volna, vagy a gyógyszerészsegédek ismerkedési estélyén: doktor ez s ez vagyok — és öt perc múlva megkapja, amire esetleg várhatott volna fél délelőttöt, az illető tisztviselő pedig gazdagabb lett egy barátságos kézszoritással. A foglalkozásnélküli asztalossegéd, aki szegénységi bizonyítványért jött, persze nem muilţtkozhat be. Tessék csak bemenni akármelyik hivatalba és kerestetni valamit az útvesztőből. Kicsit nehezen megy, de ötveh fillér ellenében az altiszt ur megnyálazza az ujját és egy-kettőre megvan az iiás. Hogy jövök én ehhez? Hiszen én már a bélyeggel fizetek, amit ráragasztok. He mondom, nemcsak a készpénz borravaló, lianem a fellépés és az alkalmas pillanatban előhúzott cigarettatárca is: tessék parancsolni, főalsegédfelügyelő ur. ■ Egy nagyon kedves barátom Sztambult húzott ki a napokban a zsebéből. Mi az, — mondom — neked olyan jól megy? Á, hagyd — azt mondja — leventét szívok, de az állampolgársági ügyemben szaladgálok mostanában mindenfelé. így. A borravalónak nagyon sokféle formája van s a legburkolatlanabb az alsó osztályokban, ahol n5*ersen és nyíltan pénz, kis- pénz, nikkelpénz. Feljebb már kényes a dolog és a papírpénzt már tulajdonképpen nem is borravalónak hívják. Hanem tantiémnek, juttatásnak, stb., sőt előkelőén honoráriumnak is becézik. Nahát igy felháborodtam és a mozgalom mégis megbukik? Persze. Mert én például, mint mondom, teljes erőmből csatlakozom ugyan, de ha ma este Topercer megint húszat ad, akkor én is annyit fogok adni. Inkább kevesebbet cigarettázom, de azért a rongyos tiz fillérért én is vagyok olyan ur, mint ez a ni- mand, nagyszerű. Utánam ne morogjon semmiféle pincér. És ez a baj. Egyszer már el kell kezdenünk, nem „ur“-nak lenni. Török Sándor. Aranyér bántalmak ellen a „Goedecke"-féle „Anusol-Suppositor" (beiét)' minden kor utolérhetetlennek bizonyult. A világ minden részében az orvosok nagyrésze „Anusol‘‘-t ír eiő és számtalanok azok az esetek, amelyekben ez a gyógyszer a gyógyíthatatlannak hitt beteget megmentette. — Aa ,,ANUSQtr-5ÜPPOSITGB‘‘ <betét) azonnal meghozza a kívánt megkönnyebbülést és rövid időn belül megszünteti a sokszor cly rettenetes aranyérbántalmakat. Használata egyszerű, tiszta é$ olcsó. Ezenkívül az az előnye is meg van, hogy a beteg a kezelés alatt foglalkozásának ü zés ét megszakítás nélkül folytathatja. A gyógyszertárban kimondottan „Goedecke“-fé!e „Anusol—Suppositor“-t kérjen. Ismertető jele a piros doboz és a gyári píornba.
