Keleti Ujság, 1933. július (16. évfolyam, 147-172. szám)
1933-07-21 / 164. szám
Péntek, 1933. 'julius 21. fÍELETlUjSm 9 írttal FF 1? Sólyom jól megnézte a hálálkodó hölgyet, akiről minden kétséget kizárólag lerítt a keresztény és úri származás. Ez felemelően hatott rá és megacélozta meggyőződését, hogy igazságos ügy mellett rántott kardot... Azaz ■.. Ne!, Ne! Ne! Kardról ne beszéljünk, mert kardot a huszárok viselnek és egyáltalán nem volna kellemes, ha ebből az alkalomból ki találnák húzni!... — Én köszönöm a megértő elismerést, nagyságos asszonyom! Büszkeséggel tölt el a tudat, hogy az igazi úri felfogást magam mögött érzem. Fogadja nagyságos ásszonyom hódolatomat és tiszteletemet! Kezetcsókolt és besietett a kapun. Fazekasné azt gondolta magában: — Kellemes, finom, úriember! Sólyom pedig ezt: — Kellemes, finom, úridáma! Amiben csak az volt az érdekes, hogy két régen porladó öreg nénikét kivéve, sohase gondolt még effélét se Sólyomról, se Fazekasnéról senki. A két nénike közül az egyik a Sólyom úr mamája volt, a másik a Fazekasnéé. A segédszerkesztő nem volt a szerkesztőségben, a mettőrnek pedig csak délután kezdődött a munkája. Azon a két fiatal volontő- rön kívül, akik a pesti lapokat bújták, senki se volt, akihez a szerkesztő úr szólhatott volna, Józsefet leszámítva, a szolgát, akitől megkérdezte: — Nem keresett senki? A válasz ijesztő volt: — Két katonatiszt. Huszárok- Egy hadnagy meg egy főhadnagy. — Kicsodák? A nevüket nem mondták meg? — Ott a kártyájuk az asztalon. A levelek alatt. Azt mondták, később visszajönnek. Sólyom izgatottan kapott a két névjegy után, de megkönnyebbülten lélekzett fel, mikor elolvasta őket. Az egyik a Markbreit báróé volt, a másik egy Raabern nevű hadnagyé. Ezek közül egyik sem volt ott a páholyban, következésképpen csak segéd lehet. Elmosolyodott és egyszerre eszébe jutott, hogy még nem reggelizett. — József, — kiáltott, —- menjen le és hozzon fel nekem egy kávét- Itt egy korona. Nagyot nyújtózott és azt mondta a két vo- lontőrnek: — Hát most aztán megtanítom ezeket az urakat kesztyűbe dudálni! A két fiú tisztelettel nézett fel a hatalmas termetű szerkesztőre, akiről valóban el lehetett hinni, hogy leckét tud adni a kesztyűbe dudálásból. Az egyik félénken megkockáztatta a kérdést: — Kardra verekszik szerkesztő úr, vagy pisztolyra? Sólyom meghökkent. Ezek ezt így képzelik? Hogy ő meg fog verekedni? Egy pillanatig azt a bizonyos „társadalmi kényszert“ érezte magán, amire a törvény előtt szoktak hivatkozni azok, akiket párbajvétségért vonnak felelősségre, de aztán azt mondta magában: — Csakhogy ez nem az én ügyem. Itt a sajtó szuverén hatalmáról van szó, a közmorál megvédéséről, amit nem lehet fegyverrel elintézni, csak az igazság szavával!... És én az igazságért a legnagyobbra is képes vagyok. Arra, hogy lemondjak a lovagias elégtétel- adásról .... A két fiúval azonban egyelőre nem tartotta (Minden jog fenntartva.) szükségesnek közölni ezt az álláspontját. Ne- I kik csak annyit mondott: ' — Kard vagy pisztoly: az nekem teljesen mindegy! Amivel nem is mondott valótlanságot, úgy, hogy teljes joggal vonult felemelt fővel a szobájába. Kezébe vette a két névjegyet és mégegy- szer elolvasta. — Nahát majd én is küldök két segédet. Azok aztán tárgyalhatnak és okoskodhatnak... Ahhoz már nekem semmi közöm. Legfeljebb befejezzük az ügyet egyoldalú jegyzőkönyvvel... Ha kell, akár becsületbírósággal!... őszintén szólva, sokkal rosszabbtól féltem!... Hamar elhessegette magától félelmének, még az emlékét is, mert már próbálta kétszer, egyszer Kanizsán, egyszer pedig Brassóban, hogy mi az, ha megverik az embert. Mind a kétszer állásába került a dolog, sőt pártállást is kellett változtatnia ... Igaz, hogy a járásbíróság elmarasztalta az illetőket, de azért mégis ... Nem, nem! Gondoljunk csak valami kellemesebbre!... Igen! Arra, hogy Eszti azonnal itt lesz bizonyosan, mert olyan, hogy amint a korbácsot érzi, tüstént meghunyászkodik és kezessé válik ... Ma bizonyosan nincs próbája, sokáig alszik és még nem olvasta az újságot. Különben már itt lenne!... Már két este kimentette magát a vacsorázás alól azzal, hogy fáradt. Hát ma bizonyos, hogy nem fog lemondani! Ma még össze fognak veszni egy kicsit, de aztán nagy kibékülés következik! Szép, nagy, forró kibékülés. Olyan, amiért érdemes összeveszni. József megérkezett a kávéval. Letette, leolvasta a koronából visszajáró pénzt, aztán jelentette : — Itt ez a két tiszt! Mit mondjak nekik? Sólyom lemondó pillantást vetett a kávéra, majd sóhajtva felelte: — Bocsássa be őket! Csakugyan Markbreit báró volt és Raabern hadnagy. Bemutatkoztak és Markbreit elkezdte: — Gerenday János császári és királyi huszárszázados úr megbízásából... Elmondta a mondókáját, aztán várt. Sólyomnak eredetileg az volt a szándéka, hogy ő is megnevezi a segédeit, de ebben a percben mást gondolt. Sokkal merészebbet, amivel, úgy vélte, megfélemlítheti és zavarba hozhatja a katonákat. Azt felelte: — Sajnálom uraim, de ez az ügy nem alkalmas lovagias eljárásra, amíg az illetékes fórum nem dönt benne. Én ugyanis az esetet, azonkívül, hogy megírtam, a szereplő urak megnevezésével bejelentettem a felettes katonai hatóságnak. Egy példányt a közös hadügyminisztériumnak küldtem, egyet a hadtestparancsnokságnak. Markbreit báró türelmesen végighallgatta ezt a beszédet, aztán azt kérdezte: — Szóval uraságod nem hajlandó a segédeit megnevezni? Sólyom úgy vélte, most alkalom kínálkozik egy kis vitára és mohón kapott a kérdésen: — De kedves főhadnagy úr, — mondta, — minek nevezném meg őket, mikor? ... A többit azonban már nem volt kinek elmondani. A két tiszt feszesen szalutált, sar- konfordult és otthagyta a faképnél Sólyom urat, aki bosszankodva nézett utánuk. Az járt az eszében, hogy ezért a sértő viselkedésért megérdemelnék, hogy elégtételt kérjen tőlük. — Na de ellátom én a bajukat rögtön! — gondolta, mialatt megkávézott. — Ez remek I idea, ez a feljelentés! De meg is csinálom!... Azonnal!... József! József! — kiáltott ki az ajtón. — Én most dolgozni fogok. Nem vagyok itt senkinek, csak ha tisztek jönnek- Azokat beengedheti! Azt gondolta ugyanis, hogy Gerenday után a gróf és Pirnitzer is elégtételt fognak kérni tőle, sőt valószínűleg a szolgabíró is. Az utóbbi nem nagyon érdekelte, ő a főispán bizalmasa volt, a félhivatalos szerkesztője, — bizonyos fokig a szolgabíró feljebbvalójának érezte magát. Az majd meg fog elégedni akármiféle magyarázattal! 1 — Amit majd a főispántól kap! Hehehe! — nevetett magában Sólyom. — A másik két tiszt megbizottainak pedig ugyanazt fogom felelni, amit ezeknek. Közben eszébe jutott, hogy mégis jobb lett volna segédeket megnevezni. Azok is megmondhatták volna a tárgyaláson ugyanezt. Talán formásabb elintézés is lett volna, de hát abban a pillanatban nem tudott ellentállni a kísértésnek, hogy ne ő mondja meg nekik, mert kiváncsi volt, hogy milyen arcot fognak vágni a hadtestparancsnokság meg a minisztérium említésére. Igaz, hogy a várt hatás elmaradt, erről azonban az volt a véleménye: — Amilyen buták, talán meg sem értették, amit mondtam. Kár volt beléjük a jó vicc!.,. .(Folytatjuk), MEGJELENT l A romániai könyvpiac szenzációja, Körmendi Ferenc világhírű 1000 angol lonttal díjazott regényének, UDAPESTI KALAND-NAK OLCSÓ PROPAGANDA KIADÁSA. Az 500 oldalas díszes kiállítású könyv már átvehető a Keleti Újság híadó hivatalában Cluj-Kvár, Strada Baron L, Pap (volt Braisal utca) 3. 44 lej MEGJELENT! lefizetése ellenében. Eddig A budapesti kaland ára 180 lej volt. Vidékiek küldjenek be 54 lejt. Minthogy A budapesti kaland olcsó kiadása csak korlátolt számban készült, mindenkinek érdeke, hogy mielőbb átvegye a regényt, melyből nem jelenik meg második kiadás.
